Élete végén gondot okozott Lajosnak, hogy nem születtek fiúgyermekei. Így a magyar és a lengyel trónt leányaira hagyta. A lengyelek nem akarták, hogy a magyarokkal közös uralkodójuk legyen. A magyar koronát Mária örökölte, a lengyelek trónja pedig testvérének, Hedvignek jutott. Mária uralmát a magyar urak kelletlenül fogadták. Nem szívesen egyeztek bele, hogy egy nő viselje Szent István koronáját. Ezért Lajos egyik férfirokonát, Károlyt hozták be az országba, aki a Kis melléknevet kapta. Felesége attól tartott, hogy Kis Károly uralma rossz véget ér. A krónika szerint így korholta: „Nálad hajlíthatatlanabb embert még nem láttam. Süket a füled a kérésre, önszántadból rohansz a vesztedbe, el fogsz pusztulni! Én magam királynői öltözékemet… levetem, és fekete ruhákat készíttetek magamnak, hiszen úgyis özvegy leszek.” A királyné előérzete igaznak bizonyult. Kis Károlyt, alig másfél hónappal a megkoronázása után Budán meggyilkolták. Lajos özvegye, Erzsébet segédkezett a merénylet végrehajtásában. Károly megölése után az országban háború tört ki. A megölt király egyik híve elfogta Erzsébetet és lányát, Máriát. Erzsébetet lánya szeme láttára fojtották meg. Végül a bárók nagy része Mária és férje, Zsigmond (magyar királyként uralkodott 1387—1437) mellé állott. A király helyett az előkelők döntöttek az ország ügyeiben.

Eközben a török haderő Rigómezőnél legyőzte a szerbeket, és csaknem elérte a magyar határt. A bárók háború indítását határozták el. Ebbe Zsigmond is beleegyezett. A hadjárat rossz véget ért. Nikápolynál 1396-ban a magyar sereget a törökök szétverték. A kudarcban a segítségül hívott francia lovagok fegyelmezetlenségének is szerepe volt. A harc előtt a krónikás szerint így dicsekedtek: „Ha a mérhetetlen égbolt ránk szakadna, lándzsáinkkal azt is feltartanánk.” A vereség után a király csak hosszas bolyongás után tudott hazatérni. Itthon az uralmával elégedetlen főurak elfogták és bebörtönözték Zsigmondot. Hívei azonban kiszabadították, és a lázadók leverésében is segítettek neki. A király a teljes hatalom birtokában hozzáfogott a török elleni védelem megszervezéséhez. Ennek legfőbb eszköze a végvárak építése volt. A számos erősségből álló vonal jól bevált: az ellenség nagyon sokáig nem tudta áttörni. Az uralkodó megpróbálkozott a nyílt ütközetekkel is, de ebben nem sok sikert tudott felmutatni. Galambóc várának visszavételi kísérlete súlyos vereséggel végződött.

Zsigmondot mint a Luxemburg-család tagját, német királlyá is megválasztották. Ezután főleg az európai ügyek kötötték le.

Ekkor a katolikus egyház élén három, egymással vetélkedő pápa állt. Zsigmond a helyzet rendezésére zsinatot akart összehívni. Ezen az egyház főpapjai, püspökei és érsekei tanácskoztak volna, ami nem volt egyszerű. Európában dúlt a százéves háború az angolok és franciák között. A főpapok többnyire egyben hadvezérek is voltak, így esküdt ellenségeket kellett a tárgyalóasztalhoz ültetni. Az, hogy 1414- ben mégis összeült Konstanzban a zsinat, a magyar uralkodó nagyszerű diplomáciájának érdeme volt. Zsigmond megnyerő modorú, hét nyelven beszélő király volt. Sikereiben része lehetett annak is, hogy szép férfiként tartották számon.

A zsinat csakugyan fölszámolta az egyházszakadást, s az újonnan megválasztott pápa császárrá koronázta Zsigmondot. A másik két célt azonban nem sikerült elérnie. A reneszánsz főpapok züllöttsége ellen ugyan több rendelkezést is hoztak, de ezeket csak ímmel-ámmal hajtották végre. A cseh huszitákkal sem tudtak békés megegyezésre jutni. Vezetőjük, Husz János a katolikus egyház legtöbb intézményét, így a szerzetességet is elvetette, és sok újítást vezetett be. A zsinat résztvevői azonban károsnak és tévesnek tartották ezeket. Husz sem volt hajlandó engedni tanításából. A főpapok végül Huszt halálra ítélték s megégettették. A zsinat lezárása után Zsigmond megszerezte a cseh koronát is, amit eddig testvére birtokolt. A császár a huszitákkal fegyveres leszámolásra készült. Ez azonban kudarcba fulladt, így a mérsékeltebb iránnyal végül kiegyezett. Segítségükkel az idős uralkodó a továbbra is ellenálló huszita csoportokat le tudta győzni.

