Most ment el.

A beszélgetés, s kivált a történet, olyan izgalmas volt, hogy mindjárt le is jegyzem magamnak.

Délután háromra járt az idő. Éppen készülődtem, hogy elmenjek hazulról. Van ugyanis egy asztalos, aki szegről-végről rokonom is. A múlt héten nálam járt, hogy ő nagy újságot mond. A nagy újság abból állott, hogy meg akar házasodni. Istenkedve kért, hogy a mai napon, korán délután, menjek el hozzá, mert nekem kell döntenem.

- Miben? - kérdeztem.

- A házasság dolgában - mondta.

Látván, hogy furcsállom az ügyet, s hogy szakértelem híján bizonytalankodom is, bővebbre fogta a szót. Vagyis elmondotta, hogy a lány szép és ügyes ugyan, de igen hetykélkedik, ami mögött, alighanem ravaszság rejlik. Hát én nézzek a természetibe annak a lánynak, s utána mondjam meg neki, hogy elvegye-e.

- No, jól van; ott leszek - mondtam végül.

Most azonban kezdek már késni. De nem nagy baj, úgy gondolom, hadd fürkéssze egy kicsit maga az asztalos is a lányt. S ha baj, akkor sem tudok menni, mert ezt a történetet, így melegiben, le kell magamnak jegyeznem.

Tehát éppen készülődtem az asztaloshoz, amikor betoppant hozzám egy ember. Úgy korombéli, olyanforma. Ahogy megpillantottam, vissza is hőköltem egy kicsit, mert az embernek az álla egy pettyes kendővel fel volt kötve. Nem tudtam, hogy kicsoda lehet, ámbár derengett bennem, hogy valahol már láttam. S éppen ezért, hogy a bennem lappangó ismerőst meg ne bántsam, így szóltam hozzá:

- Tessék, csak tessék!

Beljebb lépett, s akkor vettem észre, hogy az egyik füle kibukkanva áll a kendő alól. Pirosan állott a fül, s meg is dagadva jócskán.

- Nem ismersz meg? - kérdezte.

Bennem a derengés, a kiléte felől, a hangra világosabbra váltott.

Valósággal a nyelvem hegyin volt, hogy kicsoda; de a füle miatt-e, vagy az én elgyarlódott emlékezetem miatt, nem tudtam kimondani.

- Nem gondoltad, ugyebár...

Nem tudta kimondani, amit akart, mert az "ugyebár" szóra úgy kiugrott a neve az eszemből, ahogy a kakukkos órából is, ütés közben, kiugrik a figura.

- Tallér Gyula! - kiáltottam fel.

- No, látod! - mondta Tallér, boldog mosollyal.

S ahogy mondta, a mosolytól-e vagy mitől, de a szája ferdére húzódott egy kicsit. Istenem, gondoltam magamban, vajon mi történhetett vele?! Ezt gondoltam, de a gondolat függönye mögött egy pillantás alatt lepergett az ismeretségünk története. Nem volt ugyan hosszú történet, mert az emlékezet fényének egyetlen futamában el tudta mondani a film. A villanások sorozatában először egy pufók arcú fiút láttam, akivel néhány évig együtt jártam a gimnáziumban. A fiú egy Gyéres nevű helységből való volt, ahol a szülei vegyeskereskedést űztek. Nagy, kerek feje volt, s álmatag kék szemében a kékség vízzel vegyült. S mindig kalandos regényeket olvasott, az őserdők szerelmeseiről, az aranyásókról s más effélékről.

- Nohát, te Gyula! - mondtam neki.

A füle után, az elfacsarodott szája után, s nemkülönben az emlékezetem diákja után, talán nem is mondhattam mást.

- No, ülj le - szóltam neki.

Leült, s ragaszkodó és szelíd pillantást vetett reám. S mintha valami restelkedés is lett volna abban a pillantásban. Az egit, gondoltam magamban, ott valami nagy baj lesz! Mert ezt megverte valahol valaki. S talán éppen miattam verték meg, amikor ócsárolták a könyveimet, vagy a vélekedéseim miatt szidalmaztak engem.

Különben nem jött volna el.

- Hogy vagy? - kérdeztem.

- Látod.

- Látom - mondtam.

Itt egy kicsit megakadtunk, de az apró szünet jó volt Tallérnak arra, hogy elszánja magát. Azzal az elszánással azt mondta nekem, hogy alapítsunk mi ketten egy "Irodalmi Termelő Irodát". Akit én ajánlok ebbe az irodába, azt ő is felveszi, minden további nélkül.

