Valamikor régen – amikor még kevesebb volt az ember, és messze földön alig akadt egy-egy falu – keményebb volt a tél, forróbb a nyár. Szélesebbek voltak a folyók, nagyobbak az erdők, ahol éjszakánként titokzatos arccal járt a hold, és törpék bújócskáztak a gombák alatt, melyek akkorák voltak, mint ma a kofák esernyője a piacon.

Mondom, régen volt ez nagyon.

A hegyek kopaszok voltak és árván hidegek, a mezőkön csak a füvek suttogtak, ha arra járt a szél. A vizek lomhán és egyedül kanyarogtak homokos medrükben, és külön suhogtatták kardjukat a Sás meg a Nád, pedig ellenség akkor még nem volt sehol. Az ember nem tudott kaszát venni a vaskereskedésben, hogy lekaszálja a nádat, mert nem volt akkor még vaskereskedés se.

Külön volt a hegy, külön a rét, külön a vizek, külön az erdő és a nádas. Nem ismerték egymást, és nem is voltak kíváncsiak egymásra.

Ha a hegy jeges szelet küldött az erdőre, a fák átkozódtak, rázták bozontos fejüket, és amikor kiöntött a folyó, a rétek fuldokolva panaszkodtak a vízre, mert mocskos iszapot rakott virágjaikra.

Az elégedetlenség és a panasz napról napra nőtt. Nem volt békesség sehol, összevesztek még a szomszédok is, és a haragos zúgás olyan volt, mintha a tenger zúgna valahol a látóhatár szélén.

- Miért féltek úgy a hideg széltől? – zsongott csendesen a Fenyő. – Hiszen jó ez a hűs szellő, amit a hegy küld. És milyen tiszta…

- Igaz! Százszor is igaz! – kiáltott a Boróka. A Gyalogfenyő csak apró kis tenyereit verte össze a lábuknál, mert nem illett volna, ha ő is beleszól a nagyok dolgába.

Az Áfonyabokor csak csendesen bólongatott, és a Gyopár ezüst kis virága helyeselve hallgatózott, de őt nem is kérdezte senki.

- Nem félek tőle! – ordította fejét rázva és bütykös karjaival hadonászva a Tölgy. – Senkitől se félek (az embert akkor még nem ismerte a Tölgy), de engem hagyjon békén, engem ne fésüljön, boronáljon, mert én a magam ura vagyok.

A Szilfa a Tölgynek adott igazat, a Fűz azt mondta, hogy ő nem bánja a szelet, nem törődik a heggyel, csak egy kicsit több víz lenne, és ebben a Kőris is igazat adott neki, meg a Nyár is.

A Vadkörte és a Hárs azt mondták, hogy ők fütyülnek a szélre, de egy kicsit több napsugár bizony elkelne nekik, mert azt a vak is láthatja, hogy a Cserfák rájuk terpeszkednek, ami nem igazság.

- Ki hívott ide benneteket? – kiáltott a Cser. – Tölgy bátyámnak igaza van!

És zúgott az erdő és morajlott. A fák kihúzták a derekukat, és harcra készültek.

De nem volt békesség a síkságon se. A folyó éppen kiöntött, a Búzának csak aranyló kalásza ért ki a zavaros hullámokból, és szidta a folyót, mint a bokrot.

- Ki hívott ide? – böködte kemény bajuszával a vizet. – Miért nem férsz a bőrödbe? Mit piszkolsz be szennyes tenyereddel?

A folyó nem szólt semmit, de egy hulláma ráfeküdt a búzára, és a búza csak annyit tudott mondani, hogy:

- Gyalázatos! Gyalázatos! – és majdnem megfulladt.

- Nem kell attól a kis víztől félni – sziszegett a Sás. – Ugye Nád testvér?

- Kényes a Búzácska! – vihogott a Nád. – Pedig nem árt egy kis lábvíz.

- Ostobaság! – kiáltott a Bogáncs. – A folyó maradjon a helyén, mi se mászkálunk más határban.

- Igaz, igaz! – ringatta magát kényesen a Vadrózsa. – A víz szemtelen, a víz tolakodó. Senki sem hívta.

- Nézd csak a kis érzékenyt – suttogta a Nádnak a Gólyahír –, eddig szavát se hallottuk. Azt hittem, a kényes Vadrózsa szeret néha fürdeni… Úgy látszik, csak látszat a nagy pompa…

Így veszekedtek a füvek, a fák, a cserjék, a virágok. Zúgtak, búgtak, sziszegtek, ócsárolták egymást, és már régen leszállt az est, még mindig hangos volt és békétlen az egész világ.

A hold belesápadt az ijedtségbe, amint letekintett a földre. A csillagok reszkettek, a felhők összevissza gomolyogtak, a víz harsogott, és a jeges ormú nagy hegy szélgyerekekkel piszkálta még a torzsalkodókat.

