Nehéz időkben falun is szükség mutatkozik arra, hogy az emberek összetegyék az eszüket. Ilyen szükségből keletkezett az a kedves társaság is, amely Fórika Máté házánál minden héten összekoppant egyszer. Váltig csodálkoztak a tehetős gazdák, hogy némelyek éppen a Fórika házánál osztják a világot. Fórika ugyanis amolyan jövevény volt a székely faluban. S főleg írástudatlan ember, kinek a szájából a tudákos nagy szavak mégsem fogytak ki soha.

Egyszer azt mondta például, hogy ha ő három esztendeig vámos lehetne a Panama-csatorna bejáratánál, akkor a negyedik esztendőben egész Erdélyt megvenné magának.

Biztatták is, hogy menjen el oda vámosnak, de Fórika mégis a faluban maradt, s vasárnaponként otthon hősködött az alkalmi gyűléseken. Nevetni lehetett rajta, amikor beszéd közben a szél ágaira akasztotta a fejszét, vagy amikor a kínai császár elindult, hogy tőle kérjen tanácsot.

De az egyik alkalommal komoly fordulat történt.

Nevezetesen farsang vasárnapján.

A tél még keményen tartotta magát, bár március már letette volt az első hetet. A föld fagyottan kopogott, és suhanó éles szelek kergették egymást a fekete fák között.

Le kellett tenni arról, hogy másnap szántani lehessen.

De összegyűlni jó ilyenkor, és füstölni kicsi lámpavilág mellett, miközben mindenki kieresztheti kosarából a szavakat, hogy rajozzanak azok a gondolat mezején.

Még a sötétség bé sem állott, amikor Fórika odaszólt a feleségének:

- Gyújtsd meg azt a lámpát, hadd lássák, hogy itthon vagyunk. Az asszonynak sohasem tetszett, hogy a cimborák beáradnak a házába, amit úgy hagynak ott aztán, mint vásár után a piacot.

- Gyűljetek a fára, mint a varjak! - mondta.

- Türelmes légy, asszony! - szólott Fórika - mert ebből nekünk hasznunk lesz egyszer.

- Micsoda hasznunk?!

- Jaj, milyen értetlen vagy - folytatta Fórika. - Hát nem így lesznek a képviselők is?!

Az asszony Fórikára nézett a friss lámpavilágnál, de egy kicsit alulról és görbén, mintha azt tekintené meg, hogy Fórikának még a válla között van-e a feje, ilyen mondás után.

Gyula, a nagyobbik gyermek, el is kacagta magát.

- Hát ez mi vala? - fordult a gyermek felé nagy mérgesen Fórika.

- Reád adta a szavazatát - felelte az asszony.

Abban a pillanatban, ahogy mívelt emberhez illik, valaki kopogtatott az ajtón. Fórika készségesen mondta, hogy szabad, de mire kimondta volna, egy Páva János nevű ember már bé is lépett az ajtón. A neve igen, maga azonban nem vala páva, mert a sánta lábával nagyokat büllent a rongyos nadrágban, ahogy az asztal felé közeledett.

- Mi újság a nagyvilágban? - kérdezte tőle Fórika.

- Mához két hétre meglesz a bíróválasztás - mondta Páva.

- S te kire szavazol?

Páva János, mint egy óriási nagy választó, fontoskodva csak ennyit mondott:

- Valakire leadom én is az enyémet.

A Fórika felesége sem állotta meg, hogy Pávára reá ne szóljon.

- Azt hittük, hogy az uramra szavaz.

- Analfabétára nem lehet - mondta Páva.

S mintha pecsétet hoztak volna rá, egyszerre két ember érkezett, de ezek nem a társaság eszihez tartoztak, hanem inkább a buzgón füstölőkhöz. Jóformán nem is szóltak, hanem nagy készülődéssel rágyújtottak. Mire odáig jutottak, hogy füstöt is vessenek, már három új ember érkezett, majd hetediknek Barabás bácsi, ki olyan volt fehér bajuszával s vidám szemével, mint a nyár égi alkonyat. Ahogy levette a sapkáját, Páva János a fejére nézett, s azt mondta:

- Ez a huncut farsangi szél mind elvitte a haját, Barabás bácsi.

- Hadd el, kerítést fonnak belőle az angyalok - szólt az öreg.

A kicsi Fórikának annyira tetszett a fehér hajból a kerítés, hogy mindjárt megkérdezte:

- S mit tesznek az angyalok a kerítésbe belé?

- Azokat a bárányokat tartják benne - mondta az öreg -, amelyek egyszer-egyszer az égen legelnek.

- Olyant eszünk az idén, húsvétkor! - szólalt meg Páva János.

- Olyant - mondta Fórika. - Jó kövéret s bodrost!

Nevetett a legényke, hogy ezek az öregek mind bodros bárányfelhőket akarnak húsvétkor enni. S éppen akkor még egy ember érkezett, akit Berze Jakabnak hívtak, s aki mindenre azt szokta mondani, hogy "halljunk oda".

- Ülj le, Jakab! - mondta neki a házigazda, Fórika, majd kacsintott egyet a többiek felé, s így folytatta: - Éppen azt beszéljük, hogy egy lókereskedő tegnap hivatalos tejcsarnokot nyitott a városban.

- Lótej-csarnokot! - mondta Páva.

- Halljunk oda! - kiáltott fel Berze Jakab.

S egyszerre úgy kezdtek kacagni valahányan, hogy estek széjjel, mint a hó.

- Hát ilyen világ van... - mondta ismét Páva János, majd az öreg Barabás bácsi is előrenyújtotta ősz fejét, s így szólt:

- De én olyan világot is értem, hallgassátok meg, amikor óriási nagy járvány támadta meg az embereket. A városokban keletkezett az a nagy járvány, főleg az urak rokonait támadta meg, s azokat az embereket, akik nagyra vágytak.

