Angyal tanyázik a szobában.

 

Vagyis Etelka nem szól, Gyula még annyit sem. Öthetes házasok, kik beszéd nélkül is ragyognak, és pályán maradnak, mint a csillagok. Már egy félórája így ülnek csendben, zsongító korai este, októberi száraz nap után.

 

Bátran szendereghet az angyal.

 

A lámpa ott kuporog az abroszon, asztalra téve: a lángja puhán és finoman bólogatja, hogy ilyen a szerelem. S mellette az asszony, aki szőke és olyan kicsi, hogy elférne egy tenyéren, karmantyút köt az urának.

 

Jön a tél.

 

Gyula hátul a kályha mellett egy kicsi székről eregeti a füstöt; s közben pajkosan szemléli a macskát, kinek a hátára gyűl a kályhából a meleg. Addig ügyeli, amíg a cirmos puhán megereszkedik, s világba bocsátja a farkát s földre a környékét. Csak a fejét tartja még, mint egy puha labdát; majd ez a gondja is elfoszlik lassan, csupán két buksi lábára bízza, mint két kicsi oszlopra, a támogatást.

 

S lassan ráereszkedik sárga szemére a redőny.

 

Teljes a csend és a béke; s mint a lekaszált fű a nyári melegben, úgy érik itt is a csók.

 

Vagy talán a vihar.

 

Egyszerre lépések hallatszanak, s valaki kopogtat az ajtón.

 

- Vajon ki? - kérdi Etelka.

 

A macska is felszalasztja szemén a redőnyt.

 

- Szabad! - mondja Gyula.

 

Egy termetes fiatal férfiú lépik bé az ajtón. Külvárosi nadrág lóg a lábaszárán, s zöld kalap a szemébe húzva. Előbb nevet, s csak azután mondja:

 

- Hát, adjon Isten.

 

Etelkát elborítja a szeme, olyan nagyra nyitja; Gyula pedig meglepetve felállt, és némi örömmel mondja:

 

- Ez bizonisten Zsiga!

 

Zsiga ismét nevet, és leveszi a zöld kalapot, azután kezet szorítanak.

 

Etelka visszahúzódik a lámpa udvarába, és ültében jobban összeszorítja a lábát.

 

- Úgy véltem, nem ismersz meg - mondja Zsiga.

 

- Úgy vélted?

 

- Úgy, úgy.

 

Tetszik Gyulának a szó, mint a finom cigaretta.

 

- S miért, hogy úgy vélted? - kérdi.

 

- Hát a nadrágomról, s hogy a bajuszomat is vágom.

 

Most mind a ketten nevetnek; s közben ijedten jut eszébe Zsigának, hogy a fiatalasszonyt még meg sem kérdezte, pedig valamikor eléggé tájékozott volt az egészsége felől. Odamegy hát, és nagy tisztességgel így szól hozzá:

 

- Hát te, kedves Etelka, hogy s mint élhetsz?

 

- Köszönöm kérdésedet - mondja Etelka.

 

Utána kezet fognak, s hát egyik sem tudja, hogy most immár mit szóljon. Zsiga megfordul, egyet ide tekint, s egyet oda; s közben megpillantja a macskát, aki kiballagott a szoba közepére, mintha ő is egy csepp kérdést akarna tenni Zsigához az egészsége felől.

 

- Macska is van? - kérdi Zsiga.

 

- Hát hol látsz te macskát? - teszi magát Gyula.

 

- Itt, ni! - mutatja Zsiga.

 

- Jó szemed van - dicséri Gyula.

 

Azután leülnek ők is ketten az asztal mellé.

 

Amíg elindulhat valahogy a beszélgetés, Etelkának a keze járását figyelik mind a ketten. Gyorsan és ügyesen öltögeti a karmantyút a kisded asszony, és a két férfiú pillantása minden öltésre koppan, mint az éhes madarak csőre téli ablakon, mely mögött meleg szoba rejlik s tán valami édesség is.

 

- Honnét jöttél? - kérdi végül Gyula.

 

- Én Brassóból - mondja Zsiga.

 

- És ott micsinálsz?

 

- Vállalkozásom van, elhelyező vállalkozásom.

 

- Fehérnépeket helyezel-e el?

 

- Azt is.

 

- Tán nem az ágyba?

 

Etelka buggyanva neveti el magát. Aranypárája van a nevetésének és illata, mint a régen lefojtott bornak. Zsiga tökrészeg lenne tőle, ha csak az Isten látná egyedül. Így azonban csupán távolról céloz Kánaán földjére:

 

- S hogy találjátok magatokat a házasságban?

 

- Én megkaptam, amit kerestem - feleli Gyula.