- S mit csinálnánk abban az irodában? - kérdeztem.

- Mit?! - ugrott egyet Tallérnak a válla. - Hát először is: lenne annak az irodának három szobája. Az elsőben kitaláljuk a történetet, a másodikban megállapítjuk a műfajt és a szerkezetet, s a harmadikban megírjuk.

- Mindegyiket mi magunk? - kérdeztem.

- Dehogy! - mondta Tallér.

- Hát?

Megfészkelte Tallér magát a széken, s így szólt:

- Hát ugyebár: vannak kitalálók, s azok kitalálják a történetet; vannak szerkesztők, s azok megszerkesztik; s ismét vannak írók, s azok szépen megírják.

- Értem - mondtam neki.

- No, ugyebár! - felelte Tallér.

Itt ismét megakadtunk, s abban az apró szünetben most már én gondolkodtam, amit gondoltam. Vagyis azt, hogy első hallásra célszerűnek látszik a találmány, de aztán, ha jól utána gondol az ember, mégsem célszerű.

- Ezért jöttél? - kérdeztem.

- Nem ezért - mondta.

S utána megfogta térd alatt az egyik lábát, s jobb helyzetbe segítette. Közben egy fintor is átfutott az arcán.

- Fáj talán? - kérdeztem.

- Kicsit - felelte Tallér, majd hozzátette: - Ellenőrzés csupán, azért jöttem.

Gondoltam, valamit az eszemen most nekem is mozdítanom kéne, mert különben nem értem azt az ellenőrzést. Mozdítottam is rajta, de akkor sem értettem. Mit akar ez ellenőrizni?! Fogadott valakivel, hogy élek-e, vagy meghaltam már? Vagy abban esetleg, hogy milyen színű a szemem? Valami efféle lesz. Igen, valamilyen karóhoz nagyon köthette a kutyát, mert láthatólag meg is verték: a fülit megdagasztották, és a lábát is érintették.

- Hát tessék! - mondtam.

- Magamat akarom ellenőrizni - folytatta Tallér.

- Értettem - feleltem könnyebbülve.

- Nem érted!

- Hát akkor nem értem.

Itt ismét megakadtunk, s abban a csendben hirtelen eszembe jutott az asztalos, aki már lesi nyilván az ajtót, hogy kifürkésszem a lányt. Ha sokat késem, házasság lesz a dologból, mert a meghitt együttlét nagy kerítő. De ha pontosan megjelentem volna, akkor is csak házasság születik, mert ki venné a lelkire, hogy egyebet tanácsoljon!

- Vegye csak el - gondoltam.

S úgy látszik, hogy mondtam is, mert Tallér riadtan tekintett reám, s valahogy úgy, ahogy a csendes bolondokra szokás. Meg akarván őt nyugtatni, kedves vigyorral szóltam oda neki:

- Semmi, semmi. Csak mondjad.

- Köszönöm - felelte Tallér.

Aztán nekihelyezkedett egy kicsit, vagyis előbbre hajlott valamicskét, reám ugrasztotta a két szemét, minek a kékségében a víz láthatólag forrni kezdett.

- Tudod, ugyebár - kezdte igazán -, hogy én a Kavicsozó Vállalatnál dolgozom, a Dunán?

Most hallottam először, de így szóltam:

- Hogyne, hogyne!

- Hát én - folytatta Tallér - figyelem a vizet, a folyó vizet, ott a Dunán. Régóta figyelem. S arra jöttem rá, hogy a folyam vize naponkint változik. Nemcsak a színében változik, hanem az iramában is. Sőt, az ízében is változik!

- Természetes - mondtam.

- Ha pedig így van - folytatta a szót -, akkor nyilvánvaló, hogy az összetételében is változnia kell. Ugyebár?!

- Nyilvánvaló.

- Hát én, ebből a tényből, levontam egy gondolatot. Vagyis: a víz változásához nemcsak az időjárásnak van köze, hanem köze van a talajnak, s köze van a folyási zónák hőmérsékletének. Sőt, a víz változásában szerepet játszik az élet is, mely a folyamon s annak a környékén zajlik.

- A társadalmi élet?

- Dehogy! - legyintett Tallér. - Az emberi élet! Az állati élet! És a növényi tenyészet!

Érdekes, gondoltam, ez mond valamit. S magam is közelebb hajoltam, hogy a szikrákat jobban fel tudjam fogni.

- Ha pedig így van - fújta Tallér a szikrát -, akkor egy pohár vízből, melyet a folyamból merítünk, abból a pohár vízből, kellő vizsgálat útján, meg tudjuk állapítani, amire éppen szükségünk van.

- A teremtésit! - lelkesedtem.

- De csak visszafelé! - mondta Tallér.

- Hogyhogy visszafelé?

- Hát a kimerítés helyétől visszafelé. Csak arra a területre érvényes.

- Természetes, hogyne!

- Nohát! - folytatta Tallér. - Amikor én erre a gondolatra rájöttem, akkor mindennap hazavittem egy üveg vizet, egy héten keresztül. A nyolcadik napon aztán nekiálltam, hogy megvizsgáljam a vizeket. Általában, s a különbséget a hét nap vizei között. Neki is ültem, s elkezdtem a munkát. Furcsa érzés járta át egész valómat, s egyre melegítőbb nyugtalanság.

Már kezdtem izzani én is.

- Meghiszem, meg! - mondtam.

- De akkor történt valami - szólt riadtan Tallér. - Egészen kicsi dolog. Úgyszólva semmiség. Vagyis észrevettem, munka közben, hogy az asztal fölött ott ül egy pók. Ott ült a falon. Valahányszor odanéztem, ott ült a pók. Aztán észrevettem, hogy ő is néz engem. A pók. Egy helyből, állandóan. S csak nézett és figyelt engem folyvást. Makacsul figyelt, s gunyolódva.

- A nyavalyás! - mondtam.

- Szemtelenül figyelt.

- Üsd agyon!

- No, ugyebár! - lobbant fel Tallér Gyula. - Hát tehettem egyebet?! Pedig szeretem az állatokat. De akkor, s végül, úgy elfogott az indulat, hogy kerestem gyorsan egy lécet, hogy agyonüssem. De a kezem remegett, s nem találtam el. De az ujjaim, itt a görbületnél, beléütődtek a falba, s lement róluk a bőr. A pók pedig elfutott, fel a mennyezet felé. S megállt odafent, a sarokban, s onnét röhögve nézett engem.

- Arcátlan alak! - mondtam.

- De a kutyamindenit! - vicsorgott Tallér - felugrottam én is az asztalra, hogy onnét agyoncsapjam. Hanem a pók igen magasan volt. Vettem hát gyorsan egy széket, azt fel az asztalra, s én pedig fel a szék tetejére. De ahogy sújtani akartam a léccel, hát megcsuszamlott alattam a szék, s én rázuhantam az asztalra. A vizesüvegek közé, s onnét le a földre. Hanem már folyt az arcomból a vér. De a pók még ott volt, láttam jól. Mint a bolond, olyan voltam már. A vérem folyt, s a fogaim dühömben csikorogtak. Nem válogattam hát, hanem ami a kezembe akadt, azt mind dobálni kezdtem a pók után, fel a sarokba, egymás után. Hullott a törmelék, recsegett és ropogott minden.

- A mindenit!

- Hanem a pók is megijedt, az átkozott dög, mert rohanni kezdett. Lerohant a falon, s az asztal mögé bújt. De félrevágtam én is az asztalt, hogy most már rátaposok. Csakhogy nem találtam sehol. Egyszerre eltűnt. Nem mehetett máshova, csak le a nyíláson, a padló alá. A gyáva mindenit: előlem akarsz elbújni?! No várj, mert te megdöglesz, akárhol vagy! S megragadtam a fejszét, s vágni kezdtem a padlót. De akkor már már csak forró köd volt előttem. Csupán arra emlékszem, egészen homályosan, hogy emberek törtek a szobába; s aztán mintha megkötöztek volna, s majd mintha vittek is volna valahova, robogva.

- S hova vittek? - kérdeztem.

- Oda! - mondta Tallér.

Megbántam rögtön, hogy feltettem ezt a kérdést. Igen, mert meg kellett volna értenem, hogy a bolondok házába vitték szegényt.

- Értem - bólintottam.

Tallér megnyugodva nézett reám, s meleg ragaszkodással kérdezte:

- Ugyebár, igazam volt?

Nem tudtam, hogy vajon a vizet kérdezi-e, vagy a pókot. A pók dolgában egy kicsit ingadoztam, de a vízi találmány egészen tetszett nekem.

- Igazad.

S ezt olyan komolyan mondtam neki, mint aki szentül hiszi, hogy egyik sem bolond a kettőnk közül.