A faluvégén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

 

Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

 

Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

 

Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.

 

A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

 

És bent a huruba földjen szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

 

A legény megállt a huruba előtt, két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűzvilága arcon lepte.

 

- Máté, gyere ki! - kiáltott egyet.

 

Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

 

- Hallád-é, Máté?! - kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

 

Erre kijött a cigány s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

 

- Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

 

- Abbiza, ífilegény, gazduram.

 

Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak:

 

- Húzz egyet, a szentedet! - kínálta nyersen.

 

Amaz kiitta félig. Aztán megfogta a karját a legénynek, és szép kéreléssel vonta a huruba felé, mondván:

 

- Maga se vessen meg, ífilegény Káruj.

 

Bémentek. A tűz mellett karonfogva megálltak. A cigányfiú felszökött, s szépen köszönt. Etelka pedig derékban megnyújtózkodott, s az arcája ellangasodott. A legény megnézte, és fényt vetett a szeme. De aztán az öreg cigányhoz fordult, s mindjárt a középen kezdte:

 

- Hallom, te vagy megfogadva.

 

- Oda-é?

 

- Oda.

 

- Én biza fiastól; s ismét a kereki csóró, ki a leányomat tüzeli s még annak az apja.

 

- Hát ha mondanám, úgy lenne-é? - szólott Káruj, s úgy nézte a cigányt, mintha kiáltva a fülébe kiáltaná: ha meg nem teszed, valahová odakenlek, mint a legyet.

 

- No, hamar s melegen - érdeklődött a cigány.

 

- Ne fuss! - szikrázott a legény szeme.

 

Megrövidült hirtelen Máténak a nyaka, de azonnal megnyúlt ismét, ahogy pazarul így szólt a legény:

 

- Egy százas kell-e?

 

S alig mondhatá ki a száján, úszni kezdett az egész cigánycsalád a szóban megcsillanó kincs után. Mert magát a hajnalcsillagot is táncra hegedülné egy százasért a vén, megbőgetné a fiatal, s meleg ölébe csombolygatná Etelka - hajh, te nyomorú világ, ki az a cigány, kinek százas verte a markát, közel a környéken egy árva este?!

 

- Bűzöld meg s tedd el! - vetette oda Káruj a pénzt.

 

Etelka átsugárzott a tűz felett. A szemei előtt már lebegett egy gyönyörű új köntös s egy úri topánka, amilyenben az angyalok járnak a szivárvány hátán. Máté a markába vette a százast, hangot nem is adott, csak nézte. S egyszerre kerengeni kezdett előtte a világ, mámorosan, úri módot hányva; s már látta önmagát, amint a két szemét kifordítja száz forintért, majd amint a fahegyiben fejjel lefelé lóg, és úgy húzza Kárujnak:

 

- "Amíg szüvem egyet langal, játszodom a két csillaggal, ami fémlik a szeretőm kebelin..."

 

Hajdó Káruj megfordult, mire észbe kapott a cigány s az ajtó között lefogta.

 

- S mondja meg no, mit tegyek az ajándékpénzért?

 

- Nem sokat.

 

- Teszek én akármennyit.

 

- Csak a Bartalis leány lakodalmára megyünk el - mondta röviden a legény. - Ott lesz a lovam s magam rajta.

 

- Jó, istálom, jó! Megügyelem gazduramat.

 

- A többi aztán jő magától - kacagott Káruj, s ahogy a nézése még egyszer végigfutott a tűz felett, beléakadt az Etelka szempárjába, s úgy látta, hogy annyi hűség árad onnét, mint száz kutyából egyszerre.

 

Hamar kilépett. Nagy fejét újra leszegte.

 

S ahogy ment, egyszer megérezte, hogy illattengerbe lépett.

 

Megállt.

 

Feje felett dús virágban ringott egy fa.

 

A keserv kilobbant hirtelen belőle, pusztító ereje háborgott. Letépett egy öl virágot, s a porba rakta, aztán egy saskarót kifeszített, s mint a bolond, verni kezdte véle, szaggatott szavakkal mondván:

 

- A szerelem megcsúfolt: kibe hitemet vetettem! Csillag és föld, teremtett lények s az egész világ: semmi vattok, semmi vattok!

