A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete földön. Azoknak is a fele kutya volt.

Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik politikus volt, a másik tudós, a harmadik író. Nem közönséges egyik sem.

Lassan, finoman mentek a nagy romlásban.

- Az az érzésem, hogy maga a Gondviselés mérte ránk ezt az elemi csapást - mondta a politikus, aki katolikus volt a leégett faluval együtt.

- A Sors keze mindenesetre kiérezhető - jegyezte meg az író.

A tudós nem szólt, mert ő fajbiológus volt és lélekbúvár: neki médium kellett volna. Azonban kihasználta addig is az időt, a leégett házhelyeket és az üszkös gerendákat olvasta, mert mellékesen adatgyűjtéssel is foglalkozott.

- Nézzétek! - állott meg az író, és széttárta a karjait: - Micsoda grandiózus látvány ez az elhamvadt község. Olyan, mint egy hatalmas, fekete színpad!

Egy szénporos, kiéhezett kutya ugatni kezdte őket.

- Hess, ne! - ijedt meg az író.

- Ugyan, mit félsz ettől a rondától? - lépett előre a politikus.

- Könnyű neked - mondta az író -, te hozzá vagy szokva az ebekhez.

A tudós megkerülte messziről a kutyát, aztán visszajött, és így szólt:

- Egyszerű kuvaszfajta.

Varjak szálltak egy felmeredt fekete falra. A kutya rohanni kezdett arra. Közben egy macska is leugrott valami megmaradt kemencéről, és mozgatta a koromszagban a bajszát.

- Szenzációs hangulat! - mondta az író. - Vissza fogom adni.

A tudós nógatni kezdte őket, hogy induljanak tovább.

- Mit akarsz? Valami bogarad van megint? - szólott a politikus.

- Hogy mit akarok? Hát én nem a háziállatokért és a varjakért jöttem ide. Beszélni akarok valakivel, akinek leégett a háza. Mert engemet elsősorban a lelki jelenségek érdekelnek.

- Igaza van - mondta az író. - Ez nagyon érdekes lesz. Menjünk, keressünk valakit.

- És mit akartok beszélni, kérlek? - óvatoskodott a politikus. - Vigyázzatok, mert megvernek ezek a székelyek.

A tudós felkapta erre a vállát.

- Miért vernének meg? - mondta.

- Azért, mert csúfolódásnak veszik, ha lélekanalízist folytattok. Ismerem én ezt a fajtát éppen eléggé.

- Nem jobban, mint én! - mondták egyszerre a tudós és az író.

- Jól van, én nem bánom - engedett a politikus, és megindultak tovább a dísztelen helyen. Végre meg is láttak egy székelyt, amint lehajtott fejjel gubbasztott egy üszkös gerendán.

- Tapintatosak legyetek! - intette a politikus.

A tudós megállt, komolyan elgondolkozott, azután így szólt:

- Talán ne menjünk minden terv nélkül oda. Jónak látnám, ha mindegyikünk már előre megfogalmazná pontosan, hogy mit akar kérdezni. Aztán az is jó lesz - fordult a politikushoz -, ha te beszélsz először az egyénnel, tekintettel arra, hogy meglehetős diplomáciai érzéked van.

- Én pedig maradok csattanónak a végire - mondta az író.

Meg is egyeztek mindezekre nézve. Aztán egymás után álltak, és megindultak a gubbasztó székely felé.

- Jó napot kívánok, bácsikám! - köszönt a politikus. - Mit tetszik csinálni?

A székely oldalt törte lassan a fejét, aztán a szenes gerendára mutatott, amelyből kiálltak sűrűn a szegek, és így szólt:

- Éppen az urakat vártam. Tessék helyet foglalni.

- Nagyon köszönjük - mondta a politikus -, de mi nem időzhetünk sokáig. Azért jöttünk, hogy segítsünk a nép baján. Én például képviselő vagyok, s ha van valami sürgős kívánsága, talán közbenjárhatok....

A székely nem szólt, csak a földet nézte.

- Hát nincs semmi kívánsága? - kérdezte a képviselő.

- Nekem van, hogyne volna.

- Miféle?

- Az, hogy örököljek házhelyet magától.

