Azon a hajnalon, amikor a kicsi Jézus világra született, Öcsérden havazni kezdett. Nem volt Öcsérd búzaszem az emberiség magtárában, mint ahogy az volt Bethlehem. Inkább csak egy pihe volt a korpából, mely a szitán fennmaradt.

 

Vagyis kicsi és szegény falu volt Öcsérd.

 

S olyan volt Hetfű Mihály is, az öcsérdi lakos, kinek az istállójában, a betlehemi párás ökrök helyett, csak két sovány tehenecske merengett; s akinek a pajtájában, a híres szamár helyett csak egy árva kecske eresztette búnak a szakállát.

 

De a szelídség, hogy valaminek történnie kell, itt is erjedt.

 

Hát havazott, azon a hajnalon.

 

Először puhán és lassan pilinkézett. Mint patyolat pillangók, a játszi pelyhek úgy szállák meg a szegényke udvart s nemkülönben a csűrt, mely fakó és borzadt zsúpfedelével, mint egy óriási róka, olyanformán lapult. S a ház zsindelyfedelére is hulltak a pihék, a füstös zsindelyekre, melyeket kunkori módon magasztalt az idő. De nem volt még hideg.

 

Hanem, ahogy világra nyomult az ünnepi nap, a pelyhek puhasága kezdett múltba veszni. Gömbölyű módon tömörödtek is a pihék, aztán hódarává mérgesedtek, s majd úgy zizegtek le az égből, mint a patyolat mák.

 

S kezdett a levegő is szigorodni.

 

Másnapra törésig fagyott a csűr fedelén a szalmaszál, az udvar kopogott a fehér mák alatt, az idétlen zsindely néha rimogva pattant, s jégvirágok nyíltak az ablakon.

 

- Kutya hideg van - mondta Hetfű Mihály.

 

Az asztal mellett ültek, délebéd után, megenyhülve a tegnapi maradékkal. Az öreg, mint a megsárgult gyümölcs az őszi ködben, dohánya füstjében úgy hunyorgott. Az asszony, két ujjal és ráncolt homlokkal, az asztali morzsákat szedegette, gondolván magában, hogy jó lesz a tyúknak, amelyik hűséggel tojik mostanában.

 

Timót, a legény, a jégvirágot gyomlálta az ablakon.

 

- Hát elméssz-e? - kérdezte az asszony.

 

Timót meg sem fordult, csak úgy szólt vissza:

 

- Tőlem kérdi-e?

 

- Nem, mert a kicsi Jézustól - mondta az anyja.

 

A csendnek egy hulláma átloccsant a gátón. Az öreg Hetfű felütötte a fejét, a legény hátrafordult. Egymásra néztek, hogy most immár ki szóljon.

 

- Kutya hideg van, asszony! - mondta az öreg.

 

A vénasszony ajka élbe összeszorult, majd szétrebbent, mint a szárnya valami riadó madárnak. Szinte suhogva mondta, hogy tovább a nyomorúságot ő nem hímezi falra, hanem a türelmét tűz lángjába veti. Készüljön hát Timót, s induljon Tákodra; ott kérje meg annak a tolvaj Buzogánynak a lányát, s fele vagyonát hozza el.

 

- Egy-kettő! - tette hozzá.

 

Úgy hangzott, mint csatára a harsona.

 

- Maga mit szól, édesapám? - kérdezte Timót.

 

Az öreg a jobb szemét összehúzta, s a másikat kettő helyett is kinyitotta. Emígy a feleségére szállt, majd a fiára enyhült vele.

 

- Tudnál-e vele élni? - kérdezte akkor.

 

- Ha nyelnék mellette - mondta Timót.

 

- Naponta hányat?

 

- Legalább hármat.

 

- Akkor nem érdemes, fiam - eresztette le a fülét az öreg.

 

Hanem mindjárt hegyesre emelte ismét, mert az öregasszony megmarkolta az asztal lapját, s a szeme szikrát szórt. Rippadozott valósággal, hogy ebben a házban csak ámmognak a férfiak; tűfokán kandikálnak ki a nyomorúságból, s úgy lesik ezt a kotlós világot, hogy mikor hullat mannát nekik. S legtöbb, amit tesznek, hogy a nyúl farka után kapdosnak, pedig az olyan semmi, hogy meg sem lehet fogni. Ne a nyúl farkát űzzék tehát, hanem ragadják meg a rókáét, s a róka majd elvezeti őket.

