1885

Egy szép királyné uralkodott Smargaza nevű országban, és az a fejébe vette, hogy a férfiak mind gonosz csontok. (Különben én is abban vagyok.) Szigorú törvényt hozott, hogy amely férfi valamely nőt behálóz, a nőnek joga van azt követelni, hogy vagy vegye el feleségül, vagy ha szigorúbban akarná büntetni, kívánhatja a halálát is.

Itt hát bizony nagyon kellemesen éltek az asszonyok, volt sok lakodalom az országban, s maga Mirtha királyné igen büszke volt, hogy ilyen pompás törvényt tudott hozni.

Egy reggel azonban az történt, hogy két hölgy jelentkezett a királyné azon elfogadó szobájában, hol a véres pallos függött az ajtó fölött, míg az asztalon menyasszonyi koszorúk hevertek egy sorban. Mert csak erre a kettőre volt szükség az ilyenfajta ügyekben.

A két panaszos nő nagyon szép volt. Harmatos arcú lányok, barna az egyik, villogó sasszemekkel, merészen hajlott orral, hollófürttel; szelíd tekintetű, aranyhajú a másik.

- Mi bajotok? - kérdé Mirtha királyné.

- Egy lovag behálózott engem, királyné - mondá a barna, és a szeme villámlott.

- Engem is - hebegte lesütött szemekkel a szőke.

- Hogy hívnak téged? - szólt a barna felé fordulva.

- Én Aróta vagyok, a gazdag kalmár leánya.

- S hogy hívják, aki tőrbe ejtett?

- Bólus vitéz, a gárdakapitány.

A szőke leány összerezzent.

- S téged hogy hívnak?

- Az én nevem, Delma, a hajóács leánya.

- Kit vádolsz?

- Bólust, a gárdakapitányt.

Most a barna Aróta rezzent össze, s arca vérvörösre gyúlt.

- Hogyan, Bólus? A gárdakapitány? - kiáltá a királyné és ajkai reszkettek a dühtől. - Kettőt egyszerre! Ily erkölcstelen ember még nem akadt országomban! Hóhér!

A hóhér, aki ilyenkor ott állt veres ruhában a tornácon, kedélyesen diskurálgatva az esketésre várakozó pappal, bejött a szólításra.

- Menj, vezesd elénkbe Bólust, a gárdakapitányt.

Kisvártatva belépett; zömök, jól megtermett legény volt, nagy kiülő pofacsontokkal és meglehetősen kopasz fejjel. Egyébként nem volt valami nagyon csábító külseje.

- Tudod, mivel vádolnak?

- Tudom, felség.

- Igaz?

- Azt mondtam, hogy tudom, mert igaz.

Mirtha királyné magánkívül volt haragjában, és a lányokhoz fordult.

- Tudjátok a törvényt, mely országomban mindenkor megtartatik, s mely nektek kétféle elégtételben ad válogatást. Mit kívántok?

- Vegyen engem nőül - mondá Delma.

- Pallost neki! - kiáltott Aróta.

A királyné megszeppent. Csak most látta, mi gombolyodott itt ki, - hogy a híres nevezetes »női bulla« (mert így nevezték ezt a törvényt), melyért az egész földrész uralkodói magasztalták a nagy asszonykirályt, ostobasággá zsugorodik össze. Hírének megvetője, bölcsességének oszlopköve porrá mállik.

- Leányok - szólt zavartan -, engem kétségbeejt ez az eset. Ilyen még nem történt, hogy egy órában két nő vádoljon ugyanazon bűnnel egy férfit... Te azt kívánod, Delma, hogy Bólus nőül vegyen, te meg azt követeled, Aróta, hogy ölessem meg, s mind a kettőtöknek egyforma joga van ahhoz, amit kíván.

- Úgy van, királyné - szólt a királyi pecsétőr, ki a női bulla arany betűin tartja ujjait, míg a királyné ítéletet mond.

- Ha megöletem, akkor nem adhatom Delmának férjül, s ha Delmának adom őt, akkor neked nem teljesíthetem törvényes kívánságodat, Aróta. Hanem van egy mód, amellyel a törvény becsületét meg lehetne menteni, ha mind a ketten egy kívánságon volnátok. Ez úgyis kivételes, rendkívüli eset.

- Nem, nekem a vére kell - felelte Aróta határozottan.

Mirtha királyné kérésre fogta:

- Végy példát, Aróta, Delmáról. Látod, ő szelíd, nagylelkű, galambszíve van. A nőnek ilyennek kell lennie. Aztán engem is végy számba, boldogtalanná teszel, ha oly helyzetbe sodorsz, hogy a törvényeknek nem tudok eleget tenni. Kérlek, Aróta, légy könyörületes.

Aróta sokáig küzdött magával, míg végre így szólt:

- Ám legyen, osztom én is a Delma kívánságát.

Mirtha most könnyebben lélegzett fel, de csakhamar kedvetlenül jegyzé meg:

- Ismét új bonyodalom... Erre nem is gondoltam. Kettőtöket nem vehet nőül Bólus.

Némi gondolkozás után Bólushoz fordult.

- Azt hiszem, itt most csak egy mód van, ha magad választasz.

Bólus megnézte a leányokat lopva, ott állott durcásan a büszke Aróta, és kínálkozóan, de mégis szendén a karcsú Delma.

Egy pillanatig habozni látszott. Majd határozottan mondá:

- Arótát választom felség.

Aróta még büszkébben emelte föl a fejét, s arca a diadal fényétől sugárzott.

- Te hálátlan cudar! - sikított fel Delma. - Királyné! A halálát kívánom ennek az embernek.

A királyné maga is felháborodott Bólus úr választásán, aki azt mellőzte, kinek életét köszönheté.

- Valóban - így szólt -, e férfi csak a halált érdemli. S ha már most Delma is a halálát óhajtja, úgy, mint te, Aróta, aki csak irántam való szívességből kegyelmeztél meg neki, ám haljon meg. Hóhér, vedd le a pallost!

De ebben a percben kétségbeesetten kiáltott fel Aróta:

- Nem, nem, királyné! Én a törvényre hivatkozom, megölni nem engedem, férjemül akarom.

A királyné elsápadt.

- Hát meg vagytok őrülve, asszonyok? Azaz hogy én vagyok megőrülve, amiért benneteket védelmezlek a férfiak ellen, és nem a férfiakat ellenetek... Hej, pecsétőr, szakítsd szét azt a »női bullát«, aztán hajítsd ki az ablakon!

A pecsétőr összetépte a híres bullát, kidobta a szemétdombra, - s azóta az egész világon azt csinálhatják a férfiak az asszonyokkal, amit akarnak.