Egy őszi reggelen, amikor a harmat már erősen érőben volt, hogy dér lehessen belőle, nagy rivalgással mentünk az iskolába. Erős mosdás volt azelőtt, ruhát is vasárnapiformát vettünk, mert a nyár farkán új tanítót küldött a faluba a püspök, s az iskolai szembekerülés reggele most érkezett el!

 

Maga a természet is figyelésben állott már reggel nyolc órakor. A pap szomszédos kertjéből a kékszemű szilvafák erősen leskelődtek bé a tanterem nyitott ajtaján, a ház bütüjénél a birsalmák sárgán hümmögtek, s az utolsó percben a nap is felragyogott a szemközti hegy tetején.

 

S akkor, mint egy fiatal fejedelem, belépett hozzánk az új tanító. Abban a percben mind felugrottunk a padokból, és zúgva dicsértük neki Jézus Krisztust. Szó helyett csak intett nekünk a tanító, majd a kalapját nagy vigyázattal és megfontolással, mintha aranyból lett volna, a szegre akasztotta. Utána előrelépett a pódium alá, s ott a nagy terem kútfejében megállott velünk szemben. Erős fiatal úrnak látszott, a két lábát egy kicsit széjjeltette, de különben nem mozdult. S csak nézett minket nagydarab barna szemével, amiben leginkább parancsolat, s talán némi kegyelem volt.

 

Ahogy mertük, mi is néztük őt az óriási csendben.

 

S akkor felállott lassan Kelemen, aki éppen előttem ült a második padban, s az egyik lábát a padból kitette. Kifényesített csizma volt azon a lábán; úgy emlékszem bátor és kegyetlen csizmájára, mint az ördögfiúra! Minden szem Kelemenre tapadt, s félelem szállott meg minket, mert nem tudtuk, hogy mit akarhat. Talán önkéntes követnek tekinti magát, olyant is gondoltunk, s most fel akarja a harmadik osztály neviben köszönteni a tanítót! Vagy esetleg felállni akar, hogy feszüljön egy kicsit eme kedvező alkalommal, s azután ismét visszaereszkedik.

 

Isten tudja.

 

De né, megindult Kelemen, s egyenesen odament a tanítóhoz. Amikor elérkezett hozzá, szembeállott véle, s a két lábát ő is széjjeltette egy kicsit. A harisnyáján tüzelt a fekete zsinór, mint a forró szurok, amelyik nem tudja, hogy tüzességében merre kacskaringózzék. A kicsi fekete mellény is meglebbent szíjas dereka körül, mintha nagy hőség fuvintotta volna meg. Két keze ökölbe gömbölyödött, domború homlokára vörös szín húzódott, nagy fekete szemöldöke összekucorodott, s alatta valósággal pengett a szeme, mint az acél.

 

Egy vagy két percig is így álltak egymással szemben.

 

- Mit akarsz? - kérdezte akkor a tanító.

 

Kelemen kitakarta félig a szemét, és így szólt:

 

- Csak meg akartam mutatni, hogy én nem félek magától.

 

Ha nem a nyakán lett volna, rögtön leesett volna a feje a tanítónak, de így csak billent egyet hátrafelé, majd a következő pillantásban elnevette magát. Ezt jól tette, mert utána nevethettünk mi is, akik félelemben voltunk odáig. Csak egyedül Kelemen nem nevetett. Volt annyi esze, hogy a zord vitézséget mosoly és mukkanás nélkül megőrizze, s úgy jött vissza a helyére, mint akinek diadalútjába egy szalmaszálat sem merészelt tenni senki.

 

Hát ilyen fiú volt Kelemen.