Zsigmond nemcsak mint diplomata hagyott nyomot a történelemben. Uralma alatt az egyházi intézmények is megsokasodtak. A király egy ideig komolyan neheztelt főpapjaira, mert azok az ő fogva tartása idején ellenségeihez csatlakoztak. Kinyilvánította, hogy a magyar egyház élén saját maga áll, és engedélye nélkül még a pápa leveleit sem szabad felolvasni a templomokban. Ennek ellenére számos kolostornak birtokot adományozott. Új püspökséget nem alapított, de az ország fontos helyein társaskáptalanokat létesített, amelyeknek az oktatásban, a szegények támogatásában volt szerepük.

Zsigmond halála előtt gondoskodott a trónöröklésről is. Báróit veje, Habsburg Albert hűségére eskette föl, akit maga nevelt és fiaként szeretett. Albert (1437—1439) azonban nem tudott élni az örökségével. Csak németül beszélő, előnytelen külsejű uralkodóként nem volt népszerű, ráadásul feleségével is meg kellett osztania a hatalmát. Alig másfél évvel megkoronázása után, egy szerencsétlen törökellenes hadjáratban meghalt. Annak ellenére, hogy felesége a temetés után nem sokkal fiút szült, az előkelők a lengyel királyt, I. Ulászlót (1440—1444) koronázták meg.



HÁROM NEMZET SZENTJE: HEDVIG

Nagy Lajos halála után a lengyel trónt kisebbik lánya, Hedvig örökölte. Számára apja férjről is gondoskodott, az osztrák herceg személyében. Jegyesét Hedvig a leírások szerint szívből szerette. Ekkoriban Lengyelország számára a veszélyt a litvánok fenyegetése jelentette. A keleti pogány nép uralkodója, Jagelló Ulászló felajánlotta: ha feleségül kapja Hedviget , elnyeri a lengyel trónt, népével együtt megkeresztelkedik. Amikor Hedvig tudomására jutott, hogy Ulászlóval kell összeházasodnia, könnyekben tört ki. Kérője vad, kegyetlen férfi hírében állott, ráadásul 23 évvel idősebb volt nála. Végül igent mondott. Házasságával Európa utolsó pogány népének megtérését tette lehetővé.

Hedvig házassága tragikus véget ért. Évekig hiába várt gyermekáldásra, ám mikor végre teherbe esett, a szülésbe halt bele. Lengyelországban és Litvániában mai napig Jadwiga néven tisztelik, ápolják emlékét.



A HÁROM ERDÉLYI NEMZET UNIÓJA

1437-ben Erdélyben parasztfelkelés tört ki. A Budai Nagy Antal vezette lázadók akkor fogtak fegyvert, amikor a püspök a három éve be nem szedett adót követelte. Leverésükre Erdély három nemzete szövetkezett: a szász, a székely és a magyar. Végül királyi segítséggel le tudták győzni a parasztokat.

A három nemzet közül a legkisebb a szász volt. Az ő Erdélybe vándorlásuk Németországból valószínűleg az 1100-as években kezdődött. II. András király számos kiváltságban részesítette őket. Saját vezetőik voltak, lakóhelyükön szabadon tarthattak vásárokat, és az egész országban kereskedhettek. Németül beszéltek, s városokban laktak.

A székelyekről úgy tartották, hogy a hunok leszármazottai. Valószínűbb, hogy egy rokon nép voltak, akik a honfoglalás előtt csatlakoztak a magyarokhoz. Nyelvük magyar volt. A középkorban az országhatár védelmét látták el. Köztük sem nemes, sem jobbágy nem volt. Az egyenlőséget csak a vagyoni különbségek bontották meg. Saját vezetőik és szervezetük volt. Soraikba idegen nem kerülhetett be.

A harmadik nemzet a magyar volt. Ők voltak Erdély területén a legtöbben. A nemzethez ekkor csak azok tartoztak, akik a királytól nemességet kaptak. A magyar nemzetbe viszonylag könnyen fölvettek más származásúakat. Az erdélyi jobbágyság egyik nemzethez sem tartozott, a jogokból nem részesült.