1885

Egy Tomo nevű király uralkodott Sinangiában, akinek igen sok baj a volt a minisztereivel. Amint elcsapta az egyiket, s jött a másik, folyton előhozakodott a saját eszméivel és irányával. S az ország dolga mindég olyan maradt, mint egy bevégzetlen hímzés... Mert megint új miniszter jött, aki új dolgokat kezdett szőni.

Tomo király hiába mondta neki: »Csináld az ügyeket tovább a régi kerékvágásban«, az új miniszter rendesen azt felelte: »Mit gondol felséged, nekem múltam van. Nekem hűnek kell maradnom a saját elveimhez, irányomhoz.«

Váltig bosszantotta ez a királyt, midőn egy nap vadászat közben eltévedt az erdőben, s már éppen szepegett, mitévő legyen, amint az erdő kellő közepén észrevett egy kovácsműhelyt. Messze elhangzott a pöröly zaja.

Bemegy a király, és látja, hogy ott bent a kovács aranygyűrűket kalapál.

- Kinek csinálod ezeket a gyűrűket?

- A tündéreknek - felelte a kovács közömbösen.

- Meglehetős gyűrűk - jegyzé meg a király. - Hol veszed hozzájok az anyagot?

- A tündérek hozzák.

- Az én udvari ötvösöm, megvallom, különbeket készítene nekik.

Az izmos kovácsember ajkán, melynek térdig érő szakáll volt a folytatása, kétkedő mosoly futott át.

- Nem hiszem, fölséges uram, pedig én csak kétféle gyűrűket készítek.

- Nos, éppen azért mondom, mert az én ötvösöm százféléket tud. Az ő gyűrűi mind különböznek: smaragd, gyémánt és opálszemek villognak rajtuk, aki hogyan szereti.

- Az én gyűrűim is különböznek, fölséges úr, de csak úgy, hogy van olyan, amelyiktől az, kinek ujjára húzzák, egyszerre mindent elfelejt, ami vele valaha történt...

- Hogyan? - kérdé a király elcsodálkozva.

- És viszont olyanokat is készítek, amelyektől az, aki viseli, mindenre visszaemlékezik.

- Hallod-e kovács, akkor a te gyűrűid többet érnek birodalmam minden ékszerénél. Az én ötvöseim kontárok hozzád képest. Adj el nekem a gyűrűidből egy párt.

- Egy föltétel alatt.

- Hadd hallom.

- Ha ez erdő körül oly nagy és széles mélységeket ásatsz, amik azt, ha majd megtelnek vízzel, úgy fogják körül, mint a tengerek, hogy senki ide többé ne jöhessen, és ne tudhasson az erdő felől. Ha végleg eltorlaszolod az emberektől a »tudás szigetét«.

- Jól van, beleegyezem.

A király megkapta a két gyűrűt, s legelőbb is azt húzta fel, amelyiktől mindenre visszaemlékszik az ember.

Valóban legott visszaemlékezett minden fára, minden bokorra, amely mellett elhaladott reggel óta, midőn palotájából elindult, s természetesen minden baj nélkül jutott haza.

Útközben elgondolta, mire fogja használni becses szerzeményeit.

Hopp, megvan, most már csupa öröm lesz uralkodni! A miniszterem ujjára húzom a felejtés gyűrűjét, s ha eleresztem szolgálatomból, ujjára húzom a visszaemlékezését.

A bölcs király úgy is tett, a kötekedő Bovat minisztert rögtön maga elé hívatta, s így szólt:

- Húzd fel az ujjadra, Bovat. Ezentúl viseled, ez a jelvényed.

A miniszter, mihelyt a gyűrű érinté, nem emlékezett többé semmire, sem a népre, melynek szószólója volt azelőtt, sem a törvényre, melyet megalkotni segített, hanem csak azt tudta, amit királyi ura parancsolt. S így egészen a király tetszése szerint folytak az ügyek.

Lőn azonban, hogy Bovat megöregedett, a lábaiba belecsapott a podagra. Képtelen lévén minden foglalkozásra, a király elbocsátotta hivatalából s »hű szolgálatainak elismeréseül« ujjára húzta az emlékezés gyűrűjét.

Új miniszter jött, a fiatal Dourmet, az kapta a felejtés gyűrűjét; Bovat pedig nyugalomba ment.

De a nyugalmat és a visszaemlékezést ritkán ringatják egy bölcsőben. Egy ember, aki miniszter volt s most nem az, ritkán lesz elégedetté, kivált ha egy percre sem képes elfelejteni, hogy miniszter volt.

Bovat olthatatlan gyűlöletre gerjedt a mostani miniszter és kormányzat iránt. Konspirált ellene, az államtitkokat, melyekbe be volt azelőtt avatva, kifecsegte, és a népet ezzel is a király ellen izgatta.

A király ekkor így gondolkozott magában:

- Nem kielégítő a helyzet! A visszaemlékezés gyűrűje nem oly veszedelmes a tényleges miniszter kezében, mint az exminiszterében. Ezen segíteni kell.

Elhatározta magában, hogy még egyszer fölkeresi a »tudás szigetét« s rajta a kovácsot, mielőtt egészen eltorlaszolná azt mesterségesen vájt tengerrel.

Elment, és megtalálta a kovácsot.

- Baj van - szólította meg nyájasan -, az egyik gyűrűd pompásan bevált nekem, jó kovács, hanem a másiknak nem tudom hasznát venni.

- Ej, ej, király - mondá a kovács -, mért nem húzod fel a visszaemlékezés gyűrűjét a saját kezedre.

- Nem, nem isten őrizz, ezt én a visszalépő minisztereknek szoktam adni, hanem azok mindenre visszaemlékezvén zúgolódnak elvesztett hatalmuk miatt, és a státus-titkokból a legveszedelmesebbeket kifecsegik. Ezen segíts kovács, ha lehet! Íme elhoztam az egyik gyűrűt, igazíts rajta, ha tudsz.

A kovács megfogta a gyűrűt, kétfelé törte, megolvasztotta, s újra megkalapácsolta, mígnem egy kereszt alakját nyeré.

- Ímé, itt van. Ezt akaszd nyakukba a lelépő minisztereknek, s habár úgy is mindenre visszaemlékeznek majd, mégis mindenről hallgatni fognak.

A bölcs király ezentúl boldogan uralkodott, míg meg nem halt.

Az országát azóta már eltolták a földszínéről a geográfusok, de az a feledékenységi gyűrű a belépő miniszterek számára, s az a hallgatási aranykereszt a lelépőknek, mintha még ma is megvolna.