 

Utána mind a ketten Etelkára néznek, s kamasz izgalommal várják, hogy ő megtalálta-e vajon, amit keresett. De az asszony nem akar szólani, csupán gyenge pírja mutatja, hogy nem érte csalódás. Zsigát forró irigység járja átal, ami hamarosan a torkában csomósodik össze, mint az ecettel főzött galuska. Gyulát is ingerli az asszonyi pír, mert kettőjük titka világit mögötte, mint megfestett vékony felhő mögött a hold.

 

- Valami ital van-e? - kérdi, hogy eltakaró felhőt sodorjon a hold elé.

 

- Ó, ne fáradjatok - mondja Zsiga.

 

Etelka leteszi a karmantyút, gondolkozik, majd így szól:

 

- Hacsak teát nem főzök.

 

Zsiga szabadkozik, hogy ő nem azért jött; hanem inkább menjenek el Gyulával ketten, s egy kicsi bor mellett beszéljék ki a három esztendőt.

 

- Már három? - kérdi Gyula.

 

- El is múlt - szaporítja Zsiga a bort.

 

Elgondolkoznak ezen. Gyula tűnődik, s nagy feje bólog, mint a sütőtök alkonyati szélben. Zsiga az asszonyt nézi, s itt-ott belészúr hegyes pillantásaival, mintha egy darab anyaföld volna Etelka, akin forrást szeretne fakasztani.

 

- Jó - mondja Gyula és feláll.

 

Abban a percben leteszi Etelka is a kötést, ránéz az urára, és küszködik a szóval. Végre átaltöri az asszonyi bölcsesség korlátját, és azt mondja kedvesség nélkül Gyulának:

 

- Te nem mész a korcsmába!

 

Gyula egy pillanatra ráveti a szemét, aztán mosolyog, és közben úgy tesz, mint a kandúr, amikor púposítja a hátát.

 

- Gyere, Zsiga! - mondja.

 

Abban a pillanatban sokért nem adná a legény, ha egyedül mégis maradhatna. De csoda kéne ahhoz, hogy októberben tavasz kerekedjék. Feláll hát nehezen ő is, kezet szorít Etelkával, és azt mondja neki:

 

- Bocsáss meg, ha valamit vétettem.

 

Gyula nem is köszön, hanem mint egy zord oszlop, mely az engedetlen asszonyok számára teli van írva büntetéssel, kimegy a házból. Zsiga is húzódik utána, de az ajtóból még hátratekint, hogy csókot intsen Etelkának. Szándékát azonban nem karolja fel az alkalom, mert az asszony oda sem tekint, mintha nem is léteznének többé.

 

Bétevődik az ajtó, és megállandósul a csend, mintha leült volna valahova.

 

Etelka áll a lámpa mellett, s nem mozdul sokáig. A szíve feszül, s mintha toppantana néha, mint a nyúl. A két füle figyeli az elmerülő lépéseket; s közben ingerkedve nézi a lámpa arany nyelvét, amelyre borsot szeretne tenni. Egyszerre aztán felveszi a karmantyút, s elindul véle a kályha felé, hogy tűzbe vesse. Kinyitja az ajtót, de akkor mégse veti bé a téli melegítőt, hanem szembe ül a tűzzel, és nézni kezdi. Szelíden duruzsoló és változatos alakokban játszik a tűz, mint egy szerelmes fiú. Etelka néha simogatni szeretné, máskor keblére ereszteni, le leginkább táncolni véle.

 

Addig nézi, amíg lassan illanni kezd a haragja, és szelíd lesz.

 

A szelídség után pedig szomorú.

 

Akkor béteszi a kályha ajtaját, és két kicsi tenyerébe fekteti szőke fejét. Nem jut eszébe semmi, csak azt érzi, hogy nagyon egyedül van.

 

- Elment... - mondja.

 

Könnyek buzognak tenyerébe, s ahogy egyenletesen folynak, úgy érzi, mintha violaszín virágok nyílnának benne, a hervadó pirosak mellé. Ezek is tetszenek neki, mert nagyon mély a színük, és tartósnak ígérkeznek.

 

Egy idő múlva meg is nyugszik egészen, és lefekszik az ágyba.

 

Először csendesen fekszik, s úgy érzi, hogy szinte jó egyedül lenni. De aztán, miképpen Gyula tette, elindul az ő képzelete is, hogy járjon a szabad világban. Nagyokat röppen, és nevetni lehet azon, hogy milyen tájakra repül, és hogy mik tetszenek neki.

 

Nem mindig olyanok, mint Etelkának magának.

