Negyven után az első esztendőben valahogy úgy történt, hogy amikor a tél érkezett, én is éppen akkor látogattam meg, otthon a faluban, a családi kört. Mivel az időben megbolydult idők jártak a világ felett, örömökről és bajokról egyformán sokat virágzott esténkint a szó. Az időjárás is úgy akarta, hogy emlékezésben és szóban éljenek a falusiak, mert a szüntelen havas eső és a lábbelit pusztító sár mindenkit a házba szorított.

Ahogy mondám, azok az esték különösen érdemesek voltak és termők, mert hol a férfiak jöttek el, hogy a világ számára igazságot osszanak; hol pedig az asszonyemberek telepedtek oda fonógépeikkel.

Azon az estén is például, amikor megérkeztem, egyszerre három asszonyt nyomott bé a sötétség az ajtón. A fonógép tornyáról mindjárt levették a takarót, az idősebbik a főhelyre telepedett, s a két fiatal a kályha mellé. S már surrogott is a gép, mind a három. A macska belémártotta a fülét a zajba, s a szeme pattogni kezdett, mert nem tudta eldönteni semmiképpen, hogy a három pergő orsó közül melyiket figyelje. Derűsen s nagy várakozással éppen a macskát figyelte mindenki, amikor ismét kopogtattak az ajtón.

- Szabad! - mondta Ágnes, a háziasszony.

Egy nagy termetű ifjú legény büllent bé a lámpavilágra. Tele szájjal s félig röhögve köszönt, mintha csak annyi esze lett volna, hogy saját magán nevessen. Mezítláb volt és hanyag ruhában, de a kedélye olyan gazdagnak látszott, hogy abból felöltözhettünk volna valahányan.

- Te vagy-é, János? - kérdezte Ágnes.

- Nézzen meg, mert én nem látom magam - felelte János.

Kacagott hozzá, s mi is nevettünk.

- Miért nem méssz inkább a leányokhoz? - folytatta Ágnes.

- Nekem a nyomáson is jó - felelte János.

Abban a percben mind a négy asszony úgy nézett Jánosra, mintha tövisbokrot akartak volna a meztelen lába elé ültetni. Nem szerették, hogy nyomásnak címezte ezt az alkalmat a legény, hiszen a nyomás a határnak az a része, amely megtermette már a magáét, s így a barmok járhatnak immár rajta bátran.

Rá is szólt Ágnes a legényre mindjárt:

- Sapkát adok neked, ha ilyeneket mondasz!

- Munkácsi sapkát! - tette hozzá az egyik fiatalasszony.

Erre a "munkácsi sapkára" úgy kezdtek nevetni az asszonyok, hogy a fonógépek is egyszerre megálltak. De most az egyszer János kiesett a nevetésből; s én sem értettem, hogy mire megy az a munkácsi sapka. Annyit azonban láttam, hogy nagy jelentése lehet a "munkácsi sapkának", ha már Jánosnak odaígérték, s a gépeket is megállították miatta.

- Hát ammi? - kérdezte János.

Én is a legény pártjára álltam, hogy csakugyan mi az a "munkácsi sapka".

- Nagy történet van leborítva véle - mondta az egyik asszony.

S mind Ágnesre néztek, amiből nyilvánvaló volt, hogy ő őrzött valami történetet a sapka alatt. Az alkalom kedvezőnek látszott arra; hogy a sapkát felemeltessük Ágnessel; s hozzá a havas eső is kopogott az ablakokon, mintha ő is a történetet sürgette volna. János pedig egyenesen napsugár szeretett volna lenni, aki Ágnest rózsabimbónak tekinti.

- Nézzünk bé a sapka alá! - szóltam szóval is.

- Oda bé lehet - felelte Ágnes.

S beszélni kezdett.

Azzal kezdte, hogy a tavaly ősszel valahogy mindenki azt gondolta, hogy immár az övé a világ. A nagy pezsdületben szinte az egész falu neki akart szökni a keresetnek, de Szász Gyula neki is szökött. Mert Szász Gyula azt csinálta, hogy még októberben ötven sapkát vásárolt össze a sapkásoktól. Ötven báránybőr sapkát, mind feketét. S azt az ötven sapkát mind elvitte a felső vidékre, a kicsi oroszokhoz. Egy hét múlva sapka nélkül jött vissza, de a zsebe teli volt pénzzel. Másnak nem, de nekik, néhány asszonyoknak, elbeszélte az ő szerencsés útját; s azokkal a festő szavakkal úgy fellelkesítette őket, hogy nyugtuk kezdett nem lenni. Az eszük egyebütt sem járt, csak a fekete sapkán, mint a bokréta. Van egy asszony, bizonyos Szabó Márta néni, s az különösen úgy megbolondult, hogy minden este sapkával feküdt le, s minden reggel úgy ébredett fel.

