Élete végén gondot okozott Lajosnak, hogy nem születtek fiúgyermekei. Így a magyar és a lengyel trónt leányaira hagyta. A lengyelek nem akarták, hogy a magyarokkal közös uralkodójuk legyen. A magyar koronát Mária örökölte, a lengyelek trónja pedig testvérének, Hedvignek jutott. Mária uralmát a magyar urak kelletlenül fogadták. Nem szívesen egyeztek bele, hogy egy nő viselje Szent István koronáját. Ezért Lajos egyik férfirokonát, Károlyt hozták be az országba, aki a Kis melléknevet kapta.

III. András halála után Magyarországon hosszas harc kezdődött a trónért. A küzdelemből az Itáliából jött I. Károly (1301—1342) került ki győztesen. Őt sokan Károly Róbertnek nevezik, az uralkodó magát okleveleiben azonban Károlynak írta. A királyt háromszor koronázták meg. A Szent Koronát azonban csak 1310-ben, harmadik alkalommal helyezhették a fejére. Addig ugyanis egy erdélyi nagyúr, Kán László birtokolta a királyi hatalom jelképét.

Könyves Kálmán halála után fia, II. István örökölte meg a trónt. Neki azonban nem voltak gyermekei. Hogy ne törjön ki újabb trónviszály, megkerestette a megvakított Vak Bélát, Álmos fiát. A herceg Pécsváradon rejtőzött, s eleinte nem is hitte el az uralkodónak, hogy az utódjává akarja tenni. Bizalmatlanságra jó oka volt, hiszen szörnyű gyermekkori emlékét nem tudta elfelejteni.

II. (Vak) Béla tízévnyi uralkodás után, 1141-ben halt meg.

A magyar nép harcias természetéről az első híradások a honfoglalás előtti időből származnak. Kisebb-nagyobb magyar seregek ugyanis már a 830-as évektől kezdve újra meg újra támadást intéztek Európa országai ellen. Az első célpont Bizánc, a mai Isztambul volt. Ötven évvel később már nyugatabbra, a mai Magyarország, sőt Ausztria területére is eljutottak. A kalandozásoknak elnevezett hadjáratok nem szűntek meg a Kárpát-medence meghódítása, a honfoglalás után sem.

A magyar nép 895—896 táján érkezett új hazájába, a félkörben hegyekkel övezett Kárpát-medencébe. Annak, hogy útra keltek, komoly oka volt. A besenyők ugyanis háborúba kezdtek ellenük.

Ekkoriban a magyarok az Etelköznek nevezett területen táboroztak. Hogy ez pontosan merre volt, nem tudni. Legvalószínűbb, hogy a mai Ukrajna déli részén, a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között terülhetett el. A magyar csapatok innen kiindulva vívták harcaikat a többi harcos nomád néppel.