 

Zsiga például, ha jól meggondolja, nem tetszik neki; de a képzelete mégis rárepül egyre, leüti fejéről a zöld kalapot, és átszalad városi nadrágján, mint a pajkos szellő. Néha mosolyog Zsiga, máskor darabosan duzzog, mint a medve; de úgy is van, hogy vészesen lobban a szeme, és ragadozni akar.

 

Bárány kéne neki.

 

Etelka olyan, mint a fehér bárány.

 

De ő nem akarja, hogy olyan legyen, mert akaratosan megrázza a fejét, s pattanva fordul a másik oldalára. Itt nyugodtan fekszik egy ideig, de ahogy telik az idő, úgy kezdi érezni, mintha parazsat hordana valaki a háta mögött. Mozdulni is fél egy darabig, aztán húzódni kezd a parázs tájékáról, majd egyszerre leugrik az ágyból.

 

Abban a percben nagyot zördül valami a kamarában.

 

Összehúzza magát Etelka, mint az arany sün, s nem mer sokáig moccanni sem. Aztán odalopakodik a kamara ajtajához, és hallgatja, nem jár-e ott, vagy nem szuszog-e valaki.

 

Tökéletes csend van.

 

Bézárja lassan az ajtót, aztán szoknyát vesz magára, és azon gondolkozik, hogy vajon mit csináljon. Bármit gondoljon ki, mindenben talál hibát. Végre mégis megrakja a tüzet, és visszaül a lámpa mellé.

 

Köti a karmantyút.

 

Ez sokáig nyugalmat ad neki, mert azt hiszi közben, hogy Gyula ott ül a kályha mellett, hátul. Nem akar odanézni, amíg csak lehet. De minél jobban akaratoskodik, annál nehezebben tartja a nyakát. Amikor már összedőlne minden, az utolsó percben fogadást köt önmagával, hogy egy fekete félcipőt kap, ha reggelig nem néz oda. De a cipő csak megvillan, mint a gyémánt, s a következő pillanatban a kályha felé pattan a szeme.

 

- Nincs ott! - mondja.

 

Elönti a hirtelen indulat, és a karmantyút odavágja a földhöz. Azután odamegy a kályhához, és a kicsi széket is felfordítja, hogy ne is tudjon ráülni Gyula. Majd kinyitja az ablakot, kendőt terít a vállára, és kihajol a rejtelmes éjszakába, amely nagyon tartozik már vele, hogy megszülje Gyulát.

 

Telik az idő.

 

A fák mozdulatlanul gondolkoznak; a felhők kandikálva mennek a sasok útján, mintha nyulat lesnének a földön.

 

Egyre nehezül a csend; s végül már olyan nehéz, hogy az Etelka fejét lenyomja az ablak talpára.

 

Úgy alszik ott, mint a fáradt madár.

 

Arra riad fel egyszer, hogy valaki üti az ajtót. Gyorsan béhajtja az ablakot, odafut, és kiszól az ajtón keresztül:

 

- Ki az?

 

- Nagyapád! - feleli Gyula.

 

Etelka béereszti, és nem szól egy szót sem, pedig tele van örömmel. Gyula előrejön lassan a szobába, s aztán leül az asztal mellé. Gubbasztva ül, és támasztja is a fejét.

 

- Nem vagyok jól - mondja.

 

- Biztosan részeg vagy - feleli Etelka.

 

Gyula felkapja a fejét.

 

- Mit mondtál? - kérdi.

 

Etelka nem ismétli a szót, hanem arra biztatja Gyulát, hogy egyék tán valamit. Ezen elgondolkozik Gyula is, majd megvidámodva így szól:

 

- Adj egy pohár tejet.

 

Etelka veszi a lámpát, és bémegy a kamrába, mert ott szokott állani a tej. Ahogy rávetődik azonban a tejes fazékra a fény, hát a fedő nincsen rajta. S hát tej is csak alig van valami a fazék fenekén!

 

- A macska!... - mondja Etelka magában.

 

Emlékszik a zördülésre s arra is, hogy nem merte megnézni, mi lehet. Sápadtan áll a bús fazék mellett, és azon gondolkozik, hogy most mit kéne csinálni. Mondja meg, amikor boros Gyulának a kedve, s amikor végre, életében először, tejet kíván inni! Azt nem lehet, mert egyrészt megveri Gyula, másrészt pedig szégyen fogja borítani őt.

 

- Nem mondom meg! - határozza el magában.

 

Abban a percben békiált Gyula is nyersen:

 

- Micsinálsz odabé?

 

Etelka kijön, és szelíden így szól:

 

- Igen eltettem volt a tejet.