- S hát napközben? - kérdezte János.

- Azt kérdezd meg napközben! - felelte Ágnes.

Egyszóval Márta néni úgy beléesett a sapkagondolatba, hogy az egyik napon elment Ágneshez, s azt mondta neki, hogy ne szóljanak senkinek, hanem vegyenek rengeteg sapkát, s azokat vigyék el ők is a felső vidékre. Nem is szóltak senkinek, hanem elmentek ketten a városba, s fejenkint ötven sapkát kiszorítottak a sapkásoktól. Akkor titokban hazavitték, ki-ki az ötven sapkát, s bédugták az ágy alá. Elmúlt két nap, s a harmadikon azt mondta Gyula, hogy holnap indulunk, asszonyok!

- Mingyárt elmennek! - szólt közbe János.

- Hallgass, mert téged nem visznek! - mondta az egyik asszony. S úgy is lett, mert másnap elindították hárman a százötven sapkát, hogy a felső vidékre vigyék; vagyis Munkácsra. Váltottak három jegyet, de hogy takarékoskodjanak, a személyvonatra váltották a jegyeket, nem a gyorsvonatra. S ez volt az első baj, mert amikor Désig eljutottak, ott azt mondták a vasutasok, hogy Munkács felé több vonat nem indul, csak éppen még egy árva gyorsvonat. Nem szerették ezt a mondást, de mégis bémentek a váróterembe, hátha valami személycsoda mégis történnék. S ott a váróteremben tanakodni kezdtek, hogy most immár mit csináljanak, Márta néni azonban mindjárt kiesett a tanakodásból, mert sírva fakadt, hogy ilyen hamar akadályba ütköztek. Olyan keservesen sírt, hogy az utasemberek közül többen is odamentek, hogy mi találta azt az asszonyt. Amikor meghallották a sírás okát, azt tanácsolta egy ember, hogy egyet se törődjenek semmivel, hanem üljenek olyan vonatra, amilyen van. Gyula is úgy vélekedett, hogy csakugyan ne pazarolják a különbözetre a pénzt, hanem üljenek fel a gyorsra. Vagy adjanak személyvonatot! Mások is voltak még személyjegyesek, s azok is mind Gyulát választották vezérnek.

- No, Gyula mingyárt főispán lesz! - mondta János.

- Elgázoltatlak a vonattal, ha még egyet szólasz! - fenyegette meg Ágnes.

Erre mind nevettek, s Ágnes bérobogtatta a gyorsvonatot: S hamar az elégtelen jeggyel egy közös kocsiba mind feltömörödtek. Aztán a vonat elindult, s ők várták, hogy mi lesz. Egyszer hát jön a kalauz, s azt mondja, hogy kérem a jegyeket! Elsőnek éppen Márta néni esett a kezibe. A kalauz elvette tőle a jegyet, s nézte. Egy darabig a jegyet s azután Márta nénit. Végre megjött a szava is, de csak annyit mondott, hogy rá kell fizetni. Márta néni abban a pillantásban ismét sírni kezdett, mire egy gyenge nadrágos ember odakiáltott, hogy ki bőgeti azt a székely asszonyt?! Erre Gyula is nekibátorodott, s azt kérdezte a vasutastól, hogy ugyanbiza miért kéne ráfizetni. A vasutas azt felelte, hogy azért kell ráfizetni, mert személyjeggyel gyorsvonaton utaznak.

- Az nekünk baj - folytatta Gyula -, mert mi mind utáljuk a gyorsvonatot; de hát mit csináljunk, ha személy nincsen!

A vasutas azonban nem akarta belátni a szorult helyzetet, hanem mindenkitől elvette az elégtelen jegyeket, s azokkal eltűnt.

- Még látni fogják! - szólt megint János.

Ágnes megnézte Jánost, de most felelni sem tudott neki, a vasutas olyan hamar visszajött. De nem egyedül, hanem az ellenőrrel. Márta néni ismét sírni kezdett, hogy most már mind rájok gyűlnek a vasutasok, de a sírás hiábavaló volt, mert az ellenőr felállította a szabályzatot: vagy fizetnek, vagy leszállnak! Erre Gyula felugrott a helyéről, s úgy fogott a beszédbe, mintha gyűlésben lett volna. Azzal kezdte, hogy szegény járatlan székelyek ők, akik csak a fejük után tudnak gondolkozni, s nem a szabályzatok szerint. Mire ennyit mondott, már őket pártolta mindenki, aki a kocsiban ült. Ez a néphangulat annyi eredményt kiszorított, hogy csakugyan nem szállították le a vonatról őket, s fizetni sem kellett abban a helyben. Csak jegyzőkönyvet ígért az ellenőr, amit az utolsó állomáson fognak készíteni, s annak alapján aztán otthon fizetni fognak. Szép eredmény volt ez is, mert Márta néni mindjárt abbahagyta a sírást, Gyula pedig azt mondta, hogy a jegyzőkönyvet még valami megakaszthatja.