 

S későbben sem változott meg, amint az cselekedeteiből is látszani fog. Sőt éppen a merészsége és a nagyra való törekedése véle együtt nőtt folytonosan, s el lehet gondolni, hogy mi, szelíd barátai, mily nagyok voltunk a bámulatban, mellyel hódoltunk neki. Példaképünk és vezérünk volt mindvégig az iskolás esztendők alatt, s amikor a férfiasodás és a világi körülmények nem engedték meg, hogy napról napra láthassuk őt, akkor is tudakozódtunk utána, sőt igen gyakran felkerestük, mint az eget a csillagok.

 

Azt hiszem, a legnagyobb hódolója én voltam Kelemennek. Igaz viszont, hogy ő is leginkább engemet tüntetett ki vonzalmával, hiszen gyakran eljött hozzám, és intett, hogy kövessem. Ilyen alkalomkor mindig otthagytam a dolgot, s bár apám gyakran bőgésig fenyített miatta, mégis vakon követtem. Elmentünk a rétre, vagy éppen olyan messze is, ahol már nagy erdőt találtunk. De akár a rétre mentünk, akár az erdőbe, Kelemennek az volt a szokása, hogy húzódjunk a folyó mellé, mert sehol nem tudta olyan jól érezni magát, mint víznek a közelében. Én is szerettem azt a kedves és szőke folydogáló vizet, amelyet azon a vidéken nekünk rendelt az Ég, s így kétszeres örömmel követtem Kelement a folyó partjára, valahányszor úgy óhajtotta. Itt aztán úgy töltöttük rendesen az időt, hogy ő leült a partra, engemet pedig magához közel és olyan helyre állított, hogy fáradság nélkül láthasson és megerőltetés nélkül beszélhessen.

 

Álltam és figyeltem.

 

Nagy tervekről beszélt folytonosan, sőt egy ízben így szólt:

 

- Te!

 

- Mit parancsolsz? - hajoltam feléje.

 

- Elszántam magamat, véglegesen - mondta Kelemen.

 

Meghatódva bólintottam neki, mert egyrészt nagyon gyönyörködtető fiú volt, amikor végletesen elszánta magát, másrészt pedig belétaszított volna bizonyosan a vízbe, ha bámuló figyelemmel nem lettem volna iránta.

 

- Tudod, mire szántam el magam? - folytatta.

 

- Nem tudnám kitalálni - feleltem.

 

Kelemen vizsgálódva és nem baráti szemmel nézett rám, mintha lebecsülést gyanított volna szavamban. De amikor megmondtam neki, hogy az én mellékes eszemmel más ember sem találhatná ki az ő nagy elképzeléseit, akkor jóságosan megereszkedett, és azt mondta:

 

- Messze földön a leghíresebb ember akarok lenni.

 

- Az Isten segítsen! - bólintottam.

 

Erre felugrott Kelemen, de olyan nagy hevülettel, mintha vízbe akarta volna vetni magát. Nem szökött azonban a vízbe, hanem csak azért ugrott fel, hogy az Istenre és minden szentségre fogadkozzék, hogy ő meg nem nyugszik, amíg célját el nem éri. S a nagy esküdözés után olyan fogadalmat vett ki tőlem, hogy én őt soha el nem hagyom, hanem tűzön és vízen s bárminő viszontagságon keresztül követni fogom. A fogadalmat letettem előtte, bár tudtam, hogy nem kisded játék, amire vállalkoztam.

 

Másnap azzal keresett fel, hogy öltözzem a legtartósabb ruhámba, s élelemmel is úgy szereljem fel magamat, hogy este útnak indulunk, s egyhamar nem fordulunk meg. Akkor már tizenhat esztendősök voltunk, de én annyira az igézete alatt voltam Kelemennek, hogy a tizenhat esztendőből még egyetlenegynek sem vettem hasznát. Úgy cselekedtem tehát, ahogy ő elrendelte nekem. Vagyis felvettem a legjobb ruhámat, magamhoz loptam a legcélszerűbb tarisnyát, s azt megtöltöttem élelemmel s mind olyannal, amit Kelemen legjobban szeretett. Este aztán, mikor a hold és a csillagok pártunkra jöttek, kilopózkodtam a szülői házból, és a falu végén megvártam Kelement, aki nemsokára meg is érkezett. Botot is hozott magával, nemkülönben egy skatulya gyufát és egy kicsi bajuszkefét. Amikor Kelemen megmutatta nekem ezt az utóbbit, és azt is tudtomra adta, hogy mire szolgál, lassan meghűlt a vérem, és a két lábam térdben úgy remegett, mint a zsenge tavaszi fűszál. Még egyszer és hosszú időre elbúcsúztam a szülői háztól, úgy lélekben és gondolatban, mert jól tudtam, hogy bajuszra is számíthatunk, amíg valaha visszatérhetünk.

