1885

Tegnapelőtt reggel beállított lakásomra a hidvégi kurta nemesek kolomposa, nemzetes Kaparkay András uram a feleségével.

- Adjon isten jó reggelt, tisztelt képviselő úr. No, már jó, hogy itthon találom, mert különben lakatossal nyittattam volna ki az ajtót, bölcsen tudván, hogy mi a becsület. Mondtam is a feleségemnek: »Asszony - mondok -, ha itthon nem volna a követünk, mi bizony akkor is odaszállunk, hogy feljöttünk a kiállításra, nehogy sértve érezze magát.«

- Hát úgy is illik - feleltem fanyarul.

- De bizony nem maradhatunk sokáig, mert otthon is halomra szaporodik a munka; a búza már rég kihányta a kalászát, a rozs pedig maholnap sarló után kezd integetni a fejével.

- No, de mégis itt marad, Kaparkay úr, nehány napig.

- Körülbelül addig szándékozom itt maradni, még a fiamat el nem helyezi a képviselő úr.

- Melyik fiát? - kérdém ijedten.

- A nagyobbikat - felelte ő nyugodtan -, ámbátor üsse kő, nem bánom a kisebbiket sem, ha alkalmas hivatala akad.

S ezt olyan prepotens hangon mondta, mint aki érzi, hogy hetven-nyolcvan voksot reprezentál a kerületben.

- És hol vannak a fiatalok?

- Az egyik itt jár az egyetemen, mindjárt itt lesz, üzentem neki a hordártól, a másikat pedig most csapták ki Kolozsváron. A holnapi vonattal ideérkezik.

- Baj, nagy baj - szóltam savanyú képet vágva -, most a miniszterek sincsenek itt, most nagyon nehéz lesz.

Kaparkay uram édesdeden vigyorgott, mintha örülne rajta, hogy nehéz feladatot sózott a nyakamba.

- Nem szoktam én - jegyzé meg hetykén - holmi hiábavaló apróságokkal alkalmatlankodni másoknak.

Mit cselekedhettem egyebet, odaadtam nekik a szállásomat, s én magam elhurcolkodtam a vendéglőbe, azt adva ürügyül, hogy egy nagybátyám fekszik betegen, annak az ágyánál kell virrasztanom éjjelenként, azért hát ne is apprehendáljanak érte, hogy itthon nem leszek.

- Hisz éjjel úgyis alszik az ember - nyugtatott meg Kaparkay uram. - Nekünk csak nappal kell a képviselő úr, mert anélkül járni sem tudnánk ebben a nagy városban. Hanem most már elég volt a beszédből. Csak jönne az a kölyök is. Aztán majd kivezet bennünket a kiállításra.

Isten neki, gondoltam magamban, s kezdtem apródonkint beletörődni bánatos helyzetembe. Az legalább mégis egy kis mulatság lesz, hogy ilyen naiv falusi emberek mint fognak csodálkozni a fény és pompa fölött. Elbódulnak tőle, mintha a paradicsomba járnának.

Elvezettem őket mindjárt aznap, s künn voltunk egész estig. Sorba jártuk a pavilonokat, az asszony úgy tett, mintha csodálkoznék, apró kékes szeme tétovázva, bizonyos félénk áhítattal járt a tárgyakon. Láttam az arcáról, hogy azt szeretné eltalálni, mi itt a néznivaló.

Maga az öreg Kaparkay sem beszélt sokat, csak néha-néha vakarta meg a feje búbját, törülte le homlokáról az izzadtságot, megeresztett egy »hüm-hüm« vagy »hej-hej«-t.

Az iparcsarnokban megnézte a Bisutka uram gubáját, és így szólt:

- Kapitális guba!

A Jókai könyves szekrénye előtt felsóhajtott.

- Hogy ezt mind egy ember írta?

- Igenis egy ember.

- Ugyan hogy akaródzott neki?

Akkor megint nem szólt semmit vagy egy óra hosszáig.

Csak az üvegkiállításnál vettem rajta észre egy kis élénkséget, amint elkezdte sorban olvasgatni a poharakon az idézeteket a magyar költőktől.

