1885

Történt, vagy legalább megtörténhetett volna.

 

Valahol szinte kiállítás volt a legközelebbi években, s elhatározták, hogy meghívják arra a világ két legdivatosabb nemzetének, a franciának és az angolnak a nevezetesebb újságíróit és literátorait.

 

Nosza, megindult legott vendéghívóba egy jómodorú úriember Párizs felé.

 

Itthon ellátták bőven instrukciókkal. Egyik is, másik is beleszólt. Csak úgy bugyogott a lelkesedés, és mert a bőkezűség, szívesség is leleményes, változatos programot csináltak pazar lakomákkal, fejedelmi pompával, kényelmes ingyenvonattal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

A tiszovniki tótok lejártak hozzánk káposztát venni; buja, nagyfejű káposzta nőtt a határban, híre volt messze darabon a hegyi lakók közt, akik élnek-halnak a káposztáért.

 

Nagyanyámtól megvettek egy közt negyven forintért, kivagdosták fölrakták a szekérre melyet két tarka tehén vont, még a torzsákat is, de a negyven forinttal adósak maradtak; abban állapodtak meg nagyanyámmal, hogy majd meghozzák a pénzt, mihelyt ők is beszedik otthon az isten áldását.

 

 

1885

A Homorod völgyéből emelkedik ki az a bazalthegy, melyen Kőhalom vára áll, nem messze Brassótól.

 

Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak székeltek volna. Nagy ősök arcképei sohasem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérről összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.

 

Ez a vár nem épült dölyfös vakmerő oligarcha számára, hanem egy szerény ügyefogyott emberke építette a maga részére.

 

S ennek a neve Ijedelem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Dr. Kniep gyakorló orvos vala Teschenben, és sok kiállott viszontagság után már éppen paciensekre kezdett szert tenni, midőn hatóságilag arról értesítették, hogy magtalanul elhalt nagynénje, Winter Terézia magyarországi, galábocsi lakos, végrendeletében őt tette meg örökösének. Ha jól emlékszem, én magam expediáltam a hivatalos értesítést a tescheni hatóságnak.

 

Alig egy hónapra beállított egy hórihorgas, de gyenge kinézésű, erősen megberetvált emberke a hivatalba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Szíves üdvözlet a drezdai sógoroknak)

 

 

1885

Az még csak semmi, hogy a magyarok az erdélyi szászokat szeretnék megmagyarosítani, meg a horvátokat, meg az oláhokat; fölmennek azok a magyarosításukkal még az égbe is és az istent teszik magyarrá.

 

Aminthogy joguk is van, mert külön istenük volt azelőtt, hát még elég szép, hogy megengedik a többi népeknek, hadd imádkozhassanak azok is hozzá.

 

Hanem azért azt tartják, hogy mégiscsak nekik kedvez, a magyarok istene ő még most is kizárólagosan, mert különben ki tartotta volna meg őket ezer esztendeig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

I. BEVEZETÉS

 

Az újságírók körme másfelé járt...

 

Pihent a megye, senki sem gyomlált a vetései között. Alispán, szolgabíró nyugodtan tarokkozhatott a leeresztett redőnyök mögött, újságok kellemetlenkedései meg nem keserítették a feketekávéjukat. Szélcsend volt. S most íme ez a bolondos barsi eset megint rossz szóbeszédbe hozza őket.

 

Publicista a tollát hegyezi, a közvélemény háborog, a miniszter a kését feni ellenök, s maguk a megyeisták is elszomorodva morogják: »Hát már megint?«

 

Pedig isten ellen való vétek ez a rettenetes agyarkodás!

 

 

1885

Mikor Visegrádon voltunk Csiky Gergelynél, valakinek eszébe jutott délután, hogy jó volna megnézni a várat, tehát átmentünk Nagymarosra. Mert ahogy Somogy vármegyében legszebb Zala vármegye, Nagymaroson (noha különben is csinos község, szelíd gesztenyeerdővel fent a dombon) legszebb a visegrádi vár, amint nagy foltot vet csonka árnyéka a Duna vizén.