 

- Hát akkor menjünk! - mondtam Kelemennek.

 

Elindultunk s mentünk, amerre mutatta a szerencsecsillag. Keresztül a mezőkön s fel az erdőbe. Lehetett már éjfél, amikor a nagy fáradtság miatt bátorságot vettem, és arra kértem Kelement, hogy pihenjünk meg. Kelemen feddőleg tekintett rám, amennyire a holdvilágon kivehettem, majd azt mondotta, hogy indítványt tenni, bármifélét, csak egyedül neki van joga. Ezen a mondáson kívül egyéb fenyítéshez azonban nem nyúlt, sőt nagy kedvesség szállotta meg, mert a pihenést elrendelte.

 

Csak napkeltéig aludtunk, s akkor tovább mentünk. Még nem gondoltuk, hogy milyen szerencsés és nevezetes nap lesz ez a mai, de a szerencsés voltát délben már megismertük. Ugyanis a havasi fennsíkon, melyet délfelé megközelítettünk, egy módos és jóféle pásztorembert találtunk, kinek egy szép és ártatlan tizenhat éves leánya is volt. A leányocska meleg ebédet készített nekünk, s amikor délebéd után az öreg pásztor elszundított, Kelemen eprészni utasította a leányt, de véle együtt kettesben. El is távoztak, de egy félóra múlva csak Kelemen jött meg egyedül.

 

- Hol van a leány? - kérdeztem.

 

- Sír egy fa alatt - felelte Kelemen.

 

Már ott voltam a férfiasság küszöbén, s így sejtettem, hogy miért sírhat a leány. Szívemből sajnáltam szegényt, s nem állhattam meg, hogy legalább ennyit ne mondjak Kelemennek:

 

- A harmat bocsássa meg neked.

 

Eleget láttam volt már kevélynek és feszülőnek Kelement, de annyira sohasem, mint ebben a percben. Mert nemhogy bűnbánat és sajnálat lett volna benne, hanem azt a kijelentést tette, hogy az emberek a neki való engedelmesség céljából vannak a világon. Nem mertem erre a kevély beszédre szelídet és jót szólani, sőt még arra is gyáva voltam, hogy legalább elmenjek, és vigasztalásul virágot szedjek a lánynak. Csak álltam és szótlanul néztem Kelement, aki a szundító pásztor házából sajtot, szalonnát és kenyeret halmozott fel magának. A zsákmányt az én vállamra tette, majd eme hálátlan és csúf magaviselet után ismét útnak eredtünk.

 

Alkonyatig nem fordult elő semmi, amit különösebben említhetnék, de akkor oly dolog történt velünk, amit nehezen hinnék el, ha részem nem lett volna benne. Ugyanis ahogy mendegéltünk egy erdei tisztáson, egyszerre fénylő nyírfát pillantottam meg. Láttam én már máskor is nyírfát eleget, s tudtam, hogy miképpen szokott ezüstösen csillogni, de ez valósággal fénylett, pedig alkonyati idő volt, s a nap nem is sütötte. Rebegni kezdett a szemem a fénytől, s ha egyéb miatt nem, hát e miatt is megállottam volna.

 

- No, mozdulj! - szólt rám nemsokára Kelemen, mert utánam jött az ösvényen, s miattam megdugódott.