A képviselőnek elég volt ennyi is. Intett a tudósnak, hogy vegye át a helyét.

- Ez az ön háza volt, ugyebár? - kérdezte a tudós.

- Melyik?

- Ez, amelyik leégett.

- Az most is az enyim, amelyik leégett.

- Nagyon érdekes - bólintott a tudós. - Ilyenformán most az az érzése, ugyébár, hogy otthon ül?

- Eléggé otthon ülök - mondta a székely. - Csak éppen azon akadok fel, hogy az urak, amikor béjöttek, mért nem tették bé maguk után az ajtót.

- Az az érzésem, hogy betettük - fűzte tovább a tudós.

- No, ügyeljen! - intett a székely - mert az Isten el találja hirtelen venni az érzésit, s akkor nem tud kimenni.

A tudós nem akarta hagyni magát:

- Majd kisegítene akkor is maga, amilyen értelmes ember.

- Olyant már aztán ne kívánjon az úr!

- Miért?

- Azért - mondta a székely -, mert én akkor kettőbe kéne válasszam az urat, mivel a bétett ajtón csak a lelkit tudnám kisegíteni.

Az író a vállába húzta a fejét, úgy élvezte sunyin a csevegést. A tudós azonban a másik lábára állott, s mintha elölről kezdené az egészet, így szólt:

- Nagyon sajnálja-é, hogy leégett a háza?

- Hát az úr sajnálná-é, ha csórén hagyná valaki? - kérdezte vissza a székely.

- De gondolja meg - magyarázta a tudós -, hogy egy szebb házat építhet, mint amilyen volt! Ebben az esetben is bánja, hogy leégett?

A székely kicsire húzta a szemét.

- Hát maga bánná-é - mondta -, ha a fejiből kivennék az eszét, s egy tudós emberét tennék helyette oda?

Erre a tudós is félreállt. Az író nagy képet öltött, és a székelynek a vállára tette a kezét.

- Nézze, atyafi - kezdte. - Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok.... Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát?

Ijedten kérdezte a székely:

- Az Isten megfizeti, mit akar az úr?

- Mondom, megírom a maga szomorú esetét.

- No, még a kéne éppen! - méltatlankodott a székely. - Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr?

- De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, hanem dicsőségére fog válni.... Hogy hívják?

- Már aztán az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja....

Az író népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett:

- Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né: ezt a sok rusnya fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig rámát csinálok magának, a főhősnek....

- Az Isten ne hallgassa meg.... - mondta a székely, és szerette volna eldugni valahová a fejét. Az író azonban belékapott a dologba, és tovább beszélt:

- Mindent megírok, ami itt van.... Megrázó színekkel fogom ecsetelni a földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat és a koromban bóbiskoló cirmost.

- No, a jó lesz! - enyhült meg a székely. - A kutyát s a macskát, ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna.

A politikus nem tudta megállani, hogy ne röhögjön hátul.

A tudós megbökte az írót, hogy csak folytassa, mert jól megy.

- No, rendben van, atyafi - folytatta is amaz ravaszul. - Nem írok magáról semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésre.

- Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz.

- Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza?

- Bár ne lettem volna itt - mondta a székely.

- S mit csinált azon idő alatt, amíg az égés tartott?

- Magyarót törtem - szólt keserűen a székely.

- Hát aztán - ment tovább az író - meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései voltak, amíg égett a háza?

- Olyanformák, mint most.

- És most mit érez?

- Én azt - mondta a székely -, hogy az Isten örökké reáküld valami nyavalyát az emberre.

Az író méltatlankodni akart éppen, de akkor rémülten, karmosan és rongyosan egy legényke futott oda.

- Édesapám! - mondta lelkendezve. - Mihály keresztapám megbolondult a házhelyen. Mert mosdik a koromban....

- Hol van, te? - kérdezte a tudós.

- Tova, né: a kéményen túl egy kicsit.

- Gyertek, figyeljük meg! - szólt az író, és megindultak.

A székely utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, száraz, kiszikkadt száját, de aztán magához vonta hirtelen a fiát, és így szólott neki:

- Pökjél helyettem hamar egyet!