1885

- Szabad!

Az ajtó megnyílik lassan nyiszorogva, s betolja rajta legelőször a jobb vállát Toportyán Mihály uram. Azután beérkeznek a többi testrészek is, de nem minden akadály nélkül.

- Ejnye te, nini... Csiba, kilincs! Beleakad az ember testi ruhájába. No nézd, nézd... Szerencsés jó reggelt kívánok, téns fiskális úr. De jó, hogy itthon találom, mert azért jöttem, nem egyébért, mivelhogy úgy esett, azt mondja az anyjukom: »eredj be, fiam, a fiskáriushoz, mármint a teens úrhoz, és vidd be neki az írást, ha beteg nem volnék, magam cihelődnék fel«... mert biz az megbetegedett a jó pára, pedig mondtam neki a nyavalyásnak: »Erzse, mért nem húzol ködmönt ilyen hűvös időben?«... Nem is emlékszik még ilyen őszre eleven ember. Azt mondják, valami planéta az égen elkoppantotta volna a napnak a lángját. Már ahogy lesz, úgy lesz, de nem szeretem a dolgot. A kolompér még a föld alatt van, a kukorica ott tesped a szárán. Bundában szüretelünk az idén, tekintetes uram.

De mit is akartam mondani? Hogy hát mondok, miért nem jár az asszony ködmönben? Mert még meg sem vettem neki a ködmönt. A tavalyi ködmönét, az ócskát, talán hallotta is a tekintetes úr, ellopták a kékkői vásáron a szekérről.

Nem hallotta? Jobb is olyat meg se hallani. Az a pléhkezű Mucsár Jóska nálam a kocsis, megverte az isten, akihez az szegődik, különben jóravaló ember, de nem győzi az italt, egy-két gyűszűnyi nem sok, de amint benyeli, mindjárt megárt a természetének, mert nem minden ember egyforma, kérem alássan. Mihelyt, mondom, megiszik egy-két kortyot, az mindjárt elzárja a jobbik eszén a csapot. Ott ült a mihasznavaló a szekeren, s mégis ellopták a ködmönt mellőle. Hát hallott valaha ilyet a tekintetes úr? Pedig a tekintetes úr sem mai gyerek. Ösmertem még az édes tatáját is. Az volt még csak a derék ember! Hja, ha az élne, sima volna az én fejem. Pedig van is rajta egy behegedés, ahol ni, a bal fülem fölött, éppen a restellación törték be, amikor szolgabírónak választottuk. Hanem az aztán szolgabíró volt. Tekintetes úr csak keresi az igazságot, de őkelme osztogatta az emberek közt. Higgye meg, tens uram, mióta ő kihúzta a lábát ebből az árnyékvilágból, azóta kedve sincs az embernek bajba keveredni a megyeházán. Most sem tudom, miképp virít ki részemre az igazság, mert azt öntözgetném most, abba járok... Nini, oda nem adtam még az írást? Az ám, az ám! Melyik zsebembe is tettem? Ej, ej. Hol vagy már no, kutya? Biz' isten a fejemet sem találom. Pedig a múlt héten hányattam magamra kilenc köpölyt a kilógussal Szécsényben, hát nem mondhatnám, hogy valami testi bajom van. Hiába, tessék elhinni, az egészség a legelső dolog, ámbátor a tekintetes úr is jó színben van... hanem a tekintetes asszonyka, amint az ámbituson elment mellettem, úgy nézem, hitványabb, mint volt. Kár, hogy nem az anyjukom jött be, hadd mondta volna meg azt a marmancs füvet, nincs annak párja, még az apró baromfi jószág is kigyógyul attól. No, van az én rétemen szekérszámra, de lekaszálni nem érdemes, mert a nagyobb marha nem eszi, kérem alássan. Azért hát nem is javaslom a tekintetes úrnak, hanem a gyöngébb vászoncselédnél megteszi a módját, kivált ha az anyjukom főzi meg. De biz az már egy hete feléje se néz a bögrének... egészen levette a lábáról a nyavalya, meg ez a szerencsétlenség, mert százötven forint nem tréfadolog a mostani világban.

Hogy miféle százötven forint? Hát nem mondtam volna még el? Oh, oh, lelkem, ténsuram, hiszen a ködmönben volt benn, az ellopott ködmönben! Úgy ám, lelkem! Ott volt az írás róla Herkentyű Andrástól. Hát uramfia, aki a ködmönt elvitte, az elvitte az írást is. Volt nagy óbégatás emiatt otthon, hogy már most Herkentyű Andrásék, ha akarják, meg se fizetik a százötven forintunkat. - Mit csináljunk, mihez fogjunk? Rostát forgattunk, de a rosta is hogy ismerne minden embert azokból, akik a szekér körül megfordultak? Tanakodtunk okos emberekkel. A Csutorás István, az a veres orrú vastag ember, aki a Keresztelő Szent Jánoska mellett lakik, váltig biztatott (nagy esze van annak, tens uram, ha egy rakáson tartja): »Ha - mondja - százötven forinttal tartoznak kendnek a Herkentyűék, akkor annak be kell jegyezve lennie a megyénél a telekkönyvben.« Bementünk ennélfogvást az anyjukommal a megyeházára. Megkértük a percsőszt, aki azt a rengeteg sok pert őrzi, ne restellje megnézni a telekkönyvünket: hátha benne van a százötven forintunk. Megnézi, azt mondja, nincs benne. Erre aztán feltalálja magát az anyjukom, és így szól: »Ugyan nézze csak meg, nemzetes úr, a Herkentyűék telekkönyvét, hátha abban van.« Megnézi a percsősz: - »Van itt - feleli - kétezer forint is: hogy hívják kendteket, hátha közte lesz?« »Már annyi sok pénz közt bizonyosan ott van a mienk is. Mi vagyunk a Toportyán Mihályék.« Nézte szegény, nézte, de bizony a mi pénzünk nem volt beírva. Hallott már a tekintetes úr ilyen fátumot? Pedig torkunkig ér a pénzszükség! Az egyik lovunk, a rudas, vemhes lett, éppen most az őszi munka idején nem használhatom semmire, van is már kinézve a zahorai tótoknál egy hóka lábú, csak a pénz lenne meg hozzá. Azt kellenék most sebtiben kipörölni. De hogy és miképpen? A törvény vagy hiszi, vagy nem hiszi, ha nincs írás róla. Ej - mondja az anyjukom -, a felét mégis csak könnyebben elhiszi, mint az egészet. Hát hogy legalább a fele hiteles legyen, kivettük az írást a helységtől, mely szerint a ködmönt Kékkőn ellopták. Hogy aztán a ködmönben benne volt a kontraktus, olyan igaz, mint ahogy most a tekintetes úr rám néz, tulajdon kezeimmel tettem bele a mellső zsebbe.

Azért hát azt mondja az anyjukom, hozzam be az írást sürgősen a tens fiskális úrhoz, mint ösmerőshöz, keresse ki vele a pénzt... Mi a ködmönt bizonyítjuk, hogy megvolt, a tens fiskális úr pedig bizonyítsa az írást, hogy megvolt. De elő is kotorászom már. Melyik zsebembe is tettem, no? Hopp! Most jut eszembe. A Zsuzsi leányom kicserélte reggel a pruszlikomat. Pedig a másik pruszlikomba volt. Ejnye, Zsuzsi, de nagy galyibát csináltál!... No semmi az, - majd behozom, kérem alássan, a jövő héten...