 

- Hova? - kérdezte az öreg.

 

- Tyúkhúsra! - vágta ki az asszony.

 

Tekergette az öreg a fejét, hogy nem lesz az jó, mezt a róka hamis úton vinné őket, s könnyen tolvajt csinálna belőlük. Hanem hát, sokkal jobb egyenes úton menni, s úgy pereszteni valamit.

 

- Maga mire gondol? - kérdezte gyanakodva az asszony.

 

- Lázadjunk fel, arra! - mondta az öreg.

 

Hát erre még jobban lobot vetett a vénasszony, hogy az ő nyakára ne lázadjon senki, mert arra a nyakra neki szüksége van. S találjanak lázadásra csak moccanni - is, mert úgy leveri őket, mint két Rózsa Sándort. Egy szó se legyen többet tehát, hanem készüljön Timót, s induljon Tákodra. Útközben pökje ki azt a szemérmetes természetét, s alkudja ki a hozományt.

 

- Mennyi vagyona lehet annak a Buzogánynak? - kérdezte az öreg.

 

- Erdő tíz hold - sorolta a vénasszony -; kaszáló is legalább annyi; gazdag csűr és nagy ház s a tetejében a fűrészmalom. Legalább ötvenezret ér, pengőben, ötvenezret; s annak a felit kösse ki. Legalább a felit, ha már úgy neszít Timótra az a lány.

 

- De csúnya, édesanyám! - mondta Timót:

 

- Bé van takarva pénzzel, indulj!

 

Ide-oda villáncsolt a férfiak szeme, mintha a róka farkát keresték volna. Csakugyan. Elő is rozsdállott talán a borza, mert az öreg megkérdezte:

 

- Megfogod-e, Timót?

 

- Ha annyira muszáj - mondta a legény:

 

Szépen felöltözött tehát; tiszta gyolcs inget vett, mely a harisnya korca alatt, szokás szerint, kurtára szabva feküdt; a lábára fényesre kefélt fekete csizmát, s a fehér harisnyanadrág fölé rövid és szürke ujjast, melynek a gyapjúszőre selymesen lapult, mint a paripa szőre, s amelynek a szegélye fekete volt. A fejére felültette legényesen a báránybőr sapkát, a karjára akasztott egy hosszú nyelű baltát; vaddal ha netalán találkoznék; s elindult.

 

A nap erőtlenül átsütött a jéglelkű légen, melynek a színe tejjel vegyült; de éppen nyugodni nem akart még. A porka hó, mely a pelyheket is apróra rágta már, siseregve sírt fel a talpa alatt, mint a kerék alatt az apró kövecs.

 

Senki nem járt az úton.

 

Túl a falun, mikor a hegyek fehéren sajdultak át a tejszínű légen, s ahol a mezők lehelete fagyba dermedt, hát ott a fülére húzta Timót a sapkát. Védekezve vonta a szemét is össze, melyet könnyesre szúrt hideg fénytűkkel a tél. Két öklét a zsebébe rejtette, s apró és gyors hullámokban haladt, villadozva a mezei úton.

 

Fehér lepel alatt holtan feküdt mindenütt a föld.

 

Hát egy óra Tákod, gondolta magában, annyi a lábnak. S valóban annyi lehetett, mert hetedfél kilométerre feküdt, fent a hegyek közt. Nem volt régi és szabályos település, hanem jószeriben erdei tanyák gyűlték meg ottan a helyet, s a szükség Tákodot úgy tákolta össze. Fából élt, aki Tákodon élt; erős munkával a Zungód hegyi folyócska mellett, nyáron gyakori viharokban, villámok között fokhegyen állva; s télen a nyár fonákjában; amikor a hideg csattog a villámok helyett.

 

Zsírban csak Buzogány Márton élt.

 

- Hát úgy lesz, ahogy a róka mondja - szólt magában Timót.

 

S ahogy ezt magában kimondta volna, hát az ösvényre, mely az erdő között kanyarogva vezetett, hát abban a percben, az erdő sűrűjéből kiugrott oda egy róka. Hatalmas róka volt, rozsdaszínű dús bundában, s akkora lompos farka neki, hogy fölöző seprűnek is megfelelt volna. Nagy volt és vakmerő, a szeme sütött, és az ínyét vicsorítva mutatta, s dühödten nyálazva elállta az ösvényt.

 

- Velem akarsz?! - mondta Timót.