 

Se mozdulni, sem szólani nem tudtam, s még inkább, mint az előbb, mert a fénylő nyírfa mellett mintha valami emberféle állott volna. Felemeltem a karomat, és arra mutattam. Kelemen mellém húzódott, s az ujjom után nézni kezdte a nyírfát.

 

- Valaki ott áll mellette - mondta végre.

 

Egyszerre nagy megkönnyebbülést éreztem, mert ha már Kelemen is látta, akkor nem lehetett káprázat. Bátran odamentünk, s hát csakugyan egy ember állott a fénylő nyírfa mellett; de biztosan nem teljes jószántából álldogált ottan, mivel oda volt kötve a fához, a kezénél fogva s jó hosszú lánccal. Különös ember volt, amilyent én sem azelőtt, sem azután nem láttam soha. Termetre inkább kicsi volt, mint közepes, de a feje olyan nagy, hogy még egy óriásnak is csak gondolkozás után tette volna fel az ember. A füle rózsaszínű és szépen erezett, mint a sziromleveleken szokás. Nagy szakálla neki, melyet nem tudom, hogy ezüstösnek mondjak-e, vagy pedig fehérnek. De a legkülönösebb a szeme volt mégis: nagy, mély és kékszínű, mint a búzavirág.

 

- Maga mit csinál itt? - kérdezte tőle Kelemen.

 

- Töltöm az időt - felelte az öreg.

 

- S így megkötözve?

 

- Így.

 

Nem volt valami okos beszéd, amit Kelemen folytatott véle, s az öreg is gondolhatta ezt, mert derűsen mosolygott, mint az elnéző bölcsek.

 

- Pénze van-e? - kérdezte ismét Kelemen.

 

- Nincsen - felelte az öreg.

 

- S ki láncolta ide?

 

- Akik szabadon akarnak járni.

 

Rám nézett Kelemen, hogy vajon én miképpen vélekedem, de én jobbnak láttam, ha nem szólok semmit. Pedig éreztem valami különös bódulatot, s ahhozléve mondhattam is volna valamit.

 

- Gyere, ne avatkozzunk a más dolgába! - mondta Kelemen, de alig mehettünk tíz lépést, én egyszerre megállottam, pedig nem is akartam. Kelemen mogorván tekintett rám, mivel parancsot a megállásra nem adott volt.

 

- Ennek a te megállásodnak mi a magyarázata? - kérdezte.

 

- Ne haragudj - szóltam szelíden -, de én azt gondolom, hogy oldjuk el az öreget.

 

- Oldjuk el, azt mondod?

 

- Azt.

 

Szúrósan vizsgálta Kelemen az arcomat, hogy vajon nincsen-e valami fondorlat a szándékomban, vagy nem akarok-e esetleg eggyel megszaporodni ellene. Szépen néztem rá, s megmondtam neki bátran, hogy érzésem szerint csak hasznunk és jutalmunk lehet abból, ha megszabadítjuk az öreget. Olyan szerencsésen találtam beszélni, hogy Kelemennél meghallgatásra találtam. Visszamentünk hát, és a láncot leoldottuk az öreg kezeiről.

 

- Remélem, a hála nem marad el - szólott akkor Kelemen, mire az öreg bólogatva nevetett, hogy őt hálára biztatja valaki. Utána csendben mendegéltünk, mert hármunk közül egyik sem volt valami beszédes. Később Kelemennek megtetszett egy sziklás tájék, s azt mondta, hogy reggelig ott húzódjunk meg. Az egyik helyen barlangszerű alkalmatosság volt a szikla alatt, s ott vertünk szállást. Jó tüzet raktunk, s szalonnát sütöttünk. S amikor kedvünkre kibékülhettünk a hasunkkal, s álomnak ereszkedhettünk volna, Kelemennek akkor jött meg a szava. Ilyenformán az öreg is hamar megtudta, hogy milyen nagy célkitűző ember Kelemen, s hogy nemsokára ő lesz messze földön a leghíresebb ember. Azt hittem, hogy a különös szakállas ember csak meghallgatja Kelement, s azzal készen is leszünk. De nem így történt, mert a végén odafordult az öreg Kelemenhez, és azt kérdezte tőle:

 

- Nem tudnád egészen pontosan megmondani, hogy mit akarsz?

