Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

 

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

 

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

 

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

 

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

 

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

 

- Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál! - mondta a legény.

 

Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna.

 

- Vihar! - rezegte forrón Sata Balázs.

 

A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:

 

Vihar előtt szél indul,

Anyám furt ingöm búsul.

 

- Isten cigánya, szeretsz-é? - kérdezte Balázs a végin.

 

- Feleljen a hegedűm - vallotta a cigány. - Mit húzzak, ifi gazdám?

 

- "Énistenem!" - borult tenyerébe a legény.

 

Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imádkozta:

 

Énistenem, add megérnöm,

Kit szeretők, avval élnöm.

 

Balázs felkapta a fejét:

 

- Ess térdre, ha szeretsz!

 

A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel játszotta tovább a verset:

 

Hogyha meg nem adod érnöm,

Énistenem, végy el ingöm!

 

Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja:

 

- "Végy el ingöm!"

 

Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki.

 

- Sír... - mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben.

 

A bakter kiáltott, és az eget nézte.

 

A fák virágzottak.

 

És csend vala szörnyen.

 

 

A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott.

 

Apja hiába mondogatta:

 

- A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek neveltelek.

 

Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt:

 

- Ez is elmenne hozzád s egyedülvaló leány; az is el s földje jócskán van minden határban.

 

Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta:

 

- Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!

 

- Ne többet!! - kiáltott a legény.

 

Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát.

 

A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt.

 

- Eljősz-e hozzám? - suttogta Sata Balázs.

 

- Elmegyek hozzád - vallotta forró örömmel Juss Panna.

 

- Azt beszélik, Gábos Anti megejtett.

 

A leány elpirultan megütődött:

 

- Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nézz oda!

 

- De akarta vóna, ugyé? - vallatta lázasan tovább.

 

- Ha azért volt, több ízben is bolond volt.

 

Sata Balázs megnyugodott s megnyugtatta a leányt is:

 

- Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresztünk.

 

- Féltlek s nem eresztlek össze! - aggódott Juss Panna, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette:

 

- Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram.

 

A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte:

 

- Szeretsz-é erősen?

 

Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra:

 

- Mint a galamb a búzát.

 

- Jere, egyelek meg! - szólt a legény, s a hangja rezgős volt, mint egy legátusé.

 

A lámpa kialudt.

 

A bakter kenyeret evett az utcán.

 

Fákról holdvilág hullt.

 

S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.

 

 

Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pálcával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lakodalmat hívott.

 

Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sejtelmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést:

 

- Hol az újdonsült pár?! Hová lettek?

 

Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek.

 

- Eszük vót!

 

Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is.

 

Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni.

 

Illedelmesen jelentette:

 

- Feljött a nap, gazduram.

 

- Jól tette, fiam.

 

- A fű a mezőn.

 

- Hát hol legyen?!

 

- Akarom mondani: nem kaszálunk?

 

- Nem fut el.

 

Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, együgyűen beszédet cserélt:

 

- Hát az évegekben mi van?

 

- Essővíz.

 

- Az éjszaka nem essött.

 

Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet:

 

- Ülj le s igyál, mert hozzád kenek egy litrest!

 

- Csak azt ne!

 

- Akkor húzzad máris.

 

- Segedelmet!

 

- Ez a beszéd.

 

 

Húshagyó kedden a faluházában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóskabá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög.

 

Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát.

 

- Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne aludjanak - mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzódott a házasemberek közé.

 

Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét.

 

Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az üllő vénasszonyok már megütődtek rajta:

 

- Ami sok: mégis sok...

 

Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott:

 

- Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz.

 

Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte: - Kérjünk nótát nekünk is!!

 

- Eltaláltad: a házasoknak! - pártolták a többiek.

 

A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna.

 

- Húzd bé! - rendelkezett nyersen felazon.

 

- Mű fogadtunk, s húzzad tovább! - torlódott arra három is egyszerre.

 

- Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak! - hadonászott Sata Balázs.

 

A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótában.

 

Mindenki megállt helyben, mint a csutak.

 

Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két parancs alatt.

 

Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pillanatban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta.

 

A cigányok ijedtükben hasra bújtak.

 

Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság.

 

Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet szemébe vágta gúnyosan:

 

- Hát csak én vagyok, aki nem fél?!

 

- Hátha én sem! - jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pillantásban Suta Balázs a bicskáját egy villanással meghordozta.

 

Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, emberek takarodtak kifelé.

 

Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett. Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét.

 

S már nagy szuszogva futott két csendőr is.

 

- Én vagyok a bicskás - jelentkezett Sata Balázs egykedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent.

 

A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték.

 

Juss Panna felzokogott, s újra elalélt.

 

És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imádsággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Szegény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jártatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az embereket:

 

- Ne haggyátok, ölik a világot!

 

- Ölik biza - ismételték az épeszűek is.

