1885

A vidékünkbeli emberek nem szeretnek utazni. A nagy kéklő hegyek beszegezik előttük a világot. Mi is lehetne azokon túl?

Még az úri fajta nép is így gondolkodik. Egyetlenegy ember élt a környéken, az is vagy száz év előtt, valami Nagy Ferenc nevezetű, akiről azt mesélik, hogy egyszer Prágában lett volna. Egész nemzetségét úgy hívják azóta: a »prágai Nagyok«, s egyikből sem lett a restóráción semmi.

De ha egy volt ilyen, ezer meg ezer akad olyan, aki sohasem volt messzebb a szomszéd városkánál, s ezek közt is kiváló Rédeky Pál, aki mikor a nagy pöre végett, melyre a fele vagyonát költötte el, fel kellett volna mennie Bécsbe, azt mondta: »Inkább vesszen minden, mintsem én valaha Bécsbe menjek.« És nem is ment egy tapodtat sem.

Népszerű lett emiatt, egész az adminisztrátorságig vitte. Hogy mit csinált, mit nem, biz én már elfelejtettem, de tény, hogy V. Ferdinánd király fölidézte Bécsbe ad audiendum verbum regium.

Rédeky Pál leült az asztalához, mikor az idézést megkapta, megírta a lemondását s egy instánciát a királyhoz, hogy - azt mondja - esküje tartja soha nem menni Bécsbe, engedje meg neki őfelsége, nagyon sajnálja, de nem mehet:

Hja, messze volt még az akkor az idevaló embernek!

Lőn azonban, de csak sok-sok év múlva azután, hogy az öreg Bécs fogta magát, és közelebb jött.

Fölépítették a szárnyvasutat. A hegyeinket kettészelték, selyem rétjeinkre rárakták a vas paszomántokat, hogy azon menjenek a kerekek.

Maga Rédeky Pál is mellette volt a vasútnak, ő kezdeményezte, ő sürgette. Pénzt, jólétet hoz a vidékre, mondá, megdrágítja gabonánkat. Kár, hogy nem volt itthon, betegen feküdt a budai Császárfürdőben, ahová az orvosok parancsolták, mikor az első fölpántlikázott szekérsor megindult.

Az egész vidék összejött arra a napra kíváncsian és kételkedve.

- Már csak megnézzük - mondták a parasztok -, ha igaz-e?

- Bolond beszéd! - kiáltozá Sóki Márton, a tiszlói csizmadia. - Semmi sem lesz belőle! Nem megy az, atyafiak, tíz lépést sem!

- Hát hová menne is ló nélkül? - vélte Koczka Máté nevetve.

Kovács Gábor uram, az egyházfi, erőnek erejével a vonat elé akart feküdni, de nem engedték az őrök. »Pedig - jegyzé meg - ha nem használna, hát bizonyosan nem ártana.«

A vasúti bakterek nem győzték zsebre rakni a sok csúfolódást: »Tegyék már fel kendtek a kantárt, mert kendtek fogják húzni ezt a német falut.«

(Falunak nézték a mieink az egymás végibe kapcsolt hosszú sor házikót.)

Ezalatt összejöttek a meghívott úri vendégek, fölszálltak a vagonokba, s a nagy bolond gép egyszer csak prüszkölni kezdett, mint a kehes ló, miközben kieresztette a füstöt nagy kévékben, hogy mint a felleg szállt szürkén a kukoricás földeken.

Egy fütty, s uramfia, a nagy szekérsor csakugyan megindult robajjal s hovatovább mindig gyorsabban, mint a kilőtt nyíl.

Kovács Gábor ájtatos keresztet vetett magára, és hüledezve hebegé:

- No, ez nem istentől van, emberek! Ez az ördög munkája!

- Hiszi a piszi - felelte Tóth István. - Ló van abban, sógor, azt mondom én még most is.

- De hol? Hisz láttuk volna!

- Jaj, el van az ott, lelkem, bújtatva. Úgy lesz az, hogy minden második házikóban két parádés paripa húzza az utána következő házikót.

Ez volt a legvalószínűbb, ez vált hitté; csak az ájtatosabbak és vakbuzgók vették istenkísértésnek és az ördög incselkedéseinek.