- Megakasztom én! - jelentkezett János.

Gyula is ott nőtt fel azonban, ahol János, mert addig mesterkedett, amíg a jegyzőkönyvből csakugyan nem lett semmi. Ezt úgy hajtotta végre, hogy a Munkács előtti állomáson, a János legnagyobb ámulatára, mind a hárman leszálltak a vonatról, ott autóbuszra ültek, s úgy mentek bé Munkácsra. Így az első bajtól megszabadultak, de a helyében már ott volt a másik, vagyis nem volt szállás. Gyula álldogált egy darabig a két asszony mellett, de abból nem akart szállás lenni. Végre egy fiákeresnek szemet szúrt, hogy olyan idegenül álldogálnak, leszállt a bakjáról, s odament hozzájuk. Mindjárt azt kérdezte, hogy szállás kéne, ugye?

- Nem, mert jegyzőkönyv! - kacagott belé János.

Ágnes most nem törődött Jánossal, hanem Márta nénivel felült a kocsis kocsijára, s azon elmentek a fiákeres házához.

- Hát Gyula? - kérdezte János.

- Eredj, keresd meg! - felelte Ágnes.

S csakugyan Jánosra bízta, hogy Gyulát ott keresse, ahol akarja. Ők ellenben kaptak a kocsisnál egy szobát, ahol a száz darab sapkát bétették az ágy alá, maguk pedig a kályha mellé álltak, hogy melegedjenek. Éppen akkor lépett bé a kocsis, akitől Márta néni megkérdezte, hogy a kályhában mikor volt tűz, mire a kocsis azt felelte, hogy abban még soha. Tűz helyett azonban elévétette a sapkákat, s egymás után sorjában mind a százat felpróbálta. Akkor megdicsérte a sapkákat, s azt mondta, hogy másnap menjenek el a szomszéd faluba, mert ott éppen hetivásár van, s nagy keletje lesz a portékának. Másnap csakugyan elmentek a megnevezett faluba, de egyetlenegy sapkát sem tudtak eladni, s mégis, csak kilencvenkilencet hoztak vissza.

- Egyet ellopott valaki! - fedezte fel János.

- S éppen azt, amit neked akartam adni! - mondta Ágnes.

Mindenki nevetett, csak éppen a fiákeres nem, mert ő jobban bánkódott a hiányzó sapka miatt, mint maguk az asszonyok. Bánatában ismét rakosgatni kezdte a fejére a sapkákat. Egyiket a másik után. Ettől úgy kimelegedett a feje, hogy furcsákat kezdett mondani. Vagyis előadta, hogy ő csak véletlenségből él, mert a világháború alatt pusztító járvány volt azon a vidéken, s aki megkapta azt a járványos betegséget, azt nem is gyógyították, hanem a halottakkal együtt mindjárt eltemették. Éppen ő is beteg lett akkor, bárha nem a járványos betegségben, de a többivel együtt mégis a gödörbe tették őt is.

- Mi a neve? - kérdezte János.

- Nem mi kereszteltük - felelte Ágnes.

Abban a percben egészen megváltozott János, mert harag és indulat látszott rajta.

- Mért akarod tudni a nevét? - kérdezte az egyik asszony.

János elszántan így szólt:

- Agyon akarom ütni!

- Hát azt miért?!

- Azért, hogy ne hazudjék akkora nagyot!

Ágnesnek rosszul esett, hogy János agyon akarja ütni a fiákerest, aki nemcsak szállást adott nekik, hanem a sapkákat is szerette. Annyira zokon vette a János hirtelen haragját, hogy a sapkák történetét tovább nem akarta mondani. Kérték az asszonyok, s kértem én magam is, hogy mondja tovább a kilencvenkilenc fekete sapka történetét, de semmiképpen nem akarta. Végül még János is megereszkedett, s azt mondta, hogy most az egyszer még megbocsát a fiákeresnek, ha többet nem hazudik.

Ágnes azonban úgy felakasztotta ég és föld közé a sapkákat, hogy onnét levenni egyet sem lehetett.

Az egész telet ott töltötte mind a kilencvenkilenc, haszontalanul.