1884

A mi falunkban semmi sem volt abból, ami város. Volt ugyan csizmadiánk vagy húsz év előtt, aki kitette a vályogos házára a firmáját, de azután elfelejtette nálunk lassankint a csizmavarrást, s paraszttá lett a parasztok között.

A másik emberöltőben egy szűcs vetődött oda, - roppant eseménynek tűnt fel az eset.

Hallatlan! Mi mindent megél az ember! Nagy dicsőség ez a falura! A birkát ezentúl ki sem viszik innen; itthon békességben minden fáradság nélkül éri meg, hogy ködmönné lesz!

- Ez csak a kezdet! - kevélykedének a kovácsműhely és a faluháza előtt. - Meglássátok, hogy valamikor még mezőváros lesz belőlünk!

De a szűcs beköltözése még semmi sem volt ahhoz a riadalomhoz képest, mikor rá egy esztendőre hozzánk jött lakni egy fiskális... igen, egy igazi fiskális.

Czibaky Mihálynak hítták, és a tiszttartó ócska házát vette meg: abban ütötte fel a kalamárisát.

Nagy, vöröses hajú, szemöldök nélküli ember volt, aki azonfelül még a bajuszát is nyírta. (No, már lehetetlen, hogy, jó ember lehessen!)

A városban nem bírt megélni. Ő maga azt állította, azért mert ott nagyon drága az élet, mások ellenben arra fogták, hogy ott nagyon keveset keresett. Ostoba embernek a hírében állt, s valóban a birkaszemeiből nem nézett ki semmi ész.

Hanem azért mégis nagy dísz volt az a falunak, hogy egy valóságos, eleven fiskálisa van! Megél az itt köztünk, hacsak annyi esze van is, mint amennyi a kos szarvába fér!

Pör bőven terem a mi falunkban még a rossz esztendőkben is. Mikor fiatal az idevaló ember, a kocsmában húz ujjat az ellenfelével; ha megöregszik, a vármegyén folytatja.

Én magam ugyan sohasem viseltettem valami nagy szeretettel a pörök iránt (ami természetes is, ha az ember alperesnek születik).

Volt egy nagybátyám, aki elvesztette a pört, és amiatt ment tönkre, van egy sógorom, aki megnyerte a pörét, de mégis tönkrement, mert többe került neki az igazság keresése, mint amennyit aztán a megtalált igazság ért.

Van egy unokaöcsém, akire az apja negyvenezer forintot hagyott. A pénz bekerült a megyei árvaszékhez, hogy nőjön addig, míg a fiú nagykorú lesz.

A fiú nőtt is (mert az nem az árvaszéknél volt deponálva), hanem a negyvenezer forint elfogyott, és sohasem bírta kipörölni.

Mindezeket otthon hallottam, és már azzal a hittel nevelkedtem fel, hogy az igazság szép dolog lehet, de nem kell azt megkeresni. Úgy láttam lefestve, hogy egy vak asszony. No, bizony érdemes egy vak asszony után szaladgálni!

Az ügyvédkedéstől (noha ügyvédnek kezdtek nevelni) még jobban féltem, mióta Czibaky odajött. Majdhogy én is ilyen nevetséges ember legyek, aki minden harmadik szónál a tubákpiksziséből szippant egyet, aki olyan rövidlátó, hogy amit a kezével ír, azt az orrával letörli. Hosszú kaputot visel, és a kutyák megugatják a faluban. Nem, én soha nem akarok fiskális lenni!

Különben is kezdett a Czibaky renoméja alászállni, amint jobban megösmerték. Hogy azt mondják, csak amolyan tyúkprókátor, s az sem bizonyos, hogy diplomája van. De ha van is diplomája, ki tudja, hogy jutott hozzá? Hátha lopta valamikor valami Czibaky Mihály nevű embertől? De ha nem lopta is, ha az övé is a diploma, mit ér, ha az isten észt is nem adott hozzá! Nem tud az semmit, atyafiak, hiszen a betűi is csak olyan girbe-gurbák, mint a pók szövése!

A falusi parasztok híreket hoztak felőle a városból is, azok nem voltak kedvezők. Akinek hát nagyobb pöre volt, az mind a híres ügyvédekhez vitte be a városba. Neki alig jutott valami.

Én akkor mentem el elsőéves jogásznak. Szentül meg voltam győződve, mire visszatérek, Czibakyt már nem találom ott. »Megszökik az innét«, mondogatták a tapasztalt emberek.

De mennyire csodálkoztam egy év múlva, mikor hazatérve Czibaky fiskális urat in floribus találtam. Az ócska ház ki volt meszelve szépen, s a kertből valóságos kis paradicsom vált. Éppen akkor is apró gyümölcsfákat ültetgetett Czibaky úr. (Ez csak nem akar talán ezeknek a gyümölcseiből itt enni!)

- De bizony akar - mondá a nagybátyám -, itt is eszik. Megvetette az itt a gyökerét erősen. Hatalmas fiskális lett abból.

