Nem okos dolog ugyan, de most mégis megmondom, amit oly régen titkolok. Vagyis, hát igen; no, mindegy. Egyszóval, az igazság az, hogy nem hagy nyugton a kétség. Magam felől vagyok kétségben: vagyis nem tudom biztosan, hogy azonos vagyok-e azzal az emberrel, akinek gondolom magam. Ha mégis azonos lennék, akkor az emlékezetemben ott hintázik egy különös alak, akit Bodza Zsigának hívtak.

Ott hintázik, annyi bizonyos.

Csak éppen azt nem találom az emlékezetemben, hogy miképpen ismertem meg ezt a Bodzát.

De ha már ismerem, ami vitás nem lehet, akkor valakinek az emlékezetében a kezdet is meglesz; s hogy kiében, azt most ne keresgéljük, azt hiszem.

Vegyük úgy, hogy számomra kezdete nem volt.

De, ha kezdete nem is volt, bezzeg a folytatása annak, ami nem volt, hát az annál vaskosabb lett. Jobban mondva, ami történt, annak csak az egyik oldala lett vaskos; míg a másik oldala oly könnyű-könnyed volt, hogy megirigyelhetné akár egy pillangó vagy egy lenge árny is.

Ez nem is csoda, mert maga Bodza is ilyen ember volt.

Vagyis vegyes.

Rejtődön lakott: abban a takaros faluban, amely az emlékezetem egyik sarkában ma is úgy csillog-villog, mint egy cseppecske gyöngy. Ott is született Bodza Zsiga, Rejtődön. Mivel ínséges család sarjadéka volt, bészegődött egy nagygazdához, szolgalegénynek. S mikor a gazdát a munka és a fukarság sírba vitte, akkor Bodza Zsiga rászállt a hátramaradott asszonyra, s így szőrszálon birtokba ült. Dolgozott is mohón, az igaz, különösen a zsírba cseppenés elején; de aztán kezdett hűlni benne a hő, s a malmán fogyni a víz. A jó éteknek nagy híve lett lassan, s az italnak hű barátja. Hájat eresztett és nagy hasat, s egyre lassabban járt, bár igen pöffeszkedve. S ezt az asszony, aki már hullatta lombjait, bizony nem szerette. Étkét zsírtól fölözni kezdte, s italának útját állotta, ha tudta. De legfőképpen azt szorgalmazta, hogy járna fürgébben Bodza.

De nem járt.

S azzal a lomha járásával, mint valami bivaly, a sírba vitte az asszonyt. Maradt a birtok s benne Bodza; s múlván egy kicsit az idő, elfoszlott fürgén a gyász. A gyász helyén pedig pézsmaszag borongott, s a fény sugarai is nagy néha csubbantak, mint a csók.

S kezdett fürgésedni Bodza Zsiga; majd egy pénteki napon így szólt:

- Hát én megházasodom!

Szándékát, úgy látszik, maga az Isten is jónak találta, mert az egyik éjjel beszédes álmot küldött Bodza Zsigára. Abban az álomban egy lomha bivalyt látott Bodza, s nézvén az ördögnek azt a jámbor állatját, hát csuda módon színt és alakot kezdett a bivaly váltani, s majd megburjánzott a szarva is neki.

S ott állott egy bömbös szarvasbika.

Megértette Bodza, hogy aki vaskos bivaly volt eleddig, most a léte szarvasbika lett. El is bődült benne mindjárt a vágy, s az agancsának ágain kivirágzott a bakszag. Törtetve járta a női rengeteget, s majd akiért legjobban küzdöttek a nemes hímek, annak melegpárás udvarában megállott ő is.

Abban a meleg-párás udvarban Dinom Zsuzsánna volt a hold. Zsuzsánnát zsengének nem lehetett már mondani, s három ízben mátkás is volt immár. Tudta tehát, hogy a tavasz igája alatt nemcsak a fűzfa veszeje lesz mézgás, hanem a cserfa is a kérge alatt. A tudása mellett szép is volt Zsuzsánna, ádáz módon szinte. A haja fekete, s termete édenkerti: úgy annyira, hogy ami merőben lehetetlen volt, az édenkerti hiedelmet is igaznak vélhette bárki. Nevezetesen azt a szóbeszédet, hogy annak a szőrös Ádámnak is, a Paradicsomban, Zsuzsánna volt a felesége.

S az volt a baj, a buja szépsége neki.

Mert hát mindenki akarta volna Zsuzskát, szőke és barna egyaránt; csak éppen feleségül venni nem akarták a gyáva vágyakozók, gondolván bizonyára, hogy őrséget állani, éjjel és nappal, Zsuzska mellett megfáradnak.

Csak Bodzának nem jutott eszibe, hogy majdan őrködni kell.

- Ha szerencséltetnél, elvennélek - mondta is Bodza.

Zsuzska felült az agancsra, s Bodza a birtokon letette.

S éltek.

Bodza Zsigán kezdett odalenni a háj, s a színe a gyertya színéhez rokonult. Gondolta hát az egyik napon, hogy szolgalegényt fogad, nehogy éjjel szent legyen abból, aki nyúzza magát napvilág.

Így került Bimbó Gyárfás a házhoz; s okos legény lévén ez a Gyárfás, látta mindjárt, hogy a baj rettentő nagynak ígérkezik. Olyan nagynak, hogy elkerülni sem lehet. Teleírta hát, már az első napon, a szemével az asszonyt, s majd utána az Istenhez fohászkodott.

Az Úr kegyes volt.

Nem úgy, mint Bodza, a gazda, aki maga evésben-ivásban mohó volt, akár a kan; de bezzeg zsugori mással, ülvén is a hordalékán, mint a hörcsög.

