A magyar nép harcias természetéről az első híradások a honfoglalás előtti időből származnak. Kisebb-nagyobb magyar seregek ugyanis már a 830-as évektől kezdve újra meg újra támadást intéztek Európa országai ellen. Az első célpont Bizánc, a mai Isztambul volt. Ötven évvel később már nyugatabbra, a mai Magyarország, sőt Ausztria területére is eljutottak. A kalandozásoknak elnevezett hadjáratok nem szűntek meg a Kárpát-medence meghódítása, a honfoglalás után sem.

A megtámadott országok népét a magyar harcosok megjelenésekor rémület fogta el. Eleinte úgy tűnt, hogy ezeket a csapatokat nem lehet legyőzni. Támadásukkor szinte a semmiből tűntek föl. Kis termetű, de fürge és fáradságot nem ismerő lovaikon támadtak, s mire a védők fölkészülhettek volna, már el is távoztak. Fegyverzetük könnyebb volt, mint a nyugati vagy a bizánci katonáké. Nem volt erős acélpáncéljuk, hanem csak bőrből készült pajzsot hordtak. Nehéz kard helyett szablyával voltak fölszerelve. Mindezt ellensúlyozta a gyorsaság és az ellenfelek előtt ismeretlen harcmód. Gyakran alkalmaztak a magyarok cselt is. A leggyakoribb volt a színlelt menekülés. Mikor a védők a látszólag megvert sereg nyomába eredtek, a támadók hirtelen visszafordultak, körülvették üldözőiket, és foglyul ejtették őket. Sokan Isten büntetésének tartották a keresztény vallásra még át nem tért, pogány magyarok győzelmeit, akik a kolostorokat, templomokat is kirabolták. Európában sokfelé imádkoztak így ekkoriban: „a magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket!”

A kalandozó hadjáratok okai sokfélék voltak. Zsákmány és foglyok, szolgák szerzése volt a legfontosabb. Számos olyan terméket is megszerezhettek, amelyet maguk nem tudtak megtermelni. Különösen kedvelték a nemesfémeket és a drága kelméket, textilárut. Emellett fontos volt az is, hogy a támadások a szomszéd népeket távol tartották az újonnan kialakult határoktól.

A nyugati államok a kalandozókat nem egy esetben egymás elleni harcaikban is felhasználták, pénzt, zsoldot fizettek nekik. A magyar csapatok egészen a mai Görögország déli területéig, Dániáig, sőt Spanyolország északi részéig eljutottak. Néhány évtized alatt azonban a keresztény katonák lassan megismerték a támadók módszereit. Így történhetett meg, hogy 933-ban Merseburgnál, majd 955-ben az akkori magyar határtól nem messze, Augsburgnál legyőzték őket. A második csatában a kalandozók két vezérét, Lélt (más néven Lehelt )és Bulcsút elfogták és kivégezték. A monda szerint a halálra ítélt Lél utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer belefújhasson kedves kürtjébe. Konrád meg is engedte ezt neki, amikor azonban Lél a kezébe vette a hangszert, azzal Konrád fejére sújtott. A német uralkodó azonnal meghalt. Mindez mese, de szemlélteti, hogy a két vezér bátran állt az akasztófa alá.

A nyugati vereségek után a kalandozások Bizánc irányába egy ideig még folytatódtak. Egy ilyen támadás emlékét őrzi Botond története is. A monda szerint a magyar vitéz harci bárdjával bezúzta a város fémkapuját. A görögök egy óriás termetű katonát küldtek ki hozzá. Botond nem hátrált meg, s legyőzte ellenfelét.

Hiába volt azonban Botond bátorsága, hamarosan a déli kalandozásokat is abba kellett hagyni. A vereségek megmutatták a magyar törzsszövetség gyengeségét. Géza nagyfejedelem hozzákezdett a törzsszövetség átalakításához. Azért, hogy senki se igázhassa le a magyar népet, erős és csak a személyétől függő hatalmat akart kialakítani. Egymás után meghódoltatta a többi törzsfőt. Géza fejedelem a határokon túl csak ritkán viselt háborút. Gyermekeit a szomszédos uralkodókkal házasította össze. Fiához, Vajkhoz a bajor herceg lányát, Gizellát adta feleségül. Géza fejedelem (meghalt 997-ben) tudta, hogy országának fennmaradása az erős hatalmon kívül a kereszténység átvételétől is függ. Ő maga, bár megkeresztelték, lélekben pogány maradt. Fiát, Vajkot azonban István néven már az új hitben neveltette. Beengedte az országba a német térítő papokat is. Élete végén Pannonhalmán (ahol a hagyomány szerint Szent Márton tours-i, franciaországi püspök született) megalapította az első magyarországi kolostort. Veszprémben valószínűleg püspökséget hozott létre.

A fejedelem legnagyobb gondja az utódlás volt. Szerette volna, ha saját fia (Szent) István követi a trónon. Ez ellenkezett az ősi magyar hagyományokkal, amely szerint a család legidősebb férfitagjának járt a hatalom. Géza életében ez nem rendeződött. Mikor meghalt, fiának, Istvánnak harccal kellett megszereznie örökségét, amire rokona, Koppány is igényt tartott. István elrettentésül elfogatta és megölette Koppányt. Négyfelé vágott testét a négy legnagyobb várra tűzette ki, hogy mindenki tudja: meglakol, aki a királyra emel kezet!