Angyali falu ez a miénk.

 

Különben nyár van, s természetesen este.

 

A hold kidugja az égi hárem függönye mögül az arcát, és legények után leskelődik. Hamar meglát két fiatal tehetőset, és megkérdi tőlük:

 

- Hova mentek?

 

- Az orrunk után - feleli Ádám.

 

A hold nem húzza fel az orrát:

 

- Úgyis tudom - mosolyog negédesen vissza.

 

- Sokat tudsz! - enyeleg Ádám is véle.

 

József elszégyelli magát, és közbelép, nehogy szerelem legyen a dologból.

 

- Ne duruzsolj felfelé! - mondja.

 

- Hát merre duruzsoljak?

 

- A szelíd jámborság felé.

 

Azonban tudja a hold is az egyszeregyet, mert okosan leszól:

 

- József, József: nem tudod, mi a jó!

 

Más nyári estéken az ilyen feleselés nagy romlást szokott szülni, de most olyan erős a béke, mint a vadkan agyara. Ádámnak sem lángol fel a vére, hogy megejtse férfiasan a gyönyörű holdat, sem József nem átkozza a lesütő bizsergetést.

 

Csak mennek nyugalmasan ketten.

 

Ahogy testvérekhez illik.

 

Jó az Isten, hogy így tud menni az ember: nyögés nélkül és verejték nélkül, azzal a csodálatos, könnyű képességgel, amelyért hálát mondani csak akkor lehetne eleget, ha nem kéne dolgozni soha.

 

- No, ide béütjük egy mákszemet magunkot - szólal meg Ádám.

 

Egy galambos kapu előtt állnak, arccal a ház felé, melyből világosság szűrődik ki az útra. És a világosság között nagy és jó mesterkedéssel elkeverve olyan bűbáj, amely képes kinöveszteni a férfi kemény fején a szarvat.

 

Csak így szép és fűszeres a világ.

 

- No, mozduljunk béfelé, József!

 

József tudja, hogy mért fúj a szél, de maga előtt is tagadja.

 

- Hát ide mért?

 

- Ide Eszterhez.

 

- Hát Eszterhez mért?

 

- Azért, mert leány.

 

- Hát nálunk nélkül nem lehet leány?

 

Ádám nem tanítja tovább a bugyuta testvért, hanem megragadja, hogy erővel üdvözítse. Keményen fogja, és irgalom nélkül húzza a kapu felé. József meg-megveti a lábát, de hasztalanul, mert a huncut csillagok az égről s a fákról a kacagó gyümölcsök hátulról tolják.

 

- Mit akarsz, Ádám? - kérdi inogva.

 

- Fenntartani az emberi nemet - feleli Ádám.

 

- Tartsa fenn más!

 

- Gyere, gyere, ne légy munkakerülő!

 

- Eressz el!

 

- Nem lehet.

 

- Hát mért nem lehet?

 

- Azért, mert most nem olyan idők vannak, mint a Bibliában.

 

Ilyen gyöngéden érvel Ádám, mert az ereje pótolja a mérget. El is rángatja Józsefet egészen a kapuig, amely ebben a percben állomássá változik át, ahol a kerék és az utas egyformán megáll. A kerék az Ádám fejében van, az utas pedig maga József, aki megragadja a kapufát, és rákondorodik valósággal, mintha fogpiszkálót akarna nemzeni véle.

 

Innét elmozdítani nem lesz könnyű dolog - mondja magában Ádám, de ennél többre menni sem ésszel, sem erővel jó ideig nem tud. Csak áll és nézi ragaszkodó testvérét; nagyokat szusszan, és olyan butának érzi magát, mint a szent ember a világi dolgokban.

 

- Ereszd el a kapuzábét, József! - szólal meg vihar-magos hangon.

 

József boldogan feleli:

 

- Előbb várj egy kicsit.

 

Várnak mind a ketten.

 

- No, vártam! - mondja Ádám.