 

Hálát adott az eszinek, hogy a baltát magával hozta, ámbár az ember, különösen télen, nem jár az erdőn kézbeli nélkül. Marokra is kapta rögtön a balta nyelét, s már ugrott is a róka felé, hogy egyetlen sújtással az örök életre megtanítsa. De hát a rozsda martalóc serényebb volt, s mérget nyiffanva elugrott. Az ösvényről azonban akkor sem akart letérni, hanem a legény előtt sirengett, hátra-hátralesve folyton s meg-meg is állva, hogy vicsorogjon rá, s az útjában akassza.

 

Így fogyasztották az utat, egyszer ólálkodva lassan, s máskor előrelükkenve gyorsan. Hanem aztán, s egész hirtelen, a róka szimatot vett valamitől, mert a szőre egyszerre mind felállt, s a szőrével együtt maga is egész testében harcra feszült.

 

S akkor, mint a fehér havon valami suhanó homály, egy farkas villant elő. De abban a percben már rá is ugrott a rókára, s azok ketten a porhóban, vicsorogva kezdtek forogni. Nyiffogott a róka, mint az ecetfában a kés; s a farkas pedig bugyogó hörgésekkel harapta a nyakát.

 

Lüktetett Timótban is a vér.

 

S mint a parázs a szél sodrában, úgy izzott benne az ész, hogy a fejszével hova csapjon. Nem a rókára talán, mert hiszen annak elég a farkas; de hát az a bestye farkas oly hömpörögve forog, hogy a fejét eltalálni szinte lehetetlen.

 

Mégis elszánta magát.

 

- Te is utamba álltál?! - feszült neki a szóval is.

 

S már sújtott is volna, de abban a pillantásban valami nagy madár, a hangra s a vérszagra talán, a feje fölött széjjelcsapta a fák ágait, melyekről a fejére zúdult porozva a hó. Megingott Timót, a fejét megrázta, s vaktában hátraugrott. Mire a szeméből kitörölte a havat, s a látása biztosra tért, a róka már megadta magát, s elfeküdt a halálban. A farkas pedig konnyadtan leült a győzelem mellé, szembe a legénnyel, akit számba sem vett. Roggyantan ott ült, lefittyedt és véres állkapoccsal, amely kiugrott a horgából talán, s amit idétlen mozgatással a helyére akart zökkenteni.

 

Nézte Timót, s megémelyedett egészen.

 

S ahogy az émelyedés elömlött benne, a verejték is lefutott a két fülinél, s az arcán jéggé körmödzött rögtön. Hát minden ellene van, gondolta magában; mert ellene van állat és világ, az ég és a föld egyaránt.

 

Az Isten sem akarja talán, hogy Tákodba menjen.

 

- Mégis elmegyek! - mondta.

 

S emelte is már a fejszét, lendült egyet előre, s a farkas feje reccsenve kettőbe hasadt. A fejsze élét megtörölte a hóban, s elindult Tákod felé.

 

Egy fertály óra múlva megérkezett.

 

Amikor belépett a házba, csak Buzogány Mártonnét találta elő. Öreg asszony volt már Buzogányné, hiszen a lányának a leánysága is jószerint már lejárt. Iparosra volt öltözve s csípőre hízva, különösen a jobb csípőjére, mert azzal a jobb lábával biccentett is. Friss lámpavilágnál éppen a vacsora asztalt terítette, valami nyolc személynek.

 

- No, megjött? - neki csak annyit mondott.

 

- Meg, ha vártak - felelte Timót.

 

Erre nem is válaszolt az asszony, hanem Hélit kiáltott, aki Heléna néven a leánya volt. Héli ott is termett hamarosan, s nyilván a főzés mellől jött, mert afféle kötényesen volt. Szinte lángba borult Hétinek az arca, amikor Timótot megpillantotta. S ez oly furcsa volt, hogy szánakozni és nevetni egyaránt lehetett volna rajta. Igen, mert Héli olyan gyümölcs volt, aki novemberben is ott csüng még az ágon. De különben magas és csontos lány volt, színe zizegő szalmahaja neki, s az orra alatt bátortalan bajusz, mely a szája szegeletén szinte vakmerőségre vetemedett.

 

Szelíd szavakat váltottak.

 

Azt sem valami sokat, mert Buzogány Márton előjött a fűrész mellől, hogy a vendégek vajon megérkeztek-e. Amikor látta, hogy csak Timót jött meg egyedül, akkor kartőn ragadta, s így szólt:

 

- A vőlegényt elviszem.