Különösen a szalonnát féltette nagyon; bár igaz, hogy már tavaszra is járt az idő.

S ó, jaj, Gyárfás legjobban a szalonnát szerette.

Lopta tehát.

Bodza azonban hümmögni kezdett, hogy jobban fogy a szalonna, mint ahogy ő fogyasztja. Nyilván orozza valaki, gondolta magában; s az egyik este felment a padlásra, ahol a szalonna, mint egy óriási érdemjel, lebegve lógott a félhomályban. S ott a padláson, az egyik sarokban, megfészkelte magát Bodza gazda, s várta, hogy jöjjön a tolvaj. Valahol szólt a kuvik; a feje fölött puhán a denevér motoszkált, s alul az egerek.

Bodza figyelt.

Majd elszenderült; s hamarosan horkolászott is bizony. Így aztán nem csoda, hogy Gyárfás könnyedén rábukkant az éjféli holdvilágon. Hadd aludjék, gondolta magában Gyárfás, a szolga; majd egy kellő darabot lekanyarított a szalonnából, s lejött a padlásról. A lajtorját azonban, ami az ereszből oda a padlásra felvezetett, okos ésszel elvette, és a fal tövében elfektette szépen, hogy szenderegjen az is. S mivel az ereszbe békandikált a huncut holdvilág, a fény a szolga csónakját a hullámaira vette. S Isten bocsássa meg, de hála legyen a holdvilágnak, bément Gyárfás a szobába, mint otthonába. A gazda képiben letette a szalonnát az asztalra; s a férj képiben odafeküdt az asszony mellé, aki falnak fordulva aludt, akár a kalács.

Megpiroslott a hold.

Aztán, úgy hajnal felé, kívülről valahonnét és a magasból, Zsuzskát kiáltott Bodza Zsiga. Az asszony felült az ágyban, s így szólt:

- Valaki kiáltott valahol.

- Igen - mondta Gyárfás.

Azt hitte Zsuzska, hagy nem azon a világon van, amelyiken este lefeküdt.

- Te ki vagy? - kérdezte.

- Én vagyok a te urad - mondta Gyárfás.

- Hát a másik, aki kiáltott?!

- Az a tolvaj, aki lopja a szalonnát.

Csodát tett a hold, mert az asszony egyszeriben megnyugodott, s így szólt:

- No, hála Istennek!

S akkor ismét kiáltott egyet Bodza Zsiga.

- Menjünk, s fogjuk meg azt a tolvajt - mondta Gyárfás.

- Fogjuk - felelte Zsuzska.

Fölkeltek hát mind a ketten. Zsuzska gyertyát gyújtott, mert éjnek idején, rendes ember, gyertyavilág nélkül nem szokott tolvajt fogni. S no, gyerünk! Az asszony az égő gyertyával s Gyárfás a gazda gondjával, hát ők ketten s összefűződve holtomiglan, kimentek az ereszbe. Zsuzska a magasba nyújtotta az égő gyertyát, hogy úgy-ahogy lássák a tolvajt, aki csakugyan ott kuporgott, a derengő rámában, a mélység fölött.

- No, tolvaj, most megfogtunk! - mondta neki Gyárfás.

Bodza hápogott, mert azt hitte, hogy nem azon a világon van, amelyiken az este felment a padlásra.

- Ugye, meg vagy ijedve? - kérdezte Gyárfás.

- Hát, hát... - csavargott Bodza.

- Mi az, hogy: hát, hát?!

- Hát nem én vagyok a gazda? - nyögte ki Bodza.

Gyárfás nagyot kacagott, majd nyakon ölelte Zsuzskát, s úgy mondta, hullámos habosan:

- Hallod, feleség?

- Hallom - mondta Zsuzska.

- Hát vállalnál férjedül egy ilyen tolvajt?

- Nem én!

Hát erre fülit-orrát tapogatni kezdte Bodza, hogy vajon létezik-e, bárha tolvaj képiben is. Úgy találta, hogy bárki legyen is, de valaki, mert hiszen mindene van, ami egy embernek lenni szokott. Ha pedig úgy adta az Isten, hogy csakugyan tolvaj lett belőle, akkor nincs mit tenni, meg kell az árat fizetni.

- Bocsánat... - mondta.

- Könnyű mondani - felelte Gyárfás.

- Megfizetem a kárt - ajánlotta Bodza.

- Miből, te semmiházi?! - kérdezte Gyárfás.

Hát erre Bodza nem tudott felelni semmit, mert nem emlékezett arra, hogy neki kezdete lett volna valamikor, s akinek pedig nincs eleje, annak honnét lenne pénze!

- Leszolgálom - mondta Bodza.

Gyárfás az asszonyra nézett, aki okosan így szólt:

- Úgyis kell nekünk egy szolga.

S valóban, a nagy birtok mellé szükségesnek látszott egy szolga, mert hiszen Bimbó Gyárfás, vagyis a gazda, nem ölhette minden erejét a munkába, egy ilyen feleség mellett. Megegyeztek hát, hogy Bodzát szolgának veszik, s majd a béréből levonják az elorzott szalonnának az árát. S meglévén az egyezség, Gyárfás visszatette a létrát, s még segített is Bodzának, hogy mint járatlan szolga, le tudjon a padlásról jönni. S amikor lejött, megmutatták neki az istállóban a fekvőhelyét; ők pedig, Zsuzska és Gyárfás, visszafeküdtek a módos ágyba.

Aztán a hold elmerült, és felbukkant a nap; bizonyságul arra, hogy csakugyan forog a föld.