 

József nem is felel, olyan nagy vitéz a kapufán. A csend teknővé alakul, és benne dagad a helyzet, mint a tészta. Ádám megnézi a kapufát, hogy nem lehetne-e kihúzni gyümölcsével együtt, de a fának nagy árnyéka lehet a földben, mert mozdulni sem akar. Akkor cselvetés jut eszébe, és így szól:

 

- Hiszen te leányt ölelsz, József!

 

József meglazul egy pillanatra a fán, de aztán visszahúzódik nyugodt lelkiismerettel.

 

- Ez nem leány, hidd el.

 

- Én neked nem.

 

Hiába feleselnek azonban, mert ez nem oldja meg a dolgot. Nincs más hátra, mint hogy Ádám megüzenje a háborút, és leverje Józsefet a fáról, mint a békát; vagy lefejtse, mint a piócát. Hevesen áhítja rögtön a felszerelést: valami rudat vagy husángot. Belépik tehát a kapun, hogy az udvaron kutatásba fogjon. Ahogy azonban menne, egyszerre megmozdul a ház túlsó bütüjénél valaki. Emberi alak, puha és fekete. Vénasszonynak látszik.

 

Ádám meglapul a kerítés mellé, és figyel. A szoknyás duruzsol, aprókat lépve jeleket végez, aztán megperdül maga körül, és ismét jeleket végez.

 

Határozottan vénasszonynak látszik.

 

Különös szagokat hoz arrólfelől a szellő, és titokzatosan perceg a csend. Ádám gyorsan és feszítő hőt buzogva erjed a kerítés mellett. Aztán a medréből egyszerre kiugrik, felragad egy követ, és odavágja a vénasszony felé. A kő és Ádám egyszerre repülnek: egyik nagyot csattan a ház oldalán, a másik pedig Józsefnek borzongva így szól:

 

- Boszorkány van az udvaron!

 

József nem hiszékeny, hanem állhatatos.

 

- Találj ki jobbat - mondja, és tovább öleli a kapufát.

 

- Vakuljak meg, ha nincs.

 

- A jó Isten ne hallgassa meg.

 

Ádám megfogja az ingét, és húzza:

 

- Hamar, amíg élünk, József!

 

- Hogyne, hogy bévigy a házba.

 

- Én nem viszlek be, hanem fussunk! Ereszd el a kapuzábét s a vallást, s ahogy csak lehet, fussunk!

 

Ahogy ezt kimondaná Ádám, egy fekete kecske jön ki az udvarból, és a kapuban megáll. Szép, szelíd állat, kedvesen gyöngyös, és mekeg is néhányat aprót, hízelkedő hangon. Aztán odalépked Ádámhoz kecsesen, megdörgöli a lábához a nyakát, majd meg is bökdösi puhán és játszva. Utána odamegy Józsefhez, és véle is végbeviszi ezeket.

 

- Kedves állat - ismeri el József, de azért nem ereszti a kapufát.

 

Ádám kétkedve nézi a kecskét, pillogtat és forog, mint a hitetlen ember. Aztán mégis rászánja magát, lehajol, és megsimogatja a játékos állat puha gyapját.

 

- Ez csakugyan kecske - mondja.

 

Az állat megbűzöli a kezét, majd bökdösi is megint, mintha játszani akarna.

 

Ádám a nagyobb bizonyosság kedviért egészen lehajlik, és benéz alája; ahol is megduzzadva látja a tőgyet.

 

- Ez felül is kecske, s alul is kecske - nyugszik meg.

 

- Hát te mit gondoltál, hogy mi? - kérdi József.

 

- Én azt; hogy Putifárné - felel Ádám.

 

Józsefet megrémíti a szó, és szorosabban fogja megint a kapufát. Kiszoríthatja most azonban a lelket is abból, mert Ádám a kecskének áldoz mindent. Játszik véle, cirógatja, hergeli, és még tülkölésre is kihívja. Megértik egymást, és vidáman pajzánkodnak egy ideig. Lassanként azonban a kecskét kezdi elhagyni a szemérmetesség, és játékába belévonja a két hátulsó lábát is. Emelgeti őket, egyszer az egyiket, máskor a másikat, először csak alig, aztán mindjobban és feljebb. Melléje mekeg is, mint a táncos, amikor mondja a rigmust.