 

El is vitte a nagy szín alá, ahol a fűrész, abban a nagy hidegben s lámpavilág mellett, akkor is harsogott. Két gép mellett öt munkás vágta-rakta a deszkát, az öt között egy helyre cigány, s hatodiknak Timótot is közéjük állította Buzogány.

 

Az a nagy fekete ember.

 

Éjfél is közel járhatott már, amikor egy sebesült szekéren megjöttek a vendégek, s abbaszakadt a munka. Az egyik vendég az asszony testvére volt, valami kertészkedő sánta ember, a feleségével; a másik pedig a Buzogány testvére volt, egy bazsarózsa mészáros, szintén a feleségével.

 

Asztalhoz ültek.

 

S mire Buzogány kitöltötte volna a gerjesztő pálinkát, a leves már az asztalon volt, két mély öblű tálban. Buzogányt azonban nem akasztotta meg a leves, mert a pálinkás pohárral felállt s irányt vett Timót felé, aki Héli mellett ült, összehúzott bőrben. Kettőt kívánt Buzogány, vagyis végét a háborúnak, s a mátkáknak pedig nagy boldogságot, sok gyermekkel.

 

Hát erre ittak.

 

Timótnak, nagy kedvezéssel, Héli merte a levest, nagy bőséggel s legalább hat darab galuskával, mert az örömünnepre húslevest főztek, galuskával.

 

No, enni kezdtek.

 

Ette Timót is becsülettel a levest, de amikor az egyik galuskát kettőbe akarta volna vágni, hogy azt is kezdje fogyasztani, hát akkor a galuska a kanál alól tovaszökkent, meg is loccsantva kicsit a levest. Gyere csak, mondta magában a legény, de bizony a galuska ismét tovaszökkent. Érezte, hogy a füle vörösödni kezd. Istenem, mit csináljon! Arra nagy a galuska, hogy egészében megküzdjön véle, s kettőbe vágni nem lehet.

 

- Ajh, a mindenit neki!

 

Titkon ügyelni kezdte, hogy a többiek miképpen győzik le a galuskát; s hát látta, hogy Buzogány és a mészáros úgy kapja bé egésziben, a kertész ellenben késsel kettőbe vágja, s az asszonyok ide-oda taszigálják. De hát ő egészben nem kaphatja bé, mert könnyen elakasztja benne a szuszt, s akkor csak annyi szerencséje lehet, hogy a falu nyelvére kerül. Késsel sem állhat neki, mert még azt mondanák, hogy sóvár ugyan a pénzre, de olyan bugyuta paraszt, aki még galuskát sem evett soha életében.

 

Ismét megpróbált egyet kettőbe vágni.

 

De mint a kő!

 

A homloka gyöngyözni kezdett, s kívánatosan villant meg előtte bármi akadály, az egy galuskán kívül. Jött volna inkább ismét a vicsori róka vagy a hóomlasztó ragadozó madár, avagy a vérbe füdült martalóc farkas.

 

Bármi.

 

S mégsem hátrál meg, gondolta magában, mert ha erővel nem is lehet legyőzni a galuskát, majd ésszel véget vet neki. Ügyesen kigombolta hát a mellén az inget, s a gombolást nem is vette észre senki. Akkor közelebb csusszant az asztalhoz, s a tányér fölé is borulva egy kicsit, az egyik galuskát kivette a kanállal, mintha vitézül meg akarná enni. Még a száját is készítette hozzá, hanem útközben, ahogy emelte volna a karját, a galuskát a kebelébe eresztette, s a szájához csak az üres kanállal érkezett.

 

Melegecske volt még a galuska s nedves is egy kicsit, de azért jó helyen volt végre.

 

S hamarosan a többi is, mind a hat.

 

- No, hála a kőkeresztnek! - sóhajtotta Timót.

 

- Én is teli vagyok hálával - súgta oda Héli.

 

Látta Timót, hogy szívbéli háláról van szó, mert a Héli savó szemei azt jól mutatták; de hát hadd legyen boldog, gondolta magában. Van, akinek csak egy percet ad a boldogság; s van olyan, akinek egy egész estét. Mert egy esténél több ebből nem lesz, azt érezte valahogy. De hogy a boldogság kereke miképpen fog szakát vetni, azt el sem tudta gondolni még.