 

Poharat vesz Etelka, visszamegy a kamrába, és a pohárba tölti mind a tejet. Közben arra gondol, hogy szentisten, hiszen ebbe belényalogatott a macska, s most Gyulával itassa meg! Gyalázatos dolognak érzi egy pillanatra, de aztán mintha gyenge mérget adna, furcsa gyönyörűséggel megborzong a gondolatra, de már mondogatja magában, hogy: igyad csak, ha elmentél a korcsmába, s ha engemet itt hagytál egyedül; csak igyad, mert Isten akarja bizonyosan.

 

- Mért nem hozod? - kiáltja Gyula.

 

Megrebben Etelka, s ahogy jön, akkor veszi észre, hogy csak félig telt a pohár. Ennyit nem adhat oda, mert ráönti Gyula. Egyenesen a tálashoz megy, levesz egy másik poharat, azt félig ereszti vízzel és abba beléönti a tejet.

 

- Micsinálsz? - kérdi Gyula.

 

Etelkának ragyog a szeme, és táncol hangjából a kedv, ahogy mondja:

 

- Átalöntöttem, édes uram.

 

- Mibe?

 

- Egy másik pohárba.

 

- Miért töltögeted?

 

- Mert az első hasadt volt, édes okosom.

 

Odaviszi Gyulához, szépen a kezébe adja a poharat, aztán megcsókolja az arcát. Utána leül szembe véle, és bizsergő gyönyörűséggel érzi a bosszút: a csalást, ami ártatlan; és a hazugságot is, ami édes.

 

Fodrozik és remeg az izgalomtól, úgy vár.

 

S akkor Gyula a szájához emeli a poharat, és kortyint egyet.

 

- Egy kicsit híg - mondja.

 

Etelka nagyra kerekíti ártatlan szemét.

 

- Te tudod, hogy mit adsz enni a tehénnek - feleli.

 

Lehet, gondolja Gyula; lehet, hogy ő a hibás, mert takarékoskodik a kósttal. S akkor nem is adhat sűrű tejet a tehén, mint a jól tartott bivaly. Így csalja magát a szegény ember, gondolja még hozzá; s nem zúgolódik hát, hanem megissza mind a tejet. Aztán megtöröli a száját, és sűrű vággyal azt mondja Etelkának:

 

- Gyere, ülj mellém!

 

Etelka odaül, de abban a pillanatban furcsa érzés szalad keresztül rajta. Idegenkedik és fél. Egy kicsit irtózva fél, hogy Gyula meg fogja csókolni. A szájára gondol, amelyik barátja a macskának. Zsugorodik, mint a fázós madár, s bent a szívében is megrezdül a hazugság és a csalás.

 

- Lefekszem - mondja.

 

S húzódni kezd, mintha a kút szélén ülne.

 

De Gyula ingerkedve nézi, majd egy hirtelen mozdulattal átkapja a derekát. S keresi mohón a száját. Etelka vergődik egy ideig, aztán ellene feszül, és vijjogva küzd. Rúg, harap és karmol.

 

S akkor egyszerre elengedi az ura, ráveti villogó szemét, és fojtottan kérdi:

 

- Hát e mi?!

 

- Most nem akarom - mondja Etelka.

 

Gyula összehúzza a szemét, és magába meredve küszködik egy ideig. Zúg benne a vér, és rohan mind a gátra, hogy áttörje és elsöpörje. Aztán egyszerre átszakad a gát, nagy roppanás hallatszik, és az asztal a szoba közepébe fordul.

 

A pohárral, a karmantyúval és a lámpával együtt.

 

- Takarodj innét! - ordítja Gyula.

 

S már a kezében van a szék, de Etelka kiszökik az ajtón, és sikoltva szalad az utca felé. Gyula az ajtóig ugrik utána, de onnét visszafordul, és eltorzult arccal nézi, hogy a lámpa összetörve lobog a padlón. Odavágja belé a lángba a széket, aztán a cseberből odazúdítja mind a vizet.

 

Abban a percben sötétbe borul a szoba, és szagos pára ömlik benne széjjel.

 

Kinyitja az ajtót és az ablakokat; megáll a derengő ablak előtt, és nagyokat fúj. Álltában elernyed lassan, aztán odahúzódik az ágyhoz, és megrokkanva végigfekszik rajta.

 

Néhány perc múlva alszik.

 

Hűvös szellők jönnek az ablakon, és mennek az ajtón. Aztán derengeni kezd.

 

S éppen, amikor virrad, bejön a macska az ajtón, óvatosan felugrik az ágyra, és a Gyula lábaihoz telepszik, és dorombolva nézi a szobát, amely romokban hever. De ahogy felbukkan az ablakon keresztül a nap, csak egyet-kettőt tekint hunyorogva belé, s akkor egyszerre, gyorsan és ijedten leugrik a földre, és meglapulva az ágy alá surran.

 

A fény pedig, mint az igazság árvize, kisöpri a romokat a szobából.