 

- Csorba esett - adott életjelt Gábos Anti.

 

- Eszin van!... - fedezte fel valaki.

 

- Egy-két hét s lábra kap - bízott a más.

 

Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlésekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is.

 

Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoronást vetett a szenteltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust.

 

Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mosolygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna.

 

Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épülésnek mégis módot adjon, így heverészett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félrecsapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És mindenképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni.

 

Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondogatta sűrűn:

 

- Ezt majd megkeserülöd.

 

Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szívdobogással és zavarodottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán.

 

- Nem haltam meg, látod-é? - kezdte együgyűen a legény.

 

A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett.

 

- Köszönöm, hogy eljöttél - fogta meg a kezét a legény.

 

- Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál.

 

- Hadd el, jó volt, mert érted volt.

 

- Immár béforradott?

 

- Béforradott.

 

- Szépen, ugyé?

 

Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét:

 

- Jere, megmutatom.

 

- Jaj, valaki?!

 

- Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak.

 

Bementek, s a szoba közepin megálltak.

 

- Jaj, félek, lelkem... - remegett a fehér asszony.

 

- Bízd csak reám - szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak.

 

- Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem!

 

A fehér asszony feltárta az inget.

 

- Csak a helye látszik! - nézte a gyógyult sebet, s piros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megremegett.

 

- Csak a helye - ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött.

 

Egymás szemébe merültek mélyen.

 

- Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a világért...

 

- Értem... értem... be szép!... - gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.

 

Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nyaka megvékonyodott, vére megcsendesedett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött.

 

Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesztette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre.

 

Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülésről, hanem így kérdezgetik: - Hát hogy van az urad a tömlöcben?

 

- Ne búsulj! - vigasztalta Sata Balázs. - Tudja más is, hogy nem loptam s nem becstelenkeltem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát!

 

- Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő - így szomorkodott a hervatag asszony.

 

- Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek mindent.

 

- Hol van az még?!

 

Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett:

 

- A házzal kéne valamit csinálni.

 

- Tán nem eladni?! - elevenedett meg a rab ember.

 

- Írasd reám, jobb lesz úgy.

 

- Hát azt métt, te?

 

- Csak.

 

- De mégis?

 

- Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el?

 

- Azt a felit nem hinném.

 

- Immár te sem szeretsz - szomorodott el a kétarcú asszony.

 

- Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban.

 

Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meghagyta a ház átírását.

 

Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban:

 

- Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat?

 

- Ugyanbiza?

 

- Bé is kebelezték saját nevire.

 

- S hát az asszon?

 

- Antival összementek.

 

- Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül...

 

- Szegén Balázst javaiból kiforgatta a virtus.

 

- Ki a virtus, s a fejérnép.

 

- Gonosz portéka mind a kettő.

 

Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kellett lennie a rút szónak:

 

- Ezt majd megkeserülöd.

 

Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rabsága fogyogatott.

 

Egyszer aztán el is fogyott.

 

 

Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért.

 

A keresztnél egy vénember szembejött véle s megállította.

 

- Változás esett, ecsém.

 

- Mely irányban?

 

- Nem sejdíted?

 

- Mondja bátron!

 

- Hát a házad eladódott feleségestől.

 

A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott.

 

- Gábos Anti, ugyé?

 

- Eppen!

 

Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett.

 

- Azért is muzsikaszóval megyek haza.

 

A régi cigányhoz benyitott.

 

- Üsmérsz-e, Sándorka?

 

- Mintha üsmerném, istálom.

 

- Tudod-é még: "Vihar előtt szél indul - anyám furt ingöm búsul"?

 

- Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ífi gazdám!

 

- Vedd a hegedűt!

 

Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája.

 

Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a "viharnótát".

 

Bent égett a lámpa.

 

Sata Balázs bekiáltott:

 

- Ki van itthon, hé?

 

Gábos Anti kidugta a fejét:

 

- Én vónék itthon, hé.

 

- Hát Juss Panna itthon van-é?

 

- Nekem itthon, neked meghót - gőgösködött a legény.

 

- Jere ki, lám! - remegte Sata Balázs.

 

- Én jóhelyt vagyok.

 

- Akkor én megyek bé.

 

- Ide ma nem!

 

Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé:

 

- Békesség! Békesség! - jajgatott a cigány.

 

Juss Panna felzokogott a házban.

 

- Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!!

 

Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette.

 

- Soha vért nem eresztek - mondta.

 

Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itthagyott két lovát kivezette.

 

- Ez a tiéd, üjj fel hegedűstől, s kövess! - adta a cigánynak az egyiket.

 

Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott:

 

- Gábos Anti!

 

A legény kihajolt.

 

Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab:

 

- A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s éljetek jóvoltomból.

 

A legénynek elakadt minden szava.

 

Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót:

 

- Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép Öregisten!

 

Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt.

 

Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán.