A sóvidéki ember naphosszat kereste a kabalája fején a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

 

- Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

 

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

 

Mondja neki, s a másik kacag rajta:

 

- A saját fejeden hamarébb megkapnád.

 

Ezt a csúfondáros elöljáró embert Bircsa Saminak hítták. Nagygazda volt, a jót szerette, s az italt meg nem vetette. A muzsikaszón is örökké szerfelett kapott, mint a szarka a tyúktojáson. Bölcs Sinkó Józsi által most is jókedviben találtatott.

 

Nem eresztlek haza, Józsi.

 

- Mi szándékod vagyon, Sami?

 

- Disznyót ölünk, s egyéb is. Jó szándék, ugyé, Józsi?

 

- Meghiszem azt! - mosolygott Sinkó Józsi, s az esze már helyre ütődött.

 

Az esemény kedvire asszonyok forgolódtak, s közben ingerelték a férfiakat is, hogy semmi jó veszendőbe ne menjen.

 

Szép, nagy disznó volt, minek a nevenapját mára tették. Olyan buzgón meghízott, mintha hivatalát látta volna el. S három erős férfiú keze között egy pillantásra áldozatul esett, mint mindenki, aki becsületes.

 

Bircsa Sami azt sem tudta, hogy örömében hova legyen, csak ismételgette:

 

- Olyan szalonnája van, mint a hat ujjom egymáson.

 

Valahonnét egy zöld korsó is megtelt erős pálinkával. Szép tiszta volt, mint a harmat, égette a józan torkot, s a szem fémlett tőle, mintha egyenesen újra teremtődne általa az ember.

 

Nagy politikával kezdődött a torozás.

 

- Essék a mi Urunk tiszteletire, hogy mindennemű leselkedő betegségtől megőrözte a Bircsa Sami disznaját! - szónokolt Sinkó Józsi.

 

- Tégödet es őrözzön meg! - kedveskedett a gazda.

 

A szomszédság férfiai megsejdítettek valamit, s mindegyre ütögették bé magukat:

 

- Ha tudám vala ezt az összemelegedést, tán nem is jövök vala bé! - ravaszkodott ez is, az is.

 

- Nincs baj, s ne is legyen: részesedjék ki-ki a jóban - kedveskedett a gazda.

 

Künn cudarul hideg volt, hogy az úton járó kutya szaporán szedte a lábát, nehogy restsége miatt odafagyjon.

 

A varjak a csűr tetején hánytak-vetettek valamit, s pislogtak ravaszul, mint a csapáson keresztülsétáló róka. Némelyik az udvarra szállott nagy bátorsággal, s a pergelés tűzhelyén peckesen sétálgatott. Volt olyan, akinek csőrire ragadt a disznó körme, mint egy illatos szájkosár. A másik előzékenyen lekapta róla, s repült véle nagy boldogságban.

 

A kemence szádjában egy hóka macska mosdott, s szünetek alatt szomorúan nézett az űrbe, mintha vénlegény volna.

 

Bircsa Sami jó példát mutatott a vigasságban, s küsbírói tudományát szerivel használta is:

 

- Mikor ilyen jóézűen lehetünk, bátron mondom, tisztelt gyülekezet, hogy mü es urak vagyunk...

 

- Biza urak, Jézus hallgassa meg... - mondta egy öregebb székely, kiben egyébként volt annyi fortély, hogyha idejében betűhöz juthat, akármelyik ügyvédet elveri maga mellől.

 

Egy szóval s kettővel is: végképpen kedvre kapott a disznóölő gyülekezet, sőt egy új korsó irányába egészen jól útbaállottak, akárcsak hajdan a napkeleti bölcsek.

 

A szomszéd szobában javában munkálkodtak az asszonyok, s valami friss hírt mindegyik tudott.

 

Egyik így vallott:

 

- Ki hitte vóna: Széjes Vilma nagyon van... Addig s addig játszadozott a legényökkel...