 

Kelemen pislogva nézett.

 

- Egész pontosan?

 

- Úgy.

 

Gondolkozni kezdett Kelemen, nehogy valamit kifelejtsen azok közül, amikre vágyott. Össze is szedte jól az eszét, mert nagy meggondolás után így szólt:

 

- Elsőbben is sok pénzt akarok; másodsorban világszép feleséget; harmadszor pedig nagy hatalmat.

 

Az öreg meg volt elégedve, úgy bólogatott; de én még jobban meg voltam elégedve azzal, hogy a beszédet elvégezték, s álomra lehetett bújni. Ki is pihentük jól magunkat s másnap délebédre egy városkába érkeztünk, amely arról volt nevezetes, hogy tizenhárom milliomos ember lakott benne. Nagyon örvendettünk, amikor nagy frissen bélibbenhettünk a város piacára, de az örömünk nem sokáig tartott, mert különös és szomorú híreket kellett nemsokára hallanunk. Az öreg ugyanis, aki ismeretes volt ebben a városban, elvitt egy patikushoz minket, aki olyan gazdag volt, hogy a tizenhárom milliomos közé tartozott. Amikor beléptünk ennek a gazdag embernek a házába, síró családot találtunk s egy szép vetett ágyat, melyben a patikus halálos betegen feküdt. Biztosan azt gondolta a patikus felesége, hogy a nagyszakállú öregember valami csodadoktor, mert ahogy megpillantotta, mindjárt térdre vetette magát előtte, és rimánkodni kezdett, hogy az urát gyógyítsa meg.

 

- Ha a vagyonát nekem adja, akkor az egészségét is visszaadom - felelte az öreg.

 

Nagy szó volt, amit a szakállas mondott, de mégis gondolkozás nélkül ígérték a rengeteg pénzt. Akkor az öreg mind kiküldött minket a szobából s valamit csinált négyszemközt a patikussal, egy fertály óra múlva nagy éneklés zengett ki a házból, s amikor bémentünk, hogy ez micsoda dolog, hát a patikus ott ült az asztal mellett, egy liter bor előtte s úgy énekel, hogy csattan ki örömében. A patikusné mindjárt nekiállott, s olvasni kezdte le az öregnek a sok pénzt. Estére került az idő, mire a számolással készen voltak. Akkor az öreg rámutatott a rengeteg pénzre, majd Kelemenhez így szólt:

 

- Vedd magadhoz, mert ez mind a tiéd. Kelemennek rögtön leesett örömében az álla, de a másik percben már visszakapta. Zsákot kért, s abba mind belérakta a pénzt, s eszébe nem jutott, hogy nekem is adjon valamit belőle. De amikor a zsákot békötötte, abban a percben elfehéredett, s a tekintete olyan lett, mintha a halál füstöt eresztett volna a szemébe. Hamar lefektettük s éppen abba az ágyba, amelyből felkelt a patikus. Mellette virrasztottunk reggelig, de akkor már olyan rosszul volt, hogy a pénzt és a kevélységet egyformán elfelejtette, s az öregnek könyörögni kezdett.

 

- A pénzről lemondasz-é? - kérdezte az öreg.

 

- Le - felelte rögtön Kelemen.

 

- S mit kívánsz helyébe?

 

- Egészséget - nyögte.