S ezeknek lett igazuk, mert mihelyt visszaérkezett délre a próbavonat, elkezdődtek az ég csodái, isten haragjának nyilatkozásai.

A nagy lakomán, mikor éppen a távollevő Rédeky Pál egészségére emeltek poharat, s fölhangzott a harsogó »éljen«, sürgöny érkezett Budáról, hogy Rédeky Pál meghalt. Pont kilenc órakor halt meg, éppen mikor itthon a vonat elindult. Együtt indult vele a lelke (tessék most már... ha kellett neki a vasút!). Ott künn azalatt kegyetlen vihar kerekedék, kicsavarta a fákat tövestől, kitépte a házak fedeleit, az árrá nőtt záporeső fölszakította több helyütt a vasúti síneket, a toronyban a nagy harang, mellyel a felhő ellen harangoztak, megrepedt, a villám belecsapott egy vasúti őrházba, a Rédekyék kaszásai, akik haza menekültek a mezőrül, véres esőcsöppeket láttak a fűszálakon... (De úgy van az, ha az istent megkísértik.)

Harmadnapra volt a Rédeky temetése kitűzve délután három órára. Mert félháromkor érkezik meg a vonat a koporsóval. Nagy pompa lesz, olyat még nem látott Gernyefalva! Nyomtatott cédulák mentek szét a környékbeli urakhoz. Kilenc pap jött el a szomszéd falvakból, köztük a prépost is. Az érkező hintóktól óriási darabon feketedtek az országutak. A família elhozatta a diákkántust is Selmecbányáról. Megérdemli a boldogult, mert derék, jellemes, szavatartó úriember volt egész holtig. Hanem azért mégis meg kellett elégednie a kis haranggal, mert a nagy meg volt repedve tegnapelőtt óta.

A Rédeky-kastély zsúfolásig megtelt halottas gyülekezettel. A feketével bevont ravatalt felállították a hársak alatt, a székeket kirakták, a fáklyákat meggyújtották, a kántor a torkát köszörülte, s a rokonok könnyes szemekkel foglaltak helyet a ravatal fejénél.

Senki sem hiányzott már, csak maga a halott.

A prépost, aki teljes ornátusban volt, türelmetlenül húzta ki óráját:

- Már jöhetne.

Petrőczy Károly (ő rendezkedett, intézkedett a halottas háznál) sietett megnyugtatni:

- A sógor mindjárt itt lesz. Már kiment érte a kocsi az indóházhoz.

Kevés vártatva csakugyan berobogott a kocsi, könnyű hullámzás támad ilyenkor a tömeg közt, mindenki ágaskodik, előre töri magát.

De a kíváncsiság csak sitteg-suttog; ahelyett a bámulat és megdöbbenés fölszisszenése hangzott. A családtagok zavartan futkostak ide-oda.

- Mi baj van? Mi történt? - kérdezték az emberek összenézve s egymás tyúkszemére taposva csörtettek a ravatal felé, ahol a családbeliek suttogtak sápadtan egymás között.

Petrőczy kétségbeesett hangon, képéből kikelve adta a magyarázatokat:

- A sógor nem jött el. Megkésett!

Valóban az történt, a halott elkésett a saját temetéséről...

Keresték a vonaton, de nem volt sehol, pedig itt a távirat Budáról, hogy a holttest reggel útnak lett indítva.

Itt most már nem lehetett egyebet tenni, mint engedelmet kérni a halottas gyülekezettől, amiért hiába fárasztották ide.

- Hogy megváltozik az ember, ha meghal - hajtotta egyre főtisztelendő Mukucsek plébános úr bosszankodva -, míg élt, milyen pontos volt a megboldogult!

A gyászsereg eloszlott, a család pedig sietett sürgönyileg reklamálni a halottat. De biz az nem jött sem másnap, sem harmadnap, sem negyednap: nem volt annak se híre, se hamva.

Végre egy hét múlva megtalálták Bécsben. Ott biz azt Bécsben, ahova semmi áron nem akart elmenni.

A halottas-vagont valamely állomáson tévedésből a bécsi vonathoz kapcsolták, s a szegény Rédeky Pál egy hétig utazgatott valahol Ausztriában a halála után.

Azért állítom én váltig, hogy legjobb otthon meghalni, vagy egyáltalában meg sem halni.