1885

IV. Béla király megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De nem találkozott senki.

Midőn aggódó arccal tanakodának a beteg király ágya előtt, egyszerre belép egy idegen ősz ember, s így szól, könyökével lökve szét a kuruzslókat.

- Ej, mit beszéltek itt össze-vissza! Egy király nem közönséges ember. Egy király mástól gyógyul meg, és mástól egy rabszolga.

- Talán tudod, öreg, mitől gyógyul meg a király? - kérdé a nádorispán tőle.

- Tudom bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az, hogy hét napig viselje annak az embernek az ingét, aki a birodalmában legboldogabb.

Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább reményt nyújtott. Nosza, elő kell hát keresni az ország legboldogabb emberét.

Csakhogy hol találják azt meg? Puhatolóztak nagy uradalmak, várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselőinél, de mindenkinek volt még valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb embernek.

Amint mennek, mendegélnek a királyi csatlósok a legboldogabb embert keresni, egy éjjel egyszerre elibök áll a sötétben egy alak:

- Ide is elhozta már a hír, hogy mi járatban vagytok. Ne menjetek tovább, vitéz urak, álljatok meg, mert én érzem magamat az ország legboldogabb emberének.

A csatlósok felette megörültek, ezeket mondván:

- Jöjj hát velünk rögtön a királyhoz, hogy átadhasd neki az ingedet.

Az ország legboldogabb embere fölkacagott.

- Bolond egy kívánság! Van is énnekem ingem.

S valóban, amint a holdvilág kibukkant, most látták, hogy egy meztelen szegény Lázár áll előttük. S most már ők nevették, hogy boldognak mondja magát, pedig még inge sincs a nyomorultnak.

De azért csak mégis elvitték a királyi palotába. Az ősz ember ott volt még, s az ahogy ránézett, menten elhitte neki a boldog voltát, s inget készíttetett neki, hogy azt viselje egy darabig, s mikor már szennyes lesz a testén, akkor vegye fel a király.

Így is történt, és lett heted napra nagy öröm, mert a király egészségesen kelt fel az ágyból. Maga elé hívatta a koldust, és így szólt hozzá:

- Mit kívánsz, amiért meggyógyítottál?

- Semmit sem kívánok, uram.

- De én nem engedhetlek el üres kézzel. Van egy üres szép váram, Csicsóvár. Nemessé teszlek, neked ajándékozom, s előbbi állapotod emlékéül a »Lázár« nevet fogod viselni.

A koldus vállat vont, hogy isten neki, úgy is jó lesz, és ha már vára volt neki, elment bele lakni, nagy úrrá lett, szép asszonyfeleséget hozott a házhoz egy erdélyi főnemzetségből.

Így meséli el ezt a korhagyomány Csicsóvár első uráról. Azonban hozzá teszi, hogy egészen kikerekítse a történetet, a hatalmas Lázár nem volt boldog, a szép feleség sokat keserítette, úgyhogy egyszer feléje vágott egy buzogánnyal, hogy az holtan leszédült, mire hogy embert ölt, maga is megijedt, s kétségbeesésében leugrott a magas várfalakról. Ahova vére folyt, most is sajátságos piros színű füvek nőnek vára alatt a sziklás talajban.

Csicsóvár nem messze fekszik Déstől hatalmas, úgyszólván egy a félország fölött uralkodó sziklán. Körös-körül egész Kolozsvárig, Besztercéig, Szilágyig el lehet onnan látni tiszta időben.

A hajdan erős fészek ma már rom, évről évre fogy a fal fent, de majdnem arányosan fogy a hegy is alóla. Malomköveknek alkalmas a szikla, hasogatják hát, és szállítják mindenfelé, kereskedést űzvén vele a szomszédos falvak lakosai.

A vár múltjából az elbeszélt regén kívül is van elég történeti adat. 1320-dika táján a király Tamás vajdának engedte át Csicsót, s azontúl hosszabb ideig bírták az erdélyi vajdák.

A XV. században, ki tudja hogy, de a moldvai vajdák kezébe jutott a vár. Öt-hat vajda következett egymás után, aki Csicsót és uradalmát birtokolta, mit természetesen mindig rossz szemmel néztek a magyarok, hogy olyan erősséget nem szabad idegen kézben hagyni. Neki is rugaszkodtak egynehányszor, hogy elveszik, de csak mindig úgy fordult, hogy megmaradt Csicsó a vajdáknak.

Hosszú százesztendeig tartó pör volt ez.

Ha János Zsigmond eldisputálta, Ferdinánd csak azért is nekik ajánlta.

Ha a vajdáké volt a vár, a magyarok folyton visszakövetelték, ha a magyaroké volt, a vajda követelte folyton vissza tőlük.

Csicsó volt az akkori erdélyi életnek a tengeri kígyója.

Végre Zápolya János megharagudott, s pör és egyezkedés helyett ostrom alá fogta, és megvervén Péter vajdát, elvette tőle Csicsót.

Mire természetesen az új vajda, István, összeszedvén apja szétvert hadait, kis idő múlva ismét visszatért a várat elfoglalni.

János király Martinuzzit bízta meg a védelemmel.

A nagy államférfiú ravaszul mosolygott, s ahelyett, hogy a hadakat odavinné, küldött egy pár száz munkást, s leromboltatta a szép kevély várat irgalmatlanul.

- Legalább ne veszekedjünk érte többet.

S Martinuzzinak igaza volt, hogy lerontatta. Nemsokára jött a szultántól a parancs: vissza kell adni a várat a moldvai vajdának.

Igen, de már nem volt meg, szerencsére.

Szerencsére, mondom, mert ha meglenne, és persze ha a moldvai vajda is meglenne, még tán mai napig is hajigálnák ki felváltva egymást a csicsói híres várból.