1885

Történt, vagy legalább megtörténhetett volna.

Valahol szinte kiállítás volt a legközelebbi években, s elhatározták, hogy meghívják arra a világ két legdivatosabb nemzetének, a franciának és az angolnak a nevezetesebb újságíróit és literátorait.

Nosza, megindult legott vendéghívóba egy jómodorú úriember Párizs felé.

Itthon ellátták bőven instrukciókkal. Egyik is, másik is beleszólt. Csak úgy bugyogott a lelkesedés, és mert a bőkezűség, szívesség is leleményes, változatos programot csináltak pazar lakomákkal, fejedelmi pompával, kényelmes ingyenvonattal.

A vendéghívónak jól a szívére kötötték, hogy felette udvarias és nyájas legyen az illetd meghívottakhoz, biztassa, csalogassa őket mézes szavakkal.

A vendéghívó útközben arra a gondolatra jött, hogy Londonba megy először, és csak azután ejti útba Párizst. Jól van, elérkezik tehát Londonba, s bemegy az első nevezetességhez.

- Uram - így szólt, meghajtva magát -, a mi országunk ég a vágytól, hogy önt láthassa. Jöjjön tehát, uram. Különvonat áll rendelkezésére. Én biztosítom, hogy egész végig pompásan fognak mulatni.

Az angol ember hidegen mondá:

- Mi jut önnek eszébe? Mennydörgettét, uram, nekem nincs időm céltalan utazásokat tenni. Én értékesíteni szoktam az időmet. Fogjon ön magának más bolondot.

Sorba járta a nevezetességeket, de dacára a lelkes meghívásnak, senki sem ajánlkozott.

A vendéghívó búsan hajózott át Párizsba. Útközben azonban gondolkozni kezdett. Ez nem megy így, nem megy. Bizonyosan nem tetszik nekik a formuláre, amelyben hívom. Igen, igen, meg kell azt változtatnom.

Úgy is tett, s Párizsban már ezzel állított be a nevezetességekhez:

- Uraim! A mi országunk egy kiállítást rendezett, mely hű tükörben mutatja népét, iparát. Jöjjenek önök, látogassák meg. Biztosítom, hogy ott sokat fognak tanulni és tapasztalni.

A francia notabilitások mind ingerültek lettek erre a meghívásra.

- Mi jut önnek eszébe? Hogy mi menjünk önökhöz tanulni? Hát kik vagyunk mi, és kik önök? Fogjon ön magának más bolondot.

A szerencsétlen vendéghívó kétségbeesve utazott haza.

- No, mi van a vendégekkel? - kérdék otthon. - Jönnek vagy nem jönnek?

- Nem jönnek - mondá sötéten.

- Sem az angolok, sem a franciák?

- A leghidegebb visszautasítás mindenütt.

- Ez borzasztó! De hát mégis, hogy történt?

- Legjobb azt el sem mondani.

Hanem azért mégis elbeszélte körülményesen, hol járt, mit mondott, s mit feleltek amazok. Mikor látta, hogy nem boldogul így, amúgy kezdte őket invitálni.

- Mindent megpróbáltam - kiáltott fel -, de hasztalan!

- Oh, te bolond! - szólt közbe egy bölcs aggastyán. - Hiszen az igaz, mindent felhasználtál, de megfordítva cselekedted.

- Hogyan?

- Amit Londonban mondtál, azt Párizsban kellett volna elmondani, és viszont. Siess vissza nyomban, és majd meglátod, célt érsz.

A vendéghívó még egyszer vasútra kelt, s amint újra bejárta a két várost, azt sürgönyözte az otthoniaknak: »Bámulatos siker! Franciák, angolok tömegesen jönnek. Az utazásra jelentkezők száma nőttön-nő.«