 

Ádám gazdaságban nőtt fel, s érti az állatok nyelvét. S így azt is tudni véli, hogy a lábemelgetés mekegéssel kísérve azt jelenti, hogy rég nem fejték meg a kecskét, minek folytán felgazdagodott a jó szagú tej, és feszíti a tőgyet.

 

- Várj, mindjárt segítek rajtad! - mondja.

 

A kecske érti a jóságos emberszót, és mindjárt szétteszi a lábát. Ádám is alája húzódik rögtön, és huzint a markába egy sugarat. A tej melegen lepi bé vályús tenyerét, s ő különös belső sugallatot érez, hogy nyomban megnyalintsa.

 

- Híjj, be édes! - mondja boldogan, és nyalint egyet ismét.

 

- Lám, adj egy kicsit! - kívánja József.

 

Ádám odatartja neki a markát.

 

- Híjj, be édes, csakugyan! - mondja József. - Adj még egy kicsit!

 

Újból nyalint egyet, és dicséretképpen elereszti a kapufát.

 

- Ugye, jó? - kérdi Ádám.

 

József nem felel, hanem sebesen a kecske alá fekszik, és habzsolni kezdi a tejet. Mohó nagyon, és gügyög, mint az ártatlan csecsemő. De boldog a kecske is, sugárzik valósággal. Igazi állat azonban és telhetetlen: ránéz nagy megejtéssel Ádámra, és int neki, hogy jöjjön ő is.

 

Ádám szófogadó, és már ott van alatta.

 

Gügyögnek mind a ketten.

 

Olyanok, mintha nyíló virágok volnának, akik harmatot kapnak.

 

Így lakmároznak egy ideig. Egyszerre azonban ének hangzik fel: az úton, s lépések közelednek. A kecskének hegyes füle van, amit előrecsap, mint rebbenéskor a szárnyát a madár. S már ugrik is.

 

Ádám és József ott feküsznek hoppon. A szájuk nedves, és arcuk a boldogság árvizétől feldúlt.

 

- A nyavalya törje ki, éppen akkor futott el! - kezd duzzogni József.

 

- Mikor? - kérdi Ádám.

 

- Amikor legjobb lett volna.

 

- Mért nem fogtad meg a lábát?

 

- Én meg akartam.

 

- Hát akkor?

 

- Hát akkor immár elfutott volt.

 

Nem osztozkodnak tovább, hanem felkelnek, és rendbe hozzák öltözetüket. A mellüket kidomborítják, és feszülnek másképpen is. Különösen József.

 

- No, most gyere!

 

- Hová? - kérdi Ádám.

 

- Bé a házba.

 

- Oda minek?

 

- Hát Eszterhez.

 

- Hiszen a kapuzábé itt van! - kacagja Ádám.

 

József elengedi a füle mellett a múltat, és megragadja a bátyját:

 

- Gyere, ne szégyelld magad!

 

Ádám messze van a szégyenléctől. Inkább a pajzánság fogja őt, szinte érett emberhez nem is illőn. Ennek jelét is adja mindjárt, mert rácsimpaszkodik a kapufára, és kölykösen sírva játszik:

 

- Nem megyek, nem megyek! Én nem állhatom a leányokat.

 

- Ha nem állhatod, maradj ott - feleli József, és maga megindul sebesen bé a házba. De Ádám is lepattan rögtön a kapufáról, s mint két kergetett szarvas, úgy szöknek bé a házba.

 

- Kit ölnek odaki? - lepődik meg a gazda.

 

- Valaki lopja a pajtából a lovat! - találja ki Ádám.

 

A gazda kézbelit ragad, és indul a tolvajokkal szembenézni.

 

- Nem is lopja - kacag József.