 

A szakállas ismét kiküldött minket a szobából, s hát nemsokára úgy vigad Kelemen, hogy a szobában törik össze minden. Hagytuk egy jó darabig, hadd mulassa ki magát, de akkor ismét útnak eredtünk. Menet közben találgatni kezdtem magamban, hogy vajon most hová vezérel minket az öreg. Gondoltam, hogy most a világszép feleség következik, de azt már nem sejtettem, hogy egy mezei remetelakban találjuk azt meg. Pedig úgy történt, mert másnap estefelé egy szegényes kis házikóra vezetett rá minket az öreg, s annak az ajtaján három nagyot és három kicsit egymás után koppintott. Az utolsóra kinyílott az ajtó, s mi oda beléptünk. De valahányszor erre a pillanatra emlékszem, mai nap is elfog a gyönyörű kábulat engemet, olyan szépet és csodálatosat láttam akkor. Bent a kicsi házikó szobája olyan volt, mint egy óriási kibontott rózsa, minek a szétterült levelein a világ legszebb pillangója pihegett, vagyis a lány, akit kerestünk. Ahogy rápillantottam, egyszerre megforrósodott körülöttem a világ, és egy perc alatt a pokol minden kínja összegyűlt a szívemben, amiért Kelemen volt az illető szerencsés, nem pedig én.

 

- Vedd birtokodba! - szólott Kelemennek az öreg, mire az én kevély és vitéz barátomnak úgy meghuppant örömében a horgasina, hogy szégyenszemre térdre esett. Nem volt azért a leggyengébb legény, mert négykézlábra állott, és úgy kezdett mászni a világszép lány után. Az öreg mosolygott, amikor ezt látta, majd így szólt:

 

- Mi most elmegyünk, s csak három nap múlva jövünk vissza.

 

Ketten csakugyan el is mentünk onnét, de ha egészen igazat akarok mondani, akkor menésnek csupán az öreg távozását lehetett mondani, mivel én csak lesújtottan vánszorogtam. Talán belé is pusztultam volna, ha a jóságos apó olyan figyelmesen gondomat nem viselte volna. De jó szállásra vitt, ennem és innom adott, s olyan csodálatos történeteket beszélt nekem, hogy apránkint a remény és a jókedv szerelmi sóvárgásomat bénőtte, mint az illatos zsenge fű a dísztelen talajt.

 

Amikor harmadik nap estére megindultunk, hogy boldog Kelement meglátogassuk, már dalolva mentem, s abban a biztos reményben, hogy nem fogok visszaesni a sorvasztó igézetbe. Ahogy lehetett, segítettem is magamon, mert amikor ismét kopogtatott az öreg és kinyílott az ajtó, a szememet hirtelen béfogtam, hogy a világ legszebb pillangóját ne is lássam.

 

- Hogy vagy, Kelemen? - kérdeztem.

 

Csak nyöszörgés felelt szavamra, de abban felismertem a Kelemen hangját. Nagyon megrémültem, mert arra gondoltam hirtelen, hogy valami végzetes baj találta az én barátomat. Lekaptam hát két kezemet a szememről, de abban a percben felkiáltottam, és sírni kezdtem, mert Kelemen csontig aszalódva feküdt a rózsaszobában, s az arcája is olyan volt, mint egy aszalt öreg körte. S mellőle tündökölve és mosolyogva tekintett rám a leány, ki még szebb és még csodálatosabb volt most, mint három nappal azelőtt.

 

Az öreg bölcsen és mosolyogva állott, majd újból megkérdezte Kelement:

 

- Kívánsz valamit, édes fiam?

 

Nehezen, de valahogy mégis kinyögte Kelemen, hogy szabadulni kíván az emésztő feleségétől, s ha lehetséges, azt is kívánná, hogy feleség helyett erős lehessen. Az öreg beléegyezett ebbe, majd megfogtuk ketten Kelement, felemeltük és kihoztuk a paradicsomból. A lábánál én fogtam s a fejénél az öreg, s úgy vittük a szállásunkra, mert menni nem tudott szegény. Sok időbe telt, amíg visszanyerte emberi formáját és erejét, de az is elkövetkezett.