 

- Amilyen az éfiú ész, hamar megesik - sóhajtott a másik.

 

- Ha fa, virágozzék; s ha leány... ne szólj szám, nem fáj fejem...

 

- Ha leán, vágyakozzék! - pótolta ki egy értelmes menyecske.

 

Aztán másra vitték a szót:

 

- Őkemik jól belékapának az ivásba.

 

Egyik így tanította a házbelit:

 

- Forgódj ott es, no: hadd legyen egy kicsi férfibűzöd!

 

Éppen ekkor kongattak délre. Egy-két fokkal jámborabb lett ki-ki. Sőt a keresztvetést használták is. A gazda pedig ellendőképpen ájtatoskodott, láthatólag a többi helyett is:

 

- Áldjuk Urunkot, kinek kezitől vesszük a jókot - s nyelvén nagyot, fordított a dolgon: - A rosszakot se mástól.

 

- Mü es elkövetjük a bűnt, s ez tudva vagyon Előtte.

 

- Ha az a kolontos Ádám az almát meg nem evé vala!

 

- Akkor te is angyal lettél vóna - egészítette ki egy másik, ki a túljámborságnak híve sohasem volt.

 

Ezzel aztán végképpen kijöttek az istenes hangulatból, s folytatták e világi búknak s bánatoknak temetését.

 

Az ablak alatt időnként erdőből jövő bakszának haladtak el. Némelyiken szép hasogatott fa, a másikon megint, nyakkal odakötve, hosszú tőkefa húzódott: s aki ember, kinek mozog is az esze, ezt körülményesen nézi vala, bizonyosan azt mondja: ha a vármegye patkány volna, akkor neki, mint ez a tőke, éppen olyan farka volna...

 

A székelyek pedig, akik a szánakat földet seprő szokmányban követték, olyanok voltak, mintha zúzmorás bajusszal a munka miséjét mondanák szüntelen.

 

- Bircsa Sami nyilván új világot teremtett, úgy zúgnak bent - mondták haladtukban.

 

Újat ugyan nem, hacsak kezdetnek nem vesszük azon irányítását, hogy a gyülekezetet borivásra térítette. Emiatt aztán mindnyájan kedvességükbe vették még inkább.

 

- Kár, hogy nadrágod nincs, mert megválasztanánk képviselőnek - találta el Sinkó Józsi a szót.

 

- Egy kupa lisztért veszünk a cigántól - javasolta a másik, s kacagtak rajta.

 

Nagy vasfazékba töltötték a bort, hadd tüzesedjen.

 

- Az urak es úgy tesznek, s kerüjjünk mü es egyvonalba vélük - pisolyogtak kedvesen, ahogy olyan emberek szokták, kiknél már van némi szeszesital.

 

Bircsa Sami csak hányta a fazékba az öklömnyi cukordarabokat, s mikor emiatt a felesége fellebbezett, tehetős kedvében azt vetette:

 

- Van elég a botfali cukorgyárban.

 

Ebben nem is hazudott, mert éppen olyan igazság, minthogy csillag is elég van az égen, csak vak ne legyen az ember.

 

Akinek a természete béveszi az italt, mondják arról, hogy csupán a harmadik reggelre tapogatja meg az asztal lábát. Ezen gyülekezet is ilyen szíjas emberekből tevődött össze, mert csak a kedvük nőtt, ellenben eszük s erejük nem fogyott.

 

Ha már ennyire vagyunk, álljon nyíltan az igazság: akit egy-két kupa bor lenyom, az egyik részben nem is férfiú.

 

A jó kutya megemészti még a puskaport is. Az ember önmagát is.

 

Ezért nincs olyan nyomorúság, mit a sír szájáig ne lehetne elviselni. Mégsem bízunk magunkban, s ezért járunk ki s bé a vígasságba. Bircsa Sami s a cimborái is ezen ügyben ihattak csupán: ki merné ellenezni? Mert ami kedvet látunk, az csaló tűz egyedül, mint a mélyben kínlódó kincs elmúló fényessége.