 

Beléizzadva megállott hirtelen.

 

Mintha megdermedne.

 

Aztán átváltozna.

 

Ellódította a karót. Hasra bújt a földön, fejét a megvert virágok közé fúrta, és tikkadozott a kínlódó könnyek súlya alatt.

 

- A szeretőm megcsúfolt: látod-é, gyönyörű Isten?! S hallod-é, virág, te: kit agyonvertelek, áldott virág: egyetlen társam levél...

 

Egymás arcáján így zokogtak ketten sokáig.

 

Égre emelt arcával vonítottak a kutyák, mert megérezték, hogy tűz van egy legény szívében.

 

2

 

A délebéd ideje csak az előbb jára le. Gondburkából kibújt a falusi nép, s ülte a vasárnapot.

 

Jámbor szagot permetezett az idő vecsernye előtt.

 

A Bartalis házban ásták a lakodalom örömkútját. Két menyecske Magdót fejérbe vonta, egy másik mirtusszal a fejét béültette, s szép hajával a farát verette.

 

- Estére nem lesz vétek immár a bűn - mondta egy eleven asszony.

 

Tizenkét szekér lovastól együtt kivirítva sort húzott a kapu előtt. A népsereg a leány-asszony szívére vígan gomolyát tekert, s pattogott a falu gyermekhada, mint lángon a kövér törökbúza-szem.

 

A sor élén a négy cigány összebújt, és igen firtatott valamit.

 

- Bolond ez a Káruj - szólott az egyik. - Ki tudja, mit tett fel!

 

Tovább azonban nem bogozták a talányt. Különben minek is! Maga a legény sem tette volna, hiszen úgy ült ezalatt lova mellett a jászlon, mintha a szívén kívül nem érdekelné semmi csoda, még az sem, ha a templom tornya hirtelen lepökne egy házat.

 

Szép fekete kancája vihogva ropogtatta a pergelt zabot. A csikó mellette ügyefogyottan töltötte az időt, s néha pontos vonalat vett, mintha méricskélné kettejük elütő termetét.

 

Aztán hátravetette egyszerre nagy fejét a legény, majd felállott, két fülét marokra fogta lovának, s a szemébe nézett:

 

- Lakadatomba megyünk, Sármán! Az Istennek amennyi fejérnépe van, mind férjhez adjuk...

 

Mellében hullámot vetett a vér. Szeme a fellázadt érzések csatatere volt. Már nem is az elveszett leányt sóvárogta, hanem a mellőzés keserve sodort el benne minden gátat. A férfierő és a zabolátlan lélek tombolt ebben a földművelt legényben, amikor megérezte, hogy mit jelent egyedül lenni s mégis le nem törni soha, hanem lobogni, mint zord éjjelen a havasi tűz.

 

Koszorút vetett a lova nyakába, fekete ujjasát a vállára vette s várt. A nagy harang megkondult.

 

- Fogjunk össze, Sármán! S verjünk felleget fejünkkel.

 

Bartalisék előtt nyüzsögni kezdett a nép és zajogni. A huszonnégy ló fitogtatta virágos fejét.

 

Magdót kivezették, s az örömlegénnyel együtt a második szekérre felültették. Az elsőre nyomban felszökdösött a négy cigány, a többi is teli lett néppel egy pillanat alatt.

 

Otthon a legény is lóra szállt, a vállait megrázta, s a kapun belől várakozott.

 

S egyszerre a cigányszerszámok megzendültek, a nép nótába vágott, s cifrázott lépésekben a lovak megindultak. S nagy móddal zörögtek le az úton, a Hajdó ház felé.

 

- Te leszel a páva, Sármán! - gyújtotta lovát a legény, s a menet élére kiugratott, s feszülve keményen szembefordult az áradattal.

 

A cigányok rögtön béhúzták.

 

Minden ló megállott, s a nagy nótaszó helyébe csend feszült.

 

Hajdó Káruj elkacagta magát, de a hangja sivított, mint az ár szele:

 

- Az urad nem leszek, hanem a vezéred!

 

Valamit odaszólt a négy cigánynak. Aztán karját lódítva, intett a tömegnek: - Gyertek esküvőre!

 

Sármány megszegte a nyakát, s ahogy előreugrott, a szekerek is megmozdultak utána.

 

S a szerszámokon nyomban felsírt egy halottas ének.

 

Valaki elkiáltotta magát:

 

- Nem temetünk!

 

A menyasszony egy elnyújtott jajjal leejtette a fejét.

 

- Állj meg, az angyalodat! - szólott egy hang.

 

A legény megállott: lám, mit akarnak. S látta, hogy a bíró jön, s utánatódul apraja, nagyja. S még hozzá sem ért, s így szólt az elöljáró ember:

 

- Bolond vagy-e, ugyanbiza?

 

- Éppen hogy nem - mondta Káruj.

 

A vőlegény is odatörtetett hamar. Könnyen vélekedett egészen, csak a cigányokat fenyegette:

 

- Megfizettelek, s húzzátok, ami jár!

 

- Más is fizetett - vetette oda Máté.

 

- Duflán fizetek, húzzátok!

 

- Közelről sem.

 

Mintha megnémult volna, egy-két percig dermedezett a vőlegény. Aztán recsegve felkiáltott:

 

- Ötszáz pengő, húzzátok!

 

A nép tátotta száját.

 

Máté meredezni kezdett Káruj felé, mintha így hápogott volna feléje: no, most neki húzzuk, vaj mi?! A legény azonban könnyű gőggel mosolygott lova hátán, csak a szeme úszott hihetetlen fényben, ahogy legyintett:

 

- Ezör forint, Máté!

 

- Ezörötszáz! - kékült el a másik.

 

Káruj a vakszemére vonta a kalapját.

 

- Birtokom fele négyeteké, csak a halotti nótát!

 

A vőlegény felhördült, mintha agyonszúrták volna: hiszen az ő egész birtoka nem veri ezt a felet! Bokrétás kalapját a porba taposta, ujjasával a népet szembeverte.

 

- Megölök embert, lovat s szekeret!

 

A tömeg zúgni kezdte, hogy mi történt. Ki remegve sírt, ki rikótva kacagott.

 

Hajdó Káruj csak biccentett a fejével, mire a négy cigány a földre szállt: kettő lótól jobbra, kettő lótól balra. A vérüket is adták volna, ahogy ismét felzúgatták a halottas nótát.

 

Bartalis Magdó ájultan feküdt a szekérben.

 

Méltóságosan megindult Sármán, s a hátán levett kalappal énekelt a legény. Véle tartott mind a tömeg, és sírva s énekelve gyúródtak a lova körül. És a seregben ott lobogott az Etelka két cigányszeme, s csak a legényre sütött, mint a Nap a földre: se étel, se üdvösség, csak ő.

 

Mint vihar után a kalász, kifosztva állott a tizenkét szekér. S tépett ruhában egy balul kiütött nász után, Magdóra ráborulva sírt a vőlegény. Egyre-másra beszédbe állott, de örökké csak ennyi lett belőle:

 

- Ne búsulj, gyalog is elmegyünk a paphoz...

 

A különös menet pedig verődött tovább az úton, s egyszerre béfordult a temető felé. A csikó legelöl s nyerítve ugratott a keresztek közé. És jól látszott messziről is, amint a lova hátán, a fekete kapu alatt, meghajtotta nagy fejét a legény.

 

3

 

A falu végén megint ugatott a kutya. Negyven hete hirdeti már, hogy minden este erre jár a legény.

 

A fák fehér szakálla csüngött, mint a megdermedt fény. Éjfél volt és tökéletes, gyönyörű tél.

 

Zúzmarás bajusszal jött a legény. Báránybőr sapkáját a fülére húzta, a vállai előredőltek, és kiütköztek arcáján a csontok a titkos teher alatt.

 

Dermesztően tiszta volt minden.

 

Immár el is hagyta a falut, de csak akkor ocsúdott fel, amikor a huruba előtt állott levett sapkával. Hiába mondta volna bárki, úgysem hitte volna, hogy nem az emberiség első temploma előtt áll. A fájdalom és gyönyör összeolvadva kínozták.

 

Állott, és a fagyos csendben hallgatózott. Émetten kiverődött újra előtte a Máté alakja, amint a birtokrésziből telirakja arannyal egy cigányasszonynak a mellét, s eltűnik véle a semmibe, s rongy hajlékát otthagyja leányostól.

 

- Nyárára eltörlöm innét ezt a pajtát.

 

Így tervezett, és béfigyelt megint, miközben a hideg nyugtatta magát a hó tetején.

 

- Pedig itthon ké neki lenni!

 

Szörnyű kétség szállotta meg. Hirtelen bényitott, s rögtön megállott a setét cigányszobában, mert a legáldottabb szenvedés hangja és izenete égette meg béesett arcát:

 

Etelka vajúdott a jéghideg ágyban!

 

Odament, térdre állott, az alacsony ágyra borult.

 

- Én vagyok, drága gyermekem... - töredezte megindultan.

 

A vajúdó leány láza sütötte arcát. Gyufát gyújtott, s annak fényénél látta a beteg csillogó, nedves szemét, amint a leánysors kínok között változott át asszonysorssá benne.

 

- Légy velem! - szólott Etelka, és görcsösen megszorította a legény két erős karját.

 

Sokáig így vajúdott.

 

- Hideg van... - mondta később, vacogva a láz és a fagy tüzében.

 

Felkapta fejét a legény.

 

- Hideg van - mondta. - De milyen, a keservit!

 

Aztán a gondolat eszébe rohant hirtelen:

 

- Tüzet rakok, mindjárt, mindjárt, édes gyermekem.

 

Kiugrott a hurubából. A vére forrt.

 

- Mások fűttőznek! Őt a hideg öli!

 

Nekiugrott egy kerítésnek, és karóstól kiszakasztotta, mint a tollat.

 

- A falut is feltüzelem, fel én!

 

Egy öl deszkával futott vissza. S a ház agyagos földjén már rakta a máglyát.

 

- Mindjárt, mindjárt, ne búsulj.

 

Szívét-lelkét bélepte, hogy most neki gyermeke lesz. Most, ennél a tűznél! Soha nem érzett gyönyörűség szállotta meg. Lassan, gyermekes örömmel énekelni kezdett.

 

S amint énekszóval alájagyújtott, az ajtóban megcsikordult a hó; a kereki csóró állott ott, izgága cigánylegény, kiről is azt mondta vala Máté, hogy tüzeli a leányát.

 

- Beteg? - kérdezte a cigány.

 

- Beteg - mondta Káruj, mintha hozzátette volna: semmi vagy itt, mert nekem beteg.

 

- Fújjad inkább a tüzet! - szólt utána.

 

A cigány azonban ügyet sem vetett reá. Az ágy felé közeledett.

 

- Oda ne! - vágott eléje a legény, s amikor a tűz lángra lobbant, maga ment az ágyhoz.

 

Etelka már csendesebben feküdt. Mintha vértelen arcára az enyhülés kezdett volna szállni. Közelbújt hozzá a legény, és szinte felkiáltott, amint meglátta a vergődő csecsemőt. A kezébe kapta, a tűzhöz emelte.

 

- Legényke! - mondta áhítatos arccal.

 

A csóró szeme gonoszat lobbant, de mukkani sem mert. Érezte, hogy pehely volna a Hajdó Káruj két markában.

 

- Fogd meg! - nyújtotta oda a csecsemőt a legény. A cigány elvette.

 

- Bé csúf! - gondolta magában, de a szívét szaggatta hét ördög.

 

Akkor az ujjasát levetette Káruj, s tiszta ingének ujjával szárazra törülte a csecsemőt.

 

Etelka hosszan jajdult. A gyermekkel az ölében odament a legény.

 

- Itt van, né! - bugyogta. - Nézzed, lelkem, szép kicsi legényke!

 

A hitvány ágyat átitatta az áldott vér. Agyonrémült, ahogy látta.

 

- Bábát küldök - mondta sebesen.

 

Majd a csóróhoz fordult:

 

- Maradj itt! Őrizzed Etelkát, s kúráld a tüzet.

 

Akkor egy pillanatig tétovázott, mintha keresne valamit. Aztán nagy öröm fogta el egész testében: vette a fekete báránybőr sapkáját s a csecsemőt beléültette, hogy ki sem látszott semmi belőle. Odaszorította férfiszívéhez, és gyorsan, ropogó erőben elment. A fagyott havon muzsikát vert a két lába, ahogy kicsi fiát vitte. Egyszer-egyszer megnézte, aztán a tenyerével újra béfödte s ügyelt, hogy ujjai között kapjon levegőt. Egy háznál megállott, s verte az ablakot. Már hasadt a hajnal.

 

A bába felkelt s kihajolt: különös bölcsejében meglátta a gyermeket, s a torkán sült meg a szó.

 

Káruj sebesen tördelte:

 

- Itt van tíz pengő. Menjen Etelkához, de futva, fel a Cigánydombra, s a vérit mentse meg!

 

Az asszony a szoknyáját s egy hárászkendőt magára kapott s futott.

 

A legény pedig egyet se gondolkozott, hanem vitte a gyermeket a paphoz; vitte a fekete fészekben, mint egy sasfiút. S ahogy ment volna, lassan előretört a reggeli fény. S ő meg-megállott véle, majd felfödte s mutatta neki a fényt, s biztatta megáradó apai szerelemmel:

 

- Láss világot, aranyom! Édes aranyom!

 

Bévitte a paphoz. Gyónó asszonyok húzódtak az ajtó elé. Sírni kezdtek, amint látták a fészekben ülő csóré gyermeket. Egyik-másik a feje tetejét csókolgatta.

 

- Az én fiam. Péterkének kereszteljük... - mondogatta a legény, és úgy tűnt néha, mintha nem lett volna teljes eszmél. Álmosan kijött a pap.

 

- Keresztelje meg, hamar, hamar! - állott elejébe Káruj.

 

Odapillantott a pap, s arca átváltozott rögtön, a szeme könnyel teli lett. Az élet ereje feltornyosodott előtte. Gyorsan bévitte őket a melegre. Felrázott lelkéből kibugyogtak a keresztelő szavak, s a lecsorgó szent vizet béitta a puha bölcső.

 

A kapu előtt újra megállt menet a legény. Nézte a napot, amely a hegytetőn előretört kacagva. Felemelte a fiát, s bémutatta neki.

 

Csendesen pihegett a gyermek. Asszonyok és férfiak vették körül. S egyszerre kivált közülök egy kerek arcú menyecske, szép mellét kibontotta, s a gyermek száját megcirógatta véle.

 

- Szopjál, kicsi ártatlanka!

 

A legény felkacagott, ahogy megismerte a menyecskét:

 

- Ó, Bartalis Magdó! - ujjongott neki.

 

Két csendőr valakit kísért a csoport felé.

 

- Ki az?

 

Egy tízesztendős leányka futott oda:

 

- A kereki csórót hozzák. Ma hajnalban megölte cigány Etelkát.

 

A legény megvonaglott. Egy pillanatig szimatolt, mint a vad. Látszott, hogy az indulatok rázzák, és az arcáján az őrület küszöbén verik a harcot.

 

Bartalis Magdó, mellén a gyermekkel, elejbe állt, s úgy kérlelte:

 

- Káruj, apa vagy s legyen eszed.

 

Ebben a pillanatban a csecsemő felemelte a fejét: sokáig nézte az áldott emlőt, mintha az emberi sorsot fürkészné benne. Aztán édesen és boldogan nevetésre vonta tejes száját. Az apja ráhajolt, s mintha a nap tüzéből jött volna, úgy gördült a szava:

 

- Ugye, nem félünk mi a világtól?

 

A csepp legényke mohón feszült az emlőnek, mintha mondta volna:

 

Nem mi aztán, csak nőjjek fel magam is.