 

Lesz, ahogy lesz.

 

Az angyalok őrködtek-e, vagy a Buzogány szerencse, de baj nélkül folyt a vacsora, s vidáman tovább az idő. Igaz, ugráltak elég gyakran a poharak is, mert Buzogány mondogatta, hogy no vegyük fel; s áhította a harmatot az a bazsarózsa mészáros is.

 

Az idő futott.

 

S amikor gondolta a hajnal, hogy már pitymallani kezd, akkor Buzogány azt a helyre cigányt is oda mozgósította, a klárinétjával együtt. Először csak afféle édesbús nótákat fújdogált a cigány, de aztán táncra melegítette a muzsikaszót, s a mészáros forgatni is kezdte a Buzogányné farsangi csípőjét. Utána Buzogány is, ábra céljából nyilván, jól meglógatta a lányát; majd a kertész is büllögtetni kezdte a mészárosnét.

 

Egyre hágott a kedv.

 

S ha már annyira bégyúltak, gondolt a cigány is egyet, s lüktetni kezdte azt a döngölős nótát, hogy a csizma disznóbőr. Hát erre Timót is felállt, s döngölni kezdte csínján a pádimentumot. Mivel egyedül járta s igen nekivaló mozgással, a többiek abbahagyták a táncot, hogy a szemüket valahányan a boldog vőlegénynek szentelhessék. S Timót, kinél ital is volt már elegendő, s kinek a szíve el is szeretett volna elszáguldani onnét, hát abban a búsédességben tüzesedni kezdett. S ahogy mindjobban hajladozott, s ahogy forgószelesen forgott, s egész testével facsargott, hát az inge kezdett a korc alól kicsúszni, s kezdtek a galuskák a padlóra kipotyogni.

 

Egy, kettő s mind a hat.

 

S a galuskákkal együtt mindenkinek koppant egyet a szeme, annyira nézték, hogy micsoda váratlan potyogás, ami sorjázva koppan a földön.

 

- Állj meg! - kiáltotta Buzogány.

 

Timót megállt.

 

- Hát ez mi dolog? - folytatta Buzogány. - Hiszen csak az előbb etted meg?!

 

Timót megpillantotta a galuskákat a földön, s szégyenültében nem tudott szólni. A tövises csendben Héli egyszerre sírni kezdett, Buzogány pedig a galuskákat, egyiket a másik után, rúgódozta a ház sarka felé.

 

- Engedelmet kérek - mondta Timót.

 

S azzal kiment, vette a baltát, s gyors léptekkel elindult hazafelé. Az elején, egyszer-kétszer, még hátratekintett, de nem jött utána senki. Jobb fülire vágta a sapkáját, s fütyörészett. A hajnali fénnyel együtt ereszkedni kezdett a hideg is; s mire világodat lett, már oly enyhére fordult az idő, hogy a madarak vígan szálltak és ujjongva szóltak; s a fákról is olyan puhán szakadozott a hó, mint a vatta. A vadak is eltűntek, mint a tegnapi nap; csupán két őzet látott az egyik befagyott pataknál. Az őzek megvárták, hogy egészen közel érjen, s azzal a fényes szemükkel esdve néztek reá.

 

Tudta, hogy mit óhajtanak.

 

A jeget, két helyen is, felvágta tehát a patak vize fölött, hadd ihassanak az őzek s a madarak is talán.

 

Aztán a bal fülére vágta a sapkát, s úgy érkezett nagy kedvvel haza. Az öregek éppen az asztalnál ültek, mert akkor itták a reggeli tejet.

 

- No, fiam, hát meglett? - kérdezte az anyja.

 

- Meg, édesanyám - mondta Timót.

 

- S miképpen?

 

- Úgy, hogy mind meghaltak szegények. A lányt egy vicsorgó róka ijesztette halálra, az asszonyt farkas ette meg, s Buzogányt pedig valami legény agyonhajigálta kőgaluskával.

 

Az asszony megértette a szót, s kiment.

 

- Hát ha így lett, akkor miképpen legyen? - kérdezte az öreg Hetfű.

 

- Inkább lázadni kell, úgy - mondta Timót.

 

S a szó után, melyben egyek voltak immár, az ablak felé fordult a legény; s mosolyogva nézte, hogy az üveget miképpen önti el a reggeli fény; s hogy a jégvirágok, mint a vőlegénység, hogyan olvadnak el a fényben.