1885

A Homorod völgyéből emelkedik ki az a bazalthegy, melyen Kőhalom vára áll, nem messze Brassótól.

Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak székeltek volna. Nagy ősök arcképei sohasem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérről összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.

Ez a vár nem épült dölyfös vakmerő oligarcha számára, hanem egy szerény ügyefogyott emberke építette a maga részére.

S ennek a neve Ijedelem.

(Látszik ebből is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)

Kőhalom helységének német lakói emelték Kőhalom várát közköltségen, hogy veszedelmek idején legyen hova menekülniök, biztos helyre lerakniok féltettebb kincseiket, hogy odaküldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég volt mindig a kies Erdélyországban.

Valami nagyobb történelmi múltja nem volt a várnak. Szerény polgári külseje nem takar fényes szerepet. Hanem erősnek elég erős volt, s ez kitűnt 1323-ban, mikor Hening szász ispán fellázadott Róbert Károly királyunk ellen. Tamás vajda ekkor legelőbb is Kőhalom várát fogta ostrom alá s az igen sokáig védte magát.

Háromszáz évvel később meg Bethlen Gábornak volt baja a szászokkal, s később ide záratta az ellene esküdt segesvári polgármestert, Orendi Márton uramat.

Úgy látszik, hogy ezentúl is sokszor használták börtönnek az erdélyi fejedelmek. E század elején a vár egyik bástyájában még két roppant vasbilincs függött a falon. Hát bizony ezeket sem kedvtelésből viselték!

Egy helyütt az olvasható a falba vésve nagy betűkkel: »Én Bánfi András, itt voltam fogva 1678 die 25 julii.«

Ki volt Bánfi András, miért volt itt fogva, krónikák föl nem jegyezték, senki sem tudja.

Hanem a két óriási bilincsről van egy rege.

Helvig Károly királybíró foglyul esett, s elhurcolták Konstantinápolyba, becsukták a Héttoronyba. Az a Héttorony nagy divat volt akkoriban.

Ott ült, üldögélt Helvig uram nagy búsan, már három esztendeje, de az asszonya csak nem küldte érte a váltságdíjat. Váltig sóhajtozott, töprengett, miképp szabaduljon innen. Imádkozott az istenhez naponta a menekülésért.

Volt azonban egy rabtársa is, valami Menenges nevezetű kék darabant, aki azt állította magáról, hogy boszorkány, s valahányszor a rab királybíró imádkozék, mindig dühösen morgott, és rázta a bilincseket.

- Minek imádkozol, uram?

- Hogy az isten kiszabadítson.

- Az isten nem hallgat meg, hanem próbálj egyszer az ördöghöz imádkozni, és én jótállok érte, hogy az engem menten megbíz a kiszabadításoddal.

Helvig úgy el volt keseredve, hogy csakugyan megfogadta a kék darabant tanácsát, s úgy mondta el a miatyánkot, hogy az az ördögnek szólt: »Mi atyánk, aki vagy a pokolban, stb.«

Alighogy ezt tevé, kiderült a Menenges ördögi arca, kinyitá a börtön ablakát, aztán leteríté kék köpönyegét a földre s reá ült.

- No, uram - mondá Helvignek -, fogózz a köpenyegembe te is, hunyd be a szemeidet, és fel ne próbáld nyitni, míg én nem mondom.

Úgy tett Helvig, ahogy mondva volt, s valóban egyszerre emelkedni kezdtek a köpönyegen, s repülve hasították a levegőt. Mire Helvignek szabad volt a szemeit kinyitni, már ott találták magokat Kőhalom vára előtt, hol is levévén a bilincseiket, oda akasztották a bástyafalra.

Helvignek azonban nem volt nagy öröme a szabadulásából, mert amint hazaért, otthon mind a négy gyereke és a két leánytestvére halva feküdt. Csak a felesége élt.

Kétségbeesetten, jajveszékelve borult reájok.

- Minek sírsz - mondá a bűbájos darabant vigyorogva -, te az ördöghöz fordultál, az hát nagyon is természetes, hogy az isten meg tőled fordult el, s elszedte, akik az övéi voltak körülötted. Látod, a feleségedhez már hozzá nem fért, mert ez már miközénk való.

Helvig királybíró uram - a nép pajkos észjárása szerint - e pillanattól fogva ismét az istenhez fordult, kápolnát építtetett, búcsúkat járt, hogy most meg már az ördög is hadd haragudjék meg, és vigye el a feleségét.

De a felesége nem kellett az ördögnek sem, s ha azóta meg nem halt, ma már lehet vagy négyszáz éves.