1884

Bizony csodák esnek énrajtam! Valaha be sokszor előfordult, hogy megírtam egy elbeszélést, és az úgy ott maradt (a szerkesztői papírkosárban), mintha sohasem írtam volna meg. Nagy temető az a bolond kosár, sok kedves halottam fekszik ott örök semminek válva.

A sors azonban kárpótolni akart a halottak helyett, mert most ellenkezőleg az történt, hogy az egyik elbeszélésem magamagától megfiadzott, és egy másik elbeszélést szült: a kigondolt mese helyett egy igazit, de éppen olyat.

Fa ha virágzik kétszer, azt is érdemes fölemlegetni, de hogyha egy mese valósággá növi ki magát a saját tövén, az már leírni méltó dolog.

Úgy történt pedig, hogy a legújabb könyvemben, »A tekintetes vármegyé«-ben, van egy »Aranyos felhők« című elbeszélés, ahol az özvegy papné a megtakarított pénzén megvesz egy tehenet.

A derék »Csákó«-nak (mert ez a neve a tehénnek) nagyon örülnek a családban. A papné kis lánykái, a Kriska és... nem tudom biz én már hogy hítták a másikat, elmennek megnézni a legelőre, elcsalják a szolgálót, aki a tehenet őrizte, magvast szedni: Mire visszatérnek, a tehén el van veszve. Mindenütt keresik, de sehol sem találják. A szolgálót kétségbeesésükben híradással menesztik anyjuk után a szőlőbe, ők maguk bejárnak ungot-berket, a »Csákó« nevet kiáltozva, de a Csákó nincsen sehol. Végre, mikor kimerülve érkeznek este haza, hát meglepetve látják, hogy a Csákó vígan ropogtatja otthon az istállóban a szénát. Csakhogy új bonyodalom támadt. A Csákó megvan, de most már nincs meg a mama!

Pedig már leszállt az est. A mama bizonyosan a vízbe ölte magát bánatában. Nagy aggodalommal rohannak a szőlő felé, s íme azt látják, hogy a tiszteletes asszony csak azért késett el, mert elaludt jóízűen a nagy diófa alatt.

- Mama, mama! Megvan a Csákó! Megvan, megvan!

A tiszteletes asszony kidörzsölte az álmot a szemeiből.

- Mit? Hát el volt veszve?

- És te nem tudod?

- Nem én - kiált az fel elsápadva.

- Tehát nem mondta meg a szolgáló?

- Nem is láttam.

Erre aztán összemosolyognak, amiért hiába járták a bolondját, majd hirtelen zokogni kezdenek, hogy hátha a szegény Csákó mégis elveszett volna!

Ilyenformán volt - mondom - kigondolva, én odaadtam az egész könyvet, az illusztrátoromnak, Mannheimernek, s az megösmerkedett hamarjában a tárgyaimmal, embereimmel, és lerajzolta őket, ahogy ő elképzelte.

Ott volt a többi képek közt Kriska is, a másik leány is, meg a szóban forgó Csákó is szép kis szarvaival, szelíd méla tekintetével. (Szép egy jószág így külső tekintetre! No, ezt ugyan olcsón vette a tiszteletes asszony!)

A képeket, ahogy rendesen szokás, elküldtük Angererhez Bécsbe, visszakerültek a nyomdába, beleillesztették a szöveg közé, kinyomták, s meg volt a könyv az utolsó borítékig.

- Nem kell már ahhoz egyéb, csak vevő.

Átlapoztam tízszer, hússzor, de bizony nem láttam én abban semmi hibát, hanem amint a piktorom a kezébe vette, egyszerre felkiáltott:

- Nini, a Csákó nincs itt!

Keressük a Csákót, hát csakugyan nincs meg sehol.

Idegesen forgatjuk a lapokat, hasztalan, csak a fekete betűk ásítanak ránk a Csákó nélkül. Ki tudja, hol veszett el? Hová tévedt? Talán Bécsbe sem jutott, nem akarták Marcheggnél átereszteni? Vagy ha eljutott Bécsbe, ott történt vele valami szerencsétlenség!

Vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. Mit ér most már az egész könyv a Csákó nélkül. Még az árát is olcsóbbra kell szabni! Olyan szép volt pedig az a kis tehénke! Szegény tiszteletes asszony, de nagy malőrje van ezzel a gonosz tehénnel!

Egy darabig sirattuk, bánkódtunk felette, mikor a könyvet dicsérték, mindig sóhajtottunk egyet: »Hátha még a Csákó is benne lenne!«

Hanem hát arra már nincs mód, lassankint ki kellett békülni a gondolattal, hogy a Csákót többé ne lássuk, mikor ma délelőtt váratlanul megjött Bécsből egy kis csomagban.

Tévedésből a »Neue Illustrierte Zeitung« képei közé lett beekzekválva. Hisz a magyar ember tehenét mindig a német viszi el!

De ez egyszer a Csákó nem kellett nekik, sok viszontagságon keresztül hazakerült, és most itt van eredeti alakjában. Méltóztassanak megnézni:

Nekem sok keserűséget okozott, hogy lemaradt a vásárról, de az olvasó csak úgy járt vele, mint a tiszteletes asszony: akkor tudja meg az elvesztését, mikor meg is került.

Igaz, hogy bele nem jut így sem »A tekintetes vármegyé«-be (mert ami onnan egyszer elsikkasztódik, az meg nem kerül), hacsak az új kiadásban nem.

Ámde az új kiadás olyan messze van még, hogy azt már a szerző meg sem éli, de talán még a vármegye se.