1885

Egy ősz hajú aggastyánt láttam egy idő óta a kiállításon, aki sorba járja a pavilonokat, s mély figyelemmel szemlél mindent. Azt hittem valami angol, mert tele van a zsebe katalógussal, s mert feltűnő az a bámészkodás, az a csodálat, mely egész lényét elönti. Ennyire csodálkozni csak az angol tud - unalomból!

Nekem régóta feltűnt, mert szép öregember, haja, szemöldje, bajusza hófehér, de a szeme fiatalos és az arcszíne pirospozsgás.

Amikor elfárad, leül a 3 kr.-os padok egyikére, és úgy szemléli a gyönyörű panorámát nagy érdeklődéssel. Semmi kétség, hogy idegen. Hisz a magyar ember sohasem nézi meg Pestet alaposan, mert tudja, hogy még sokszor visszajön ide.

Egy nap fáradt voltam én is, leültem a mellette levő székbe, és rá akartam gyújtani, de nem volt mivel. Az öregúr szivarja égett, de nem volt mivel megszólítani, mert nemigen vagyok járatos a külföldi nyelvekben, midőn odajön a hírlapokat árusító gyerek, s az én öregem a Pesti Hírlapot veszi meg tőle.

Teringettét, hisz ez valami derék magyar ember! »Szabad kérnem egy kis tüzet!«

- Tessék - szólt nyájasan.

Egy darabig hallgatagon szíttuk szivarjainkat, a fölséges képben gyönyörködve. Mert a pavilonok már rég be voltak csukva. A természet kezdte felhúzni az esteli szürke alsószoknyáját, hogy csakhamar barnát vegyen fölibe.

Csakhogy ezt itt nem engedik, mert kigyúlnak a villanylángok, s a szép kupolák, karcsú tornyok még tündériebbek e mesterséges napok világánál. A finom selyem gyepet rejtélyes árnyék fekszi meg. A gráciák láthatatlan alakban suhognak a puha füveken, apró aranygereblyékkel fésülgetik. A szökőkút pajkosan locsog, a hűs szellő a rózsák illatával űz kolportázst.

- Kár - szólalt meg egyszerre az öregúr -, hogy nem úgy van mint Bécsben volt, ahol a rotunda kupolájára föl lehetett menni, és végignézhette az ember az egész várost.

- Az itt nem éppen szükséges, mert ott van a Gellérthegy, onnan meg lehet látni kényelmesen.

- Igaz, de csak a dunai frontot, pedig most már alighanem szebb innen. Ezek a rengeteg háztömbök! - Sohasem hittem volna, uram. Én sírtam ma két hete, mikor végigkocsiztam a várost.

- Hogyan, ön most látja először Pestet?

- Éppen azért sírtam, mert nem most látom először. Ön is sírna, ha akkor látta volna.

- És mikor látta?

- Vagy ötven évvel ezelőtt laktam benne, tisztviselője voltam a városnak, koncipista. Akkor halt meg az apám, aki Erdélyben lakott, Brassó mellett, elmentem haza a kis birtokomba, azóta sohase voltam itt. S otthon még mindig úgy képzeltem Pestet, ahogy akkor hagytam az utolsó napon.

- Képzelem, milyen lehetett!

- Éppen közgyűlésünk volt aznap, melyen aztán apám halálhírét vettem. Maig is emlékszem minden szóra, minden beszédre, mert nekem kellett volna megcsinálnom arról a gyűlésről a protokollumot, de biz azzal, hogy rögtön útra kellett szállnom, egész mai napig adósa maradtam a városnak. Pedig érdekes jegyzőkönyv lett volna...

- Úgy? Akkor is voltak már »kínos jelenetek« a gyűléseken?

- Oh, hogyne! Csakhogy ami akkor kínos volt, az most csak mulatságos.

- Természetesen. Az idő gyúrja a fogalmakat, hol így, hol úgy. Ami most nekünk mulatságos, esetleg kínos is lehet valamikor az utókornak.

- Az én utolsó gyűlésem, amint most az eredmény mutatja, mulatságos volt. Ha nem untatja önt?

- Oh, kérem. Én hozzá vagyok szokva mindenféle gyűlésekhez. S egy ötven év előtti ülést még nem élveztem. Ez nekem új lesz.

Az öregúr új szivarra gyújtott, s elmondta az ötven év előtti protokollumát, amellyel adósa még a városnak.

Nehogy most már én legyek adós vele, helyette reprodukálom a nevezetes jegyzőkönyvet:

Fölállott a polgármester (egy nagy tekintélyű, de kis bajuszú ember), és azt indítványozta, hogy a mostani Széchenyi tért (ki tudja mi volt akkor a neve) fásítsa be a város, és hagyja szabad térnek.

A városatyák összenéztek (mint ahogy most is össze szoktak nézni, ha ki akarják találni, mit gondol a többi). Egy alacsony szőke polgár, név szerint Pisztóry István felugrott, a imigyen szólt:

- Uraim, tudtommal Pest város, és nem erdő. Mármost kutassuk, miből áll a város? Házakból. Igaz-e, vagy sem? (Közbeszólások: Igaz. ) S miből áll az erdő? Fákból. Igaz-e, vagy nem? (Ez is igaz!) Mármost tehát, kérdem én, miképp támadhat a polgármester úrnak ilyen csodálatos gondolata, hogy egy városnak a közepére erdőt ültessünk. Soha ilyet, uraim!

A bölcs városi atyák meg voltak győzve. De a küzdelmet nem adhatta fel a tanács egyhamar. A főkapitány kelt fel Pisztóry uram szavaira válaszolni.

- Uraim! A tért ott meg kell hagynunk, mert ránk van felsőbbségileg parancsolva, hogy a katonai kaszárnya miatt kell ott térségnek maradnia. Az tehát kétségtelen, hogy oda házakat építeni nem lehet, amint Pisztóry úr szeretné, s azért is óhajtandó lenne a befásítás, hogy a fák díszesebbé tegyék a puszta helyet, mely ronda pocsolyává válik, ha be nem fásítjuk.

A kapitánynak is igaza volt. Most már ide hajladoztak a városatyák.

Azonban felállott Sartóry János gazdag prókátor.

- Én a magam részéről Pisztóry István nézetén vagyok, s arra nézve, amit a főkapitány hoz fel, azon hitemnek adok kifejezesét, hogy a katonák elmennek a városunkból maguktól is, de a fák, ha azokat beültetjük, el nem mennek innen magoktól. Tehát ne okoskodjunk ezekkel a mihaszna fákkal. Tessék megnézni, uraim, Angliát. Ott van London, a világ legnagyobb városa. (Halljuk!) Ki látta azt, hogy ott fákat ültessenek a város falain belül, ott minden talpalatnyi tér fölhasználtatik házépítésre. Igenis, uraim, hivatkozom Anglia példájára. (Élénk helyeslés.)

Már-már győzött volna Sartóry és Pisztóry, de ebben a percben egy ötlete támadt a polgármesternek, s így vág közbe:

- Angliára hiába hivatkoznak az urak. Mert Anglia és köztünk nagy a különbség. (Halljuk!) Mindjárt megmagyarázom. Angliában vannak toryk és hightoryk, itt pedig vannak Pisztóryk és Sartóryk.

Óriási hahota támadt erre. Pisztóry és Sartóry elvörösödve rohantak ki a teremből.

S így lett meg Pesten az első sétány.

Milyen különbség akkor és most!

Ma már húsz szebbnél szebb sétány van, hála istennek.

S ez annál nagyobb eredmény, mert a Pisztóryk és Sartóryk még mindig megvannak a városházán.