Így ment ez éjfélig.

Akkor azonban elhalkult minden, mert ragyogó, szelíd fény villant meg a levegő mérhetetlen magasságában, és Valaki lágyan megsimogatta teremtő kezével az egész világot.

- Mi baj van, cselédkéim? Beszéljetek!

És az erdők, a mezők, a kemény derekú tölgyek és a hajlongó nádak arcra borultak.

- Hűs, hegyi levegőt, Uram – mondták a Fenyők.

- Csendet és magányt – mondta a Tölgy.

- Vizet – esengett a Fűz, a Nyár, a Nád.

- Kopár domboldalt – suttogta a Vadrózsa.

És mind elmondta kívánságát.

- Legyen! – mondta az Úr. – Járjatok, keljetek hát virradatig, mint a négylábúak. Keresse meg mindenki a helyét, a véglegeset, és legyen mindenki boldog azon a helyen, amelyet magának választott.

A fény helyéről meleg sóhajtás borult a világra, mint maga a jóság, és a füvek, fák gyökere meglazult a földben, és járni kezdtek.

- Ki jön velem? – zsongott a Fenyő. – Ki jön hűvös, tiszta magasságba?

- Megyek – mondta a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya, és elindultak fel a hegyre. A hegy közepén megállt a Fenyő, az Áfonya, de tovább ment a Boróka, még tovább a Törpefenyő, és amikor ez is megállt, csak a kis Gyopár gyalogolt még kitartóan.

- Én szeretem a hideget – mondta szerényen, és felkúszott a bércre, ahol nem állt volna meg rajta kívül senki.

A Nád meg a Sás a vízpartra siettek, lábukat az iszapba dugták.

- Jó lesz itt? – kérdezte a Sás.

- De jó ám! – mondta a Nád, mire a tétova Sás is azt mondta:

- Igen, nagyon jó – és a Nád háta mögé húzódott.

A Fűzfa megkapaszkodott a patakparton. Hajlós ágait megfürdette a vízben.

- Ezután együtt maradhatunk – szólt a folyóhoz. – Én hajlós, békés fa vagyok.

- Én meg lágy, és örülök Neked. Tükröt tartok alád, hogy nézegesd magad benne, és meséket mondok majd, melyek messze földön történnek.

A Vadkörtefa kiállt egy nagy tisztásra, és azonnal virágba borult.

- Ó, végre szabadon lélegzem!

A Hárs az erdő szélén verte le újra gyökereit.

- Ide aztán jöhetnek a méhek! – és nyújtózkodott, amíg lombja gömbölyű nem lett, mint a szénaboglya.

- Ne mozogj már annyit, kedves Fám – csipogott ijedten egy anyarigó –, leesik a fészkem…

A Hárs szelíd fa volt, de ettől méregbe jött.

- Ilyen butaságot se hallottam még – suttogta. – Hallottál már olyan Hársat, amelyik elejtette a fészket? – és úgy magához ölelte a rigócsaládot, mintha templomban lettek volna.

A Búza messze ment a víztől, utána a Pipacs, a Bogáncs, a Szarkaláb.

A Tölgy meg a Cser komoran és keményen a helyükön maradtak.

- Nem félünk! – mondták. – Maradunk!

A füvek összevissza futkostak. Az egyik ezt akarta, a másik meg azt, végül is jutott belőlük mindenhova.

A Vadrózsa szelíden feltipegett a kopár dombra, hol az Árvalányhaj lengett és Kakukkfű illatozott.

- Idejönnék, ha megengeditek – kérte, és elpirult, mert nem forgott azelőtt társaságban.

- Gyere, gyere! – örvendezett a Kakukkfű. – Te leszel a mi ékességünk.

A Vadrózsa erre megint elpirult, hajlongott erre, hajlongott arra, és éppen mondani akart valamit, amikor messze keleten mintha harang kondult volna: világosság lett egyszerre, és aranyos arcával ránevetett a világra a nap.

De ekkor már mindenki a helyén volt. Nem mozdult semmi, a fák mereven álltak, elhallgatott a víz, nem suttogott a Nád, csak a Vadrózsának ingott egy virágos ága, s az ágon a füvek, a fák, a hegyek, a vizek köszönetét énekelte egy aranybegyű kismadár.

És énekel – minden reggel azóta – még ma is.

**

Megjelent a Diáklányok c. képeslapban 1947-ben (Az I. évfolyam 5.-6. számában.)

Tartalmazza Az erdő ébredése (2008) c. kötet.

Éji vándorlás címmel megjelent Az Én Újságom c. képes gyermeklapban, 1941. április 6-án. Hajnal címmel pedig a Vigília közölte, 1971. augusztusi számában.

Hajnal címmel a Tarka rét (1973) c. kötet tartalmazza.