 

Akkor ismét útnak indultunk hárman.

 

- Hát a hatalmat akarod-e? - kérdezte az öreg.

 

Kelemen gondolkozni kezdett, hogy vajon szélnek eressze-e ezt a harmadik kívánságát, vagy pedig ragaszkodjék hozzá. Bár eleget tanult a másik kettőből s nem a legjobbakat, mégsem tudta legyőzni magát, s azt felelte, hogy akarja a hatalmat. Az öreg bólintott, és ismét egy városba vezetett minket. Ott elmentünk egyenesen a polgármesterhez, akit azonban nem találtunk otthon. Megkérdeztük a feleségétől, hogy és miképpen találhatnók meg, mire azt a választ kaptuk, hogy menjünk egyenesen a város főterére. Helyből megfordultunk, és a főtérre mentünk késedelem nélkül. Nagy sokaságot találtunk ottan, rettentő zsivajgásban és ordítozásban. Odafurakodtunk, s hát a zsivajgó nép egy óriási sárga szőnyeget vett körül, s azon a sárga szőnyegen két férfiú küzdött derékig meztelenül. Nem értettem a dolgot, s azért megkérdeztem egy mellettem lévő embert:

 

- Hát ezek mért küzdenek?

 

- A polgármesteri hatalomért - felelte az ember.

 

Amíg én ennyit megtudtam, azalatt az öreg többet csinált, mert Kelement felvétette a birkózók közé. Nagy izgalomban voltam, hogy vajon szégyent nem vallunk-e, de Kelemen olyan erős volt, hogy egyetlen megragadással sorra mindegyiket a földhöz verte. Egy óra sem telt belé, s már nagy rézcsöveken hirdették mindenütt a városban, hogy Kelemen lett a polgármester. Először fitymáltam egy kicsit a dolgot, de amikor megtudtam, hogy ebben a városban az ősi szokás szerint elevenek és holtak felett egyedül ítél és parancsol a polgármester, akkor így szóltam:

 

- Az már más.

 

Azon az este korán lefeküdtünk, mert Kelement másnap reggel jókor avatták belé a hivatalba, s mi ott akartunk lenni. Amíg az ünnepség tartott, ott állottam az öreg mellett az első sorban, s nagyon tetszett nekem minden, csak éppen a végén hökkentem meg egy kicsit. Az történt ugyanis, hogy amikor végeszakadt az ünnepségnek, három fej salátát hoztak, s amúgy nyersen odatették Kelemen elé. Szegény Kelemen nem tudta hamarjában, hogy mitévő legyen a salátával, de a tanácsosok hamar megmagyarázták neki, hogy azt a három fej salátát meg kell enni, mert ősi szokás szerint minden reggel három fej salátát eszik a polgármester s egyebet semmit.

 

- Hát délebédre? - kérdezte Kelemen.

 

- Délebédre három murkot - mondták a tanácsosok.

 

- Hát vacsorára?

 

- Vacsorára egy szál tormát levelestől.

 

A dolognak ez a fele nem tetszett Kelemennek, de azért nem mondott le a hatalomról, hanem ette a salátát, és reggeltől estig ítélkezett elevenek és holtak felett. S amíg ő ezt cselekedte, addig az öreg engemet maga mellé vett, s minden tekintetben gondomat viselte. Jó szálláson laktam véle együtt, nem dolgoztam semmit, hanem jártam véle a vendéglőket, s ettük a kolbászt, s a jó berbécstokányt. De Kelement mindennap meglátogattuk, s megkérdeztük őt az egészsége felől.

 

Történt azonban, hogy úgy három hét múlva, éppen egy látogatásunk alkalmával, váratlanul így szólott Kelemen:

 

- Nem kell a hatalom!

 

- Hát mi kell helyette? - kérdezte az öreg.

 

- Szabad élet - felelte Kelemen.

 

Ennél több szó nem esett, hanem leszállott Kelemen az ítélőszékből, és elmentünk a vendéglőbe, hogy tokány ehessünk. Ettünk is, amennyi kellett, majd utána búcsút vettünk a várostól és ismét útnak eredtünk. Az öreg és én jókedvűen mendegéltünk, de Kelemen szomorúan lógatta a fejét.

 

- Mért búsulsz? - mondtam neki. - Hiszen mindent elértél, amit akartál!

 

Kelemen annyira sem méltatott, hogy felelt volna valamit erre, ellenben tovább duzzogott. Gondoltuk, majd kifújja magát, de ahogy telt az idő, ő egyre erősödött a rengeteg saláta után, s velünk már úgy bánt, mint esküdt ellenségeivel. Végre megsokallta az öreg a dolgot, és feltette egyenesen a kérdést:

 

- Hát szólj, mit akarsz?

 

Kelemen felvetette a fejét, és azt felelte, hogy van még egy negyedik akarata is, amihez köti magát. Ez pedig abból áll, hogy vissza akar menni a nyírfához, ahonnan elindultunk.

 

Nagyon csodálkoztam, hogy egy nagyratörő és eszes embernek ilyen haszontalan kívánsága legyen. De azon még jobban csodálkoztam; hogy ezt a csekélységet csak nehezen, s nagy elszánással ígérte meg az öreg. Hamarosan kiderült azonban, hogy Kelemennek és a bölcs szakállasnak egyaránt igaza volt, mert amikor visszaérkeztünk a fához, az én barátom így szólt:

 

- No öreg, tiszteljük meg a múltat!

 

Azzal vette Kelemen a láncot, és a kedves öreget visszakötötte a fához. De ezzel nem elégedett meg, mert azt a sok szidalmat, amit napokon keresztül a begyibe nyelt, most egyszerre mind kizúdította, és az öregre eresztette, mint a mocskos árvizet. Én egy darabig ámultam, de amikor azt is hallanom kellett, hogy az öreg megcsalta a pénzzel, a feleséggel és a hatalommal, akkor nagy gerjedelem szállott meg, és odakiáltottam a barátomnak:

 

- Te pokolba való!

 

Abban a pillanatban reám akart ugrani Kelemen, hogy az életemet vegye, de én gyorsan futni kezdtem. Tudott azonban ő is futni, mert egyre közelebb s közelebb dobogott hozzám. Nagy rémületemben nem tehettem egyebet, hanem az Istenre gondoltam, hogy ő segítsen meg. S ezzel eltaláltam a legjobbat, mert ebben a pillantásban megrázkódott a nagy természet, mint Krisztus halálának idején. A föld megrepedt, s onnét ragadozó szél zúgott elé, s megrepedt az ég is, de onnét fényesség zuhogott.

 

Amikor magamhoz tértem, a nagy fényességben és a föld repedésének szélén már egyedül állottam. S abban a percben, mintha írást láttam volna magam előtt, olyan biztosan tudtam, hogy a repedésen keresztül a pokolba esett nagyratörő Kelemen. Mosolyogtam s valami különös sugalmazás szerint elindultam visszafelé, hogy az öreget eloldjam a láncról. De amikor visszatértem a nyírfához, nagy csodálkozásomra már nem láttam senkit, akit felszabadíthattam volna. Egyedül a láncot találtam ott, de azt is arannyá változtatva, tündöklő fityegésben.

 

S ahogy ott állottam, egy tűnő pillanatra az jutott eszembe, hogy az a bölcs öreg talán maga az Isten volt... De a másik percben már arra gondoltam, hogy leoldom hamar a láncot, és elviszem haza apámnak. Ez volt a legjobb gondolatom, mert amikor meglátta apám az aranyláncot, egy cseppet sem haragudott reám, amiért olyan hosszú ideig voltam tekergésben.