 

Ott fenn uzsonnáltunk a gesztenyeerdőben. Két izmos szolgáló hozta utánunk görnyedezve az ennivalót, s egy kis pesztonkaféle leány vitte egész könnyedén, ami megmaradt.

 

 

1885

A mulatságos víg emberek kezdenek egészen kiveszni. A nagy adók és a megélhetés gondjai nem kedveznek a kedélynek. Ma már mindenkinek legalább látszania kell komolynak, mert különben nem egzisztál meg nagyképű társadalmunkban. Vidor embereket, akik csicseregve, mint a madár, gondtalanul töltik el életüket, már nem produkál többé az idő méhe. Kiasztak az emlői. Még csak Beöthy Algernon áll egyedül. Még csak ő teszi meg, hogy fényes nappal odaáll a postapalota szekrényei mellé, a habozó, jámbor arccal kérdi meg az első arra menőtől:

 

- Kérem szépen, melyik ezekből a nagyváradi levélszekrény?

 

 

1885

A régi földesuraknak nagy jogaik voltak. Ki győzné azokat elszámlálni? A szó szoros értelmében osztozkodtak a királyokkal, sőt némelyekben talán felül is haladták: nekik jutott több.

 

A jus gladiival, a pallosjoggal, széltiben éltek a nagyurak. Egy Krucsay még e század elején nyakaztatta le saját hites nejét, született Pogány Karolinát. A Kállayak és Balassák néha egyetlen rossz szeszélyért oltottak ki emberi életet - törvényesen.

 

Óriási jog volt a pallos hatalma, aminő csak királyokat illethet meg, s mégsem ez volt a legnagyobb joguk.

 

 

1885

A krónikák sok mindenféle apróságot jegyeznek fel a kiváló okos emberekről. A középszerűségekkel nem törődnek. De a nagyon ostoba embert megint felkarolják. Mert a nagyon ostoba ember is rendkívüliség.

 

Azért kerül be most kend ide, Tima Jóska uram.

 

Hanem az olvasók mindnyájan talán nem is ösmerik, ki volt kend. Hát én megmagyarázom.

 

Tima Jóska obsitos huszár volt, de olyan együgyű, hogy a butaságával minden embert meghódított, még az öreg Deák Ferenc is szerette, és bámulta a hülyeségét, s mikor kiült a folyosóra, néha egész órákig csak a Tima Jóska dolgait beszélte képviselőtársainak.

 

 

1885

Egy szép királyné uralkodott Smargaza nevű országban, és az a fejébe vette, hogy a férfiak mind gonosz csontok. (Különben én is abban vagyok.) Szigorú törvényt hozott, hogy amely férfi valamely nőt behálóz, a nőnek joga van azt követelni, hogy vagy vegye el feleségül, vagy ha szigorúbban akarná büntetni, kívánhatja a halálát is.

 

Itt hát bizony nagyon kellemesen éltek az asszonyok, volt sok lakodalom az országban, s maga Mirtha királyné igen büszke volt, hogy ilyen pompás törvényt tudott hozni.

 

 

1885

Egy Tomo nevű király uralkodott Sinangiában, akinek igen sok baj a volt a minisztereivel. Amint elcsapta az egyiket, s jött a másik, folyton előhozakodott a saját eszméivel és irányával. S az ország dolga mindég olyan maradt, mint egy bevégzetlen hímzés... Mert megint új miniszter jött, aki új dolgokat kezdett szőni.

 

Tomo király hiába mondta neki: »Csináld az ügyeket tovább a régi kerékvágásban«, az új miniszter rendesen azt felelte: »Mit gondol felséged, nekem múltam van.