 

- Én azt gondoltam - feleli Zsuzsa néni, a háziasszony.

 

Eszternek sem esik rosszul a móka, mert így szól:

 

- Mért nem mondtátok, hogy a fánkat lopják az erdőből?

 

A legények nem mindjárt értik a dolgot, mire Eszter hozzáteszi:

 

- Legalább nem jött volna reggelig haza apám.

 

A két legény szereti ezt a beszédet, mert valami belső parancsolat szerint sürgős volna különkapni most a leányt. Az asszonyt is egyengetni kezdi Ádám:

 

- Feküdjék le, Zsuzsa néni!

 

- Hát én mért?

 

- Azért, hogy aludjék.

 

- Eleget aludhatom még a feltámadásig.

 

József is hozza oldalból a segítséget:

 

- Ha én Zsuzsi néninek volnék, még horkolnék is.

 

- Igende, neked nincsen nagy leányod! - őrködik az asszony.

 

Nemhogy le tudnák fektetni, még a gazda is visszajön. Azonban nem haragszik, mint ahogy várni lehetne, hanem vidám, sőt boldogan hetvenkedő.

 

- Eligazítám a tolvajokat! - mondja.

 

- S azt hogy? - tudakolja a felesége.

 

- Én úgy, hogy az egyiket hozzávertem a másikhoz.

 

- Hát ketten voltak?

 

A gazda a legények felé fordul, és ravaszul feleli:

 

- Úgy látszik, ma este csak kettesével járnak ide a tolvajok.

 

A tolvaj mellé hazugot, csalót és gyilkost is mondhatna most bátran, mert a legények nem fogják fel a szót. Annál jobban azonban a leányt, aki a kanapén ülve horgol, s olyan serényen szedi a szemeket, mintha a madarak el akarnák kapdosni előle. Ádám odaül melléje jobbról, s oda József is balról. A szemük parázslik, a halántékukon neki-nekiszökik az erekben a vér, a szájuk is harapós, s a kezük sem nyughatik.

 

Ádámot még meg lehetne valahogy érteni, de József merőben megváltozott.

 

- Hát téged mi lelt - kérdi is Eszter.

 

- Engemet semmi.

 

- Furcsa semmi lehetett.

 

Ádám elkacagja magát.

 

- Furcsa volt, de jó volt...

 

A két öreg szemben ül velük. Nem szólnak egyet sem, de a szemük úgy fog, mint a harapófogó.

 

Ádám már odáig van, hogy meg-megtapogatja a leányt, és a fülinél szagolja is néha. József járatlanabb a közelítésben, s mivel egyebet nem tud kitalálni, hát csámcsog, olyan éhes a lányra.

 

- Ti megbolondultatok! - ütközik meg a leány.

 

- Ne beszélj apádék előtt! - súgja neki Ádám.

 

József is dolgozik, ahogy tud:

 

- Mindjárt nem bírom, Eszter!

 

- Mit nem bírsz?

 

- Nálad nélkül.

 

Eszter felkel, és csendes felháborodást mutat.

 

- Ti mit ittatok? - kérdi.

 

- Mi tejet - mondja Ádám.

 

- Csakhogy a zsidó adta, ugye?

 

- Azt nem, mert a kecske.

 

József felugrik, és a mellére üt.

 

- Kecske hát!

 

Úgy mondják, hogy muszáj hinni. Tüzelnek szavuk igazáért, az arcájuk is ki van gyulladva. Egészen olyanok, mint a dühös ragadozók. Eszter félni kezd tőlük, és elhúzódik. Leül egy távoli helyre, és úgy nézi, mint a farkasokat. Biztosan sikoltana is, ha azok újból közelíteni akarnának.

 

A szobában csend lesz.

 

Feszül minden, és a delejesség úgy ugrál, mint a majom.

 

Ádám és József sóvárogva ülnek, mintha nagy karmokkal valami száraz ágon ülnének az erdőben.

 

Senki sem tudja, hogy mivel lehetne elűzni a derengő ördögöt. Végre mégis nekibátorodik a gazda, és a legényekhez így szól:

 

- Hát a beretvátokat ki lopta el?