 

Száraz ember s nem kedves, aki mondja:

 

- Legyen eszünk!

 

Maga Bircsa Sami még most, hevült állapotában sem tagadta meg véleményét rólunk, emberi teremtményekről:

 

- Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk.

 

De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult:

 

- Ellenben nekünk székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik harmat után szüntelen... Öntsetek bort én nagy szüvemre...

 

Mint bujdosó barát lelke az álombeli szózattól, meggyúlt a többi is a szótól.

 

- Szép szavadért dicsérünk.

 

- Igasságodra harmatozunk!

 

Bircsa Sami még jobban tüzet fogott:

 

- Kedvünkre mozsikát rendelek.

 

Az asszonyok is ajtó mellé gyűltek, s hogy őket a férfiak felfedezték, ez is, az is maga mellé erőltetett egyet:

 

A szolgalegény pedig már futott le az úton, muzsikaszó támasztása végett.

 

Szépen bé is alkonyodott.

 

Később a cigányok is megjöttek: egyik vén Dámi vala, ki az életének már azt a felit élte, mit szép nótáiért ráadásul kapott a magyarok Istenitől. S kívüle még kettő, kik lábujjhegyen állottak, mint a kukorékoló kakas.

 

- Állítsd bé, Dámi, szépen szóló udvas fádot! - vezényelte Bircsa Sami.

 

Dámi asztal fejéhez támasztotta kopott bőgőjét, aztán a másik kettőre nézett, mintha meg akarná bűvölni őket, s megzendül a három fa:

 

Rejám rózsám átkot rakott:

Még az ég is kétrét hajlott

Felettem...

 

Hirtelen égő pirosba öltözött a kedv, s nótaszónak illatját szem, száj és fül vérbe vezette, mint májusi holdvilág a szerelmet.

 

Ó, drága, rusnya ember: te cigány, ki Isten helyett is szerszámodba veted a hited s tüzet gyújtasz a vérben!

 

Lengő ágon piros rózsa: kinyílottál, búra termett szívvirág, kit kedv ápol, melegít, s cigány viszen veszendőbe...

 

Szedtem százféle virágot:

Abból főztem urusságot.

 

Gazdaggá lett a szegény is, mint virágos fán éneklő madárka.

 

A nagy kedvességben valaki indítványt kiáltott:

 

- Kerekedjünk táncra!

 

- Igasságodra harmatozunk! - helyeselte férfi s asszony.

 

Hamar tágasságot csináltak, s Bircsa Sami kerengtetni kezdte az egyik menyecskét. Példáját követték, s vigadtak szépen, s kicsi szünetekkel egy-egy rigmust hullattak, mintha tűzre fát vetnének.

 

Én Istenem add neköm,

Be igazán szeretöm.

 

Később újra:

 

Eccer jártam nálatok:

Letörött az ágyatok.

 

Legények, kik leányügyben bolyongtak, s az ablak alatt mentek le s jöttek fel, néhány szuszra megállottak, s a vigalom feleslegéből részesedtek.

 

Itt-ott néhány tekergő kutya futtában megbűzölte a havat, de ha érezte is valami nyomnak izgató szagát, hanggal azt nem tudatta, nehogy szájából a meleg kifusson.

 

Sokszor beszélik, hogy a boszorkány ilyen éjfélkor töri gát alatt a jeget, s feredik bűvös hatalma gyarapítása végett. Hanem amelyik a mai éccaka nem sietett, a feredésről már végképpen lekésett, mivel az első kakasszó falusi béosztás szerint éppen ezt jelenti.

 

Ebben a tájban Bircsa Saminál is összebújtak a cigányok és alázatosan jelentették, hogy nekik távozni kéne, mert a szomszéd faluban lakodalmat kell muzsikálni.

 

- Megalkuttunk, istálom, bizsonisten.

 

Sem jó szóra, sem