- Lehetetlen!

- Megnyer az, öcsém, minden pert. Roppant talentum! A legkétségbeesettebb ügyet is keresztülviszi, ha az ő kezébe jön.

- De hát mit csinál vele?

- Ki tudja? Szolgabíró, törvényszék, mind az ő ínye szerint ítél. Egyszóval nagyon érti a dolgát.

- Nem néz ki pedig belőle.

- A szemét alatt terem a jó fű, édes öcsém. Tudod-e, mit gondoltam? A vakáció alatt odaadlak hozzá, hátha kitanulnád a mesterfogásait. Jó iskola lesz, mondhatom. Többet tud az, mint az universitás!

Ráálltam, kivált, mert egy év óta magam is hajlani kezdtem kissé a prókátorság felé. Olvastam Cicero fölséges beszédeit, s elképzeltem magamban, hogyha ügyvéd leszek, majd én is mondok olyanokat a klienseim védelmére. Azonfelül egypár ügyvédi bravúr-esetet hallottam, kolosszális perbeszédekről, melyek meglágyították a bírák szívét, ravasz furfangokról, melyek gúzsba kötötték az ellenfélt. Egyszerre át voltam félig-meddig melegedve a jövendőbeli pályám iránt.

Néhány nap múlva csakugyan bekerültem Czibakyhoz. Instanciákat másoltam, és íveket léniáztam különböző rubrikákra.

Tömérdek kliens járt hozzánk az egész környékről, s hozták a rengeteg mellékhonoráriumokat, malacot, bárányt, borjút.

Az öreg keveset dolgozott. Volt egy instancia-formulája, annak a kaptáján csináltatta meg velem a keresetet vagy a panaszlevelet. Néha diktált, de akkor annak nem volt sem füle, sem farka.

És mégis majd minden pört megnyertünk! Sokszor lehetetlen pöröket is.

Csodálkoztam, de nem bírtam fölfogni. Egyszer megkérdeztem az öreget:

- De hát van eszök ezeknek a bíráknak?

Utálatos nevetésre vonta szét duzzadt ajkait:

- Van, igenis van nekik... mert nekem van.

- Nem volt, kérem, egy csepp igazságunk sem ebben a Nagy Péter-féle pörben.

- Igazság! Nem volt igazunk, hehehe? Hogy tudja maga, domine?

- Hiszen magám írtam a keresetlevelet, láttam mi van benne.

- Hüm, de azt nem látta, amit a menyecske vitt?

- Melyik menyecske?

- A Nagy Péterné.

- Igen! Igen! Emlékszem annak egy levelet tetszett adni az alispánhoz címezve.

- Nos, hátha abban volt benne az igazság, hehehe? Mit tudja azt maga, amice, hogy hová teszem én be a legnagyobb ügyvédi argumentumokat.

Ezentúl figyelmesebb lettem a principális eljárására: valóban volt abban sok különös. Mikor a tényálladékot végighallgatta, gyakran mondá a félnek:

- Rossz ügy, nagyon kétes ügy. De majd meglássuk. Van-e leánya?

- Van, kérem alássan.

- Hogy néz ki? Szőke, barna? Csinos? Férjnél van? Majd megpróbálunk valamit. Küldje ide hozzám! Sok szaladgálni való lesz a pörben levéllel ide-oda. Friss lábú fehércseléd való az ilyenre.

Szép kacér menyecskék, tüzes szemű, kevély lépkedésű hajadon leányzók sűrűn fordultak meg az irodában.

Az öreg suttogva beszélt, legfeljebb néha ütötte meg a fülemet egy-egy szó, amint levelet adott az egyiknek vagy másiknak.

- Elviszed, fiam, a szolgabírónak holnap reggel.

Máskor az esküdt urat mondta aszerint, ahogy a cím kívánta.

Mi az ördög lehet ezekben a levelekben? Ide rakja be tehát a legfontosabb ügyvédi argumentumait. Ott vannak a »griffek«, ott van a fogassága. Ezek a levelek teszik meg a hatást a vármegyénél.

Nagybátyám, aki erőnek erejével okos prókátort akart belőlem nevelni, váltig biztatott: szerezzem meg a levelek titkait.

Egyszer végre rászántam magamat, s mikor a principális ilyen levelet adott át a hetyke Kristó Erzsébetnek, utána szaladtam a kapuba egy készen tartott borítékkal.

- Adja vissza, menyecske, azt az írást, és várja meg itt, igazítunk még benne valamit.

Mohón bontottam fel az ambituson.

Hát nem volt a levélben semmi, csak üres papír.

Most voltam még csak nagy zavarban, most nem tudtam csak igazán, hol van hát az az argumentum?

Honnan eszelhettem volna én ki még akkor, mi az ilyen üres levél dolgában a bírósági praxis?

...Hogy ilyenkor a menyecskék kívánatos piros szájáról kell leolvasni a többit.