 

- Azt senki - mondja Ádám.

 

Az öreg nem hagyja magát:

 

- Mert azt tudom, hogy valaki el.

 

- S azt miről?

 

- Azt arról, hogy külömben megberetválkoztatok volna.

 

Egyszerre az állához kap mind a két legény, s abban a pillanatban döbbenetesre torzul az arcuk.

 

Legalább két colos a szakálluk.

 

- Emberi keresztény ilyent még nem látott! - mondja Ádám.

 

Józsefnek is tátva marad a szája a szőrbokorban.

 

A házbeliek először nem értik a dolgot, mert az elég természetes, hogy a férfitermészet messze kitolja a szakállat s a bajuszat, ha két-három hétig nem vágja le valaki. Az öreg még mókázik is, mert így ijeszti a feleségét:

 

- Mostantól kezdve én sem vágom le, Zsuzsi, hadd legyen nekem is karácsonyra ekkora.

 

- De mi levágtuk! - tiltakozik Ádám.

 

- S ma délután mégpedig! - hirdeti József.

 

Az öregnek több esze van, s nem áll kötélnek.

 

- Milyen beretvával? - kérdi.

 

- Mi rendessel.

 

- Avval, puliszkakeverővel! - kacag esziből a vénember.

 

A helyzet olyan, mint a vigyorgó sátánnak az arca. Ha a két legényre néznek, érzik, hogy nem kéne kacagni, de éppen azért: Zsuzsi néni is, Eszter maga is kifakad, s verik nevettükben a hasukat.

 

Amennyit ők derülnek, a legények annyit sötétednek.

 

Végre felugrik Ádám: s olyan egészen, mintha bicskát akarna elékapni, de valahogy mégis letér erről az útról, és így szól: - Adj, Eszter, egy tükröt!

 

Eszter tükröt ad, de a tükör is nagy szakállat mutat. Rémítő dolog! Ilyen még nem volt!

 

- Hát e mi dolog?! - mered Józsefre Ádám.

 

- Vajon mi dolog?! - mered vissza József.

 

Az öreg szűnik egy kicsit a kacagással.

 

- Jól tudtok játszani... - mondja.

 

A legények újból a tükörhöz folyamodnak. Kapkodják egymás kezéből a vakhátú szakállmutatót.

 

- Né, most még nagyobb! - fedezi fel József.

 

Ádám is úgy találja.

 

Erre gondol az öreg is egyet, szép csendesen feláll, s lábujjhegyen megindul feléjük. Úgy megy, mint a madárfészek felé, amelyben benn ül a madár. Amikor odaér, kandikálva nézi közelről a szakállt.

 

- Uram Jézus! - kiált fel végre.

 

- Maga mit uramjézusozik? - támad reá Ádám.

 

- Hát hogyne! - mondja az öreg. - Hiszen most is nő! Bizonisten nő, a szemem láttára, most jelenleg!

 

Hátrafordul, és így szól:

 

- Gyere, Zsuzsi, láss csodát!

 

Az öregasszony is odamegy, és nézi, majd felkiált:

 

- Haljak meg, ha nem nő! Ebben a helyben, bizonisten!

 

Ő is hátrafordul, és így szól:

 

- Gyere, Eszter, láss csodát!

 

Eszter is odamegy, és nézi, majd ő is felkiált:

 

- Bolonduljak meg, ha nem nő!

 

Ádám és József összenéznek. A szemük azt kérdi, hogy itt ki a bolond: ők-e vagy a házbeliek? S amint így néznék egymást, egyszerre, mint az ördög, felmekeg egy kecske az ablak alatt.

 

Olyan a hang, mint a vészjel.

 

Vagy mint a riadó.

 

Ádám megvillámlik, és sebes mozdulattal feltaszítja az öreget, aki még mindig a szakállát lesi.

 

József Zsuzsi nénit taszítja fel egy pillantás alatt.