 

1885

Természetesen a derék Apafi Mihály őnagysága idejében történt az alábbi pörös eset is, mert nagyon bolond dolog. S a későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommasszál.

 

Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a fejedelmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelemasszony, Bornemissza Anna.

 

Hogy azt mondja: »aki a fejedelem iránti hűséget megszegi, és a sereget háborúságos időben elhagyja, halállal bűnhődjék.«

 

Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképpen szólott vala:

 

»Aki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje.«

 

Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelemasszonyé, azt - noha már hosszú idő folyt le azóta - még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Mikor a szegedi árvíz volt, magam is elmentem megnézni a rendkívüli szomorú, de érdekes eseményt. Egész Szegedből csak mintegy másfél holdnyi terület maradt szárazon, s ezen a Hungaria szálloda. Hanem hát szoba nem jutott benne ilyen magamszőrű embernek. Nagy úrnak kellett annak lenni, aki ott szobát kaphatott. Maguk a miniszteri főhivatalnokok is ott háltak a töltésen, ócska kupékban. Egy ilyen kupéra tisztán emlékszem, fel volt írva krétával: »Református lelkészi hivatal«.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

A vidékünkbeli emberek nem szeretnek utazni. A nagy kéklő hegyek beszegezik előttük a világot. Mi is lehetne azokon túl?

 

Még az úri fajta nép is így gondolkodik. Egyetlenegy ember élt a környéken, az is vagy száz év előtt, valami Nagy Ferenc nevezetű, akiről azt mesélik, hogy egyszer Prágában lett volna. Egész nemzetségét úgy hívják azóta: a »prágai Nagyok«, s egyikből sem lett a restóráción semmi.

 

 

1885

BEVEZETÉS

 

Az erdélyiek sokat beszélnek egy grófról (Béldi Ferenc grófról), aki a legközelebbi években halt meg Erdélyben, s aki még igazi nagyúr tudott lenni.

 

De ő is már csak képzelődött. S majdnem jogosan, mert a szemüvegét, melyen át a világot nézte, senkinek sem volt bátorsága összetörni.

 

Nem lesz érdektelen följegyezni róla néhány vonást, annál is inkább, mert ő volt az utolsó, aki úgy halt meg, mint oligarcha. Ezentúl már a képzelődés sem fog érni semmit!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Az összes magyar írók között a gróf Teleki Sándor írói nimbusza tart a legkevesebb ideig.

 

Mert őt addig tartja jeles írónak az ember, míg beszélni nem hallja. Beszélni, előadni még érdekesebben tud, mint írni. Ámbátor ez is csak futó benyomás. Mert amint újra valamit olvasunk tőle, ismét azt hisszük, hogy de talán mégis jobban ír.

 

Az isten ennek a megmondhatója.

 

Annyi azonban bizonyos, hogy ezt a szegedi szobalány históriát jobban mondta el, mint ahogy mi képesek vagyunk leírni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Tegnapelőtt reggel beállított lakásomra a hidvégi kurta nemesek kolomposa, nemzetes Kaparkay András uram a feleségével.

 

- Adjon isten jó reggelt, tisztelt képviselő úr. No, már jó, hogy itthon találom, mert különben lakatossal nyittattam volna ki az ajtót, bölcsen tudván, hogy mi a becsület. Mondtam is a feleségemnek: »Asszony - mondok -, ha itthon nem volna a követünk, mi bizony akkor is odaszállunk, hogy feljöttünk a kiállításra, nehogy sértve érezze magát.«

 

- Hát úgy is illik - feleltem fanyarul.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Egy ősz hajú aggastyánt láttam egy idő óta a kiállításon, aki sorba járja a pavilonokat, s mély figyelemmel szemlél mindent. Azt hittem valami angol, mert tele van a zsebe katalógussal, s mert feltűnő az a bámészkodás, az a csodálat, mely egész lényét elönti. Ennyire csodálkozni csak az angol tud - unalomból!