Az egyik poháron ez áll: »Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi.« A másikon »És igyék bort az, akinek pénze nincs, Az övé lesz a világon minden kincs«. A harmadikon: »És igyék bort az, akinek búja van, a bú tőle nyakra főre elrohan.« A negyedik pohár feliratát is elolvasta: »Addig iszunk mi kettecskén, - Míg a német nem szánt kecskén.«

Elmosolyodott: »Ezeket a poharakat szeretném« - mondá.

Természetesen megvettem neki ajándékba. Nyolcvan voks nem tréfadolog.

Örült neki, s rábízta az anyjukra:

- Úgy vigyázz rájok, fiam, mint a két szemed fényére. (Örömmel tapasztaltam, hogy az emberi elme mégis megtalálta azt a formát, amelyben a magyar ember is beveszi a költői irodalmat.)

Innen a Műcsarnokba mentünk, hol Tisza Kálmán arcképe előtt tartott sziesztát.

- Hej, kopasz, kopasz! - dörmögé. - Hiszen jó volna az, csak azokból a nagy adókból engednél már.

Kért, vigyem el megnézni Kossuthot is.

- Mert noha nem szavaztam rá a programjára, mégis szeretném látni az öreget. - Azt mondják, itt lappang valahol az arcáról a mappa. De nem merték behozni ide, hogy a rendőrség meg ne lássa.

Elvezettem hát őket a Bulyovszky-féle villába.

- Ez az? Ez no, hát ez az - motyogta, és nem győzte csóválni a fejét.

Majd felém fordult, s halkan mondá:

- Nagy teher esett le a szívemről, nagyságos uram.

- Miféle teher, András bácsi?

- Mindég azt gondoltam, hogy kivitte az öreg a rengeteg kincseket az országból, de most már látom, hogy nem igaz.

- Miből látja?

- Hogy ilyen szegényes ruha van rajta. Csodálom a fiait, hogy már legalább jóravaló kalapot nem tudtak neki venni; ilyen sipkában jár szégyenszemre. Hanem a Tisza Kálmán, szó ami szó, szépen ruházkodik. Az már döfi. Az már gavallér. Szeretem a dolgot. Ha már fizetjük azt a rengeteg adót, legalább legyen látszatja!

A rózsakiállítást is megnéztük. Kaparkay uram fumigálva szemlélte:

- Lányoknak való takarmány.

Az orrát olyan kellemetlenül ráncolta össze, mintha a bűz kiállhatatlan lenne neki. Hanem a konyhakertészeti produktumok őt is érdekelték.

- Boszorkányság! - kiáltott fel, mikor a dinnyéket és az uborkákat megpillantotta.

S azontúl szögrül-végről meg kellett neki magyarázni minden egyes kiállított plántát. Kié ez? Hol termett? Mit csináltak vele, hogy ilyen nagyra nőtt?

S valóban a konyhakertészet a legbecsesebb része e teremnek, s ez még azért is érdekes, mert egyebütt mindenütt az állam verte le az egyeseket, csak itt nem; itt az állam vallott kudarcot az egyesekkel szemben.

Amit a budai vincellér-képezde kiállított, nehány kedvetlen borsószemet, piszkét, retket, ribizlit és epret, az volt a leghitványabb.

Ezelőtt két héttel már minden kofa különbet árult a piacon.

Mondta is Kaparkay uram:

- Ezekre bizonyosan neheztelt az anyaföld; hanem azoknak a többieknek átkozottul hízelgett.

Minthogy mameluk képviselő vagyok, kénytelen voltam védelmembe venni az állami vincellér-képezdét.

- Azért, tudja András bácsi, ez az intézet mégis megfelel a maga hivatásának, mert mindegy az a növendékre nézve, akar azt tanulja meg, hogy kell okszerűen gazdálkodni, akar azt, hogy miképpen nem szabad gazdálkodni. Ez csak a metódus dolga. A vincellér-képezde a rossz gazdálkodás módjait és tévedéseit csepegteti a tanítványokba mondván: »Előttetek van az elrettentő példa!«

Kaparkay uram vagy hitte ezeket, vagy nem hitte, de mikor aztán hazamentünk, a kapuból még egyszer visszanézett a hátunk mögött elterülő tündér városra, mely a hanyatló nap fényével versenyt csillogott cifraságai és arany kupoláival, s így sóhajtott fel:

- Hogy sajnálhatják, nagyságos uram, azok, akik tavaly haltak meg, hogy már nem élnek.