 

S kirohannak mind a ketten, mint a sűrűből a vadkan. Döngésük még hallik; s az ereje oly vad, mintha romlásba vinnék az egész világot. De a nagy rendben nem történik semmi zavar. A hold most is mosolyog, a csillagok győzhetetlenül fiatalok, és illatos a végtelen éjszaka. A fákon pirosan alusznak a gyümölcsök, és a kertek tetején derű muzsikál.

 

Teljes dicsőségében él az Isten.

 

S nem lehetetlen, hogy a mókát ő csinálja.

 

Mert a kecske megint nincs sehol. Az előbb mekegett, a hangja még el sem hagyta a fület, s ő már nincs sehol. Sem a ház körül, sem az udvaron, sem az út felé.

 

Pedig Ádám és József eléggé keresik: szemmel és szívvel egyaránt.

 

- Én ezt alig sem szeretem - rázza az eszét megzavarodva Ádám.

 

- Mit? - kérdi József.

 

- Ezt az egészet.

 

- Hát mit szeretsz?

 

Ádám nem felel, mert azt kéne mondania, hogy a kecskét. Ilyent azonban szégyen volna kiejteni emberi szájon, s azért Józseftől szeretné hallani előbb a vallomást.

 

- Hát te mit szeretsz? - kérdi tehát.

 

- Az Isten nekem bocsássa meg - kerüli ki József is a feleletet.

 

Többet nem szólnak, hanem felfelé indulnak az úton. Lassan mennek s nem egymás mellett, mint máskor, hanem egyik a másik nyomában. Lógatják a fejüket, s úgy érzik, hogy két láb kevés nekik.

 

Mennek és kandikálnak mindenfelé.

 

Egy mekegésért sokat adnának.

 

Jó idő múlva Ádám hátrafordul, és így szól:

 

- Te József: nézzél meg jól engemet!

 

József alig néz rá, kifakad:

 

- Az ántiiskoláját!

 

- Hát olyan vagyok? - kérdi Ádám.

 

- Olyan biza.

 

- Milyen, te?

 

- Olyan, hogy a szakállad immár nagy, a szád csúcsosodik, a füled hegyesedik.

 

- Tovább ne magyarázd! - tiltja le Ádám.

 

- Hát mért?

 

- Azért, mert látom rajtad, hogy milyen lehetek.

 

Bizony egyformák ők.

 

Kecskésedik egyik úgy, mint a másik.

 

Szagot is árasztanak már, annyira elérték a bakság duzzadó fokát. S mindez nem tréfa dolog. Mert a tegnap vagy a délután kacagtak volna rajta, ha ilyenfélét hallanak valakiről, de így, ez a valóság, ez meggondolkoztató. Ez nagyobb dolog a halálnál is, mert eddigelé sokan meghaltak, de egyik sem kecskésedett.

 

Nem tudják, hogy mit vétettek ők olyan nagyot az Istennek!

 

- Azért nem is olyan rossz ez az állapot! - fordítja a másik oldalára József a dolgot.

 

- Ha úgy vesszük, nem - feleli Ádám.

 

Egyszer él az ember, s egyszer a kecske is. Úgy veszik tehát, ahogy jobb. Visszaemlékeznek emberi mivoltukra, és a bakszaggal betakarják. Oktalan és nevetséges az egész emberi világ. A múltba süllyed egyszerre minden, s csak úgy emlékeznek reá, mint a történelemre, amit kis kecske korukban tanultak.

 

Antivilág nekik az egész.

 

És boldogan nevetnek.

 

Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől, és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény!

 

Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket.

 

És énekelni kezdenek.

 

Bent a házban az emberek mekegésnek hallják.

 

De ők mennek az úton, és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban.

 

Kóborolnak és énekelnek.

 

Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben.

 

Így jön el a reggel.

 

A fény elönti a falut.

 

Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a faluvégén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik.

 

Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott.

 

S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarvairól, azt az imádságos könyvébe teszi, és elindul.

 

A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért.