Van egy ember, akivel állandóan találkozom. Én nemigen szoktam törődni a járókelőkkel, villamosszomszédjaimmal. Ők mennek a dolguk után, én is megyek a magam dolga után.

De ez az ember egészen más. Amikor először pillantottam meg az utcán, egy végzetes, számomra feledhetetlen napon, már öt-hat éve ennek, egyszerre szöget ütött fejembe, vajon ki lehet? Nem ismertem őt, mint ahogy ma sem ismerem. Úgy éreztem azonban, hogy már láttam valahol. Akkor nyilván még csak tévedtem.

Annál kevésbé azóta. Azóta csakugyan látom itt és ott, mindenütt. Ha reggel kilépek az utcára, okvetlenül elém jön, s estig találkozom vele átlag ötször-hatszor. Sokkal inkább foglalkoztatott, sokkal inkább latba vetettem az eshetőségeket, semhogy ezt a véletlenek puszta összejátszásának tekinthetném, s annyit máris megállapítottam, hogy nem lakhatunk egy környéken, érdeklődési körünk hivatásunk, társaságunk semmi esetre sem egy. Ennek ellenére gyakran megesnek ilyesmik. Délben észreveszem őt a korzón. Hirtelen el kell futnom a város másik részébe, egy ferencvárosi szállítóvállalathoz, valami illetéket kifizetni. Mire odaérek, kocsiban robog előttem. Délután temetésen vagyok, közben megfájdul a fogam, sietve keresek egy patikát, a temetőhöz közel, akármilyent. Amint berohanok a patikába és aszpirint kérek a gyógyszerésztől, ki más ül ottan egy székben, sétabotjára támaszkodva? Az az ember.

Az az ember, akit nem ismerek, az az ember, akit lenézek, utálok, aki feldúlja idegzetem, nem hagy gondolkozni, aludni, lélegzeni. Nem feltűnő. Hiszen ha feltűnő volna.

Sokkal jobb modorú. Mindig szerényen halad mellettem, szinte meg se lát, de ott van színházi főpróbákon, bélyegkereskedésekben, földalatti megállóhelyeken, a Gellérthegy tetején, tűzvészeken és elemi iskolai vizsgákon, mindig ugyanott, ahol én.

Nyáron két hónapig nem láttam ismerős arcokat. Grenoble-ból kirándultam az alpesi hegyekbe. Útközben a gépszekér megállapodott egy isten háta mögötti faluban, hogy ebédeljünk. A többi kirándulóval együtt én is leszállottam, egy kis kávéházba tértem, hol francia munkások vörös bort ittak, s fehér kenyeret rágtak hozzá. Mindjárt a bejáratnál egy úr ült, természetesen, szinte magától értetődően, s újságot olvasott. Megdermedtem. Ő volt.

Mondanom sem kell, hogy mikor ősz elején hazajöttem, először is beléje botlottam. Ettől kezdve a helyzet csak rosszabbodott. Most már úgy nyüzsög körülöttem, mintha háromezer példányban forogna közkézen. Ha kitekintek az ablakon, a járdán szalad, minden kocsiban és fölvonóban ő terpeszkedik. Elviselhetetlen.

Végre is nem bírtam a titkot magamba fojtani; ismerőseimhez fordultam. Leírtam személyét, ruházatát, szokásait. Mindegyik ismerősöm elmosolyodott, mindegyik szemében az emlékezés fénye villant fel, s mindegyik így szólt:

- Ja, az? Azt én is folyton látom. Te is? Érdekes. Évek óta töröm a fejem, hogy ki lehet?