- Különös járvány lehetett! - mondta valaki.

- Egészen különös - folytatta Barabás bácsi -, mert akit egyszer megtámadott, az úgy felfújta magát, mint a hólyag. S ezeket aztán megdagadva vitte a szél, egyszer a nyugati szél, s máskor a keleti szél. Az emberek azt hitték, hogy az Isten csodát tett a szelesekkel, s emiatt olyan nagy tiszteletben részesítették őket, hogy fogdosni kezdték, s tejben-vajban füröszteni. Felruházták nagy hatalommal, betették őket finom hivatalokba s minden lehető nagy pénzes helyekre.

- S ott mit csináltak? - kérdezte valamelyik.

- Gyakorolták a hatalmat - felelte Barabás bácsi.

S már éppen szeretett volna rájok ereszkedni a csend, hogy abban elgondolkozzanak a különös járvány felett, amikor Fórika hirtelen felállott, s azt kérdezte:

- S az a járvány mikor volt?

Az öreg csodálkozva intett Fórikára, hogy ezt valaki kérdezheti, s nem szólt.

- Az idejét kérdem! - ismételte Fórika.

Akkor az öreg elmosolyodott, s csak ennyit felelt:

- A kalendáriumot otthon felejtettem.

Mindenki kutatva nézte Fórikát, hogy kellő ok nélkül vajon miért izeg-mozog olyan nyugtalanul. A járvány miatt talán, ami ki tudja hol és mikor dúlta a világot? Hiszen, ha a jelenben pusztítana, akkor sem jönne ide, ebbe a félreeső nyomorúságba, ahol nincsenek uraknak rokonai, sem nagyravágyó emberek!

- Mi jőve rád, János? - szólt is oda valamelyik a házigazdához.

- Attól fél - mondta Páva -, hogy mi is afféle bírót kapunk.

- Járványbírót-e? - kérdezte Barabás bácsi.

- Azt.

S ebben a percben különös dolog történt, mert Fórika János megrázta a fejét, bőszen szembefordult az emberekkel, és lobogó szemekkel így szólt:

- Én leszek a bíró!

Mindenki azt hitte, hogy az esze elmene Fórikának, mert nemcsak országúti jövevény volt a faluban, hanem írni és olvasni sem tanult meg. Senki sem tudta hamarjában, hogy mit szokás ilyenkor szólni, s csak néztek össze az emberek. S amíg kérdezték volna egymást a szemükkel, Fórika már dobálni kezdte magáról a ruhát, majd az ágyat gyors mozdulattal megbontotta, s abba beléfeküdt.

- Vagy meghalok itt, vagy bíró leszek! - mondta. - Mert én addig se nem eszem, se fel nem kelek, amíg meg nem választanak!

Erre már Páva János felállt, és így szólt:

- Innét menjünk el, mert a járvány e házba béütött!

Csakugyan felálltak, és lassan kivonultak, ahogy súlyos beteg mellől szokás. S ahogy mentek künn az úton, végig azt vitatták, hogy vajon csakugyan megbolondult-e Fórika, vagy csupán tréfát űzött velük. Nem tudták eldönteni, hogy mi lehet a való, de az elkövetkező napok azt mutatták, hogy Fórika nemcsak az ágynak feküdt neki, hanem a szavának is. Mert csakugyan elhárított magától minden betévő falatot. Csak feküdt égő szemekkel, s nézte a füstös gerendát, hogy a pókok fonják-e már a bírói tisztet neki.

Fogytak a napok, s fogyott Fórika is az ágyban.

Vénasszonyok jöttek, hogy istenkedjenek Fórikának, de akadtak olyanok is, akik az ágy mellé jártak enni, hogy a megátalkodott emberrel kívántassák az étket. De mivel Fórika senkinek sem engedett, a gyermekei versenyt kezdtek bőgni, hogy fogynak ki az apjukból; s járni kezdte az asszony is a falut, hogy mentsék meg egy szegény család egyetlen gyámolát. Eljött a jegyző, eljött a pap, s vasárnap estefelé megérkezett az orvos is.

- Még egy hétig nem bírja ki - mondta az orvos.

Másnap a községi tanácsot egybehívták, hogy mitévők legyenek. Ámulva ült a tanács, s mindegyik a másiktól várta, hogy tiltakozzék a csendes erőszak ellen. A Fórika halálát azonban senki sem akarta a lelkére venni, s ezért úgy határoztak, hogy a bíróválasztó gyűlést előrehozzák szerdára, s aztán döntsön maga a falu.

Még a környékről is sokan eljöttek szerdán.

Bent a gyűlésteremben egymás hegyin-hátán volt az ember; s mindenki úgy szorította a markát, mintha halott feltámadását várta volna. S amikor legnagyobb volt a nyugtalankodás, akkor felállott egy magas öreg ember, s orgona hangján csak ennyit mondott:

- Emberek, mindnyájan csak egyszer élünk, ebben az életben!

Erre felugrott az egész, aki ott volt:

- Éljen! Éljen Fórika!

Nemsokára már indulhatott is a hivatalos küldöttség, hogy az új bírónak megvigye az örömhírt. Odaálltak az ágya elé, s ahogy ilyenkor szokás, nagy ünnepélyességgel az egyik így szólt:

- Hivatalosan jövénk, hírül akarván hozni neked, hogy a gyűlés bírónak választott.

Erre felült Fórika az ágyban, s nagy méltósággal így felelt:

- Ha az Isten úgy akarta, elfogadom.

A hírhozók bólintottak, majd ámulva nézték Fórikát, aki bizony lehetett volna egy kicsit kövérebb is.