 

Nekem régóta feltűnt, mert szép öregember, haja, szemöldje, bajusza hófehér, de a szeme fiatalos és az arcszíne pirospozsgás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Partecédulát kaptam a minapi postával, hogy keökényesi és iváncsai Gudry György jobblétre szenderült.

 

Itt áll kinyomtatva, elhiszem a »jobblétre« szó kivételével. Mert ez az egy nem igaz benne. Egy Gudry csak rosszabblétre szenderülhet. A Gudryak uralkodó família azon a vidéken. Olyan jó dolguk van, hogy már jobb sohasem lehet. Urak, királyok, istenek odahaza!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

- Szabad!

 

Az ajtó megnyílik lassan nyiszorogva, s betolja rajta legelőször a jobb vállát Toportyán Mihály uram. Azután beérkeznek a többi testrészek is, de nem minden akadály nélkül.

 

- Ejnye te, nini... Csiba, kilincs! Beleakad az ember testi ruhájába. No nézd, nézd... Szerencsés jó reggelt kívánok, téns fiskális úr. De jó, hogy itthon találom, mert azért jöttem, nem egyébért, mivelhogy úgy esett, azt mondja az anyjukom: »eredj be, fiam, a fiskáriushoz, mármint a teens úrhoz, és vidd be neki az írást, ha beteg nem volnék, magam cihelődnék fel«...

 

 

1885

Tanúja voltam egyszer, midőn Csomák Gergely uram benyitott a vaskereskedésbe.

 

- Szerencsés jó napot! - mondá.

 

- Mi tetszik?

 

- Kasza kellenék.

 

A kereskedő ugrik, és egy csomó kaszát tesz eléje. Csomák uram ellenséges szemmel bandzsít a kaszák felé.

 

- Ágyú-jegyűt adjék az úr - szól megvetőleg elfordulva a kaszáktól.

 

A kereskedő visszarakja a bika-jegyű kaszákat, s az ágyú-jegyűekből hoz nehányat.

 

- Termett ott még több is - szólt oda félvállról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1885

Kazuvich Mirkó szép, deli fiatalember, aki Varasd megyében született, előkelő horvát szülőktől (mert előkelő horvát atyák vannak, csak előkelő horvát honatyák nincsenek). Pedig Kazuvich Mirkó éppen horvát képviselő, s mihelyt a mandátumát megkapta, egy nagy utazást tett Amerikában; Pennsylvaniában hosszabb ideig tartózkodván, megismerkedett özvegy mrs. Grummal, egy igen csinos, köpcös menyecskével, s legalább az asszony azt állítja, hogy házasságot ígért neki, sőt egyszer tanúk előtt meg is csókolta.

 

 

 

 

1884

Érdemes elhagyni a szülőföldet, hosszú-hosszú ideig odalenni csak azért az élvezetért, hogy ismét visszatérhessünk.

 

Micsoda pompa az, ami ott reánk vár!

 

Amint jövünk, jövünk csendesen mélázgatva, két kopár hegygerinc, mely egynek kéklett messziről, hirtelen szétválik (mintha a száját nyitná mosolyra), s kitárul az édes völgy füveivel, virágaival. Langyos fuvallat száll a völgyön, mely szemlátomást tágul, hosszabb, öblösebb.

 

 

Mikor én legelőször találkoztam nagyeszű Gyurgyókával, ki nem tudtam nézni, hol tartja a nagy eszét. A fejében nem tarthatta, mert az sótartónak is kicsi lett volna. Bizonyosan az erszényében tartotta, mert mindig azt csörgette a zsebében, mikor beszélt.

 

- Fiúcska! - toppant egyszer elébem az utcán. - Tudsz-e fára mászni?

 

- Mint a mókus!

 

- Derék dolog - veregette meg a vállam jókedvűen kacarászva. - Hát a cseresznyét szereted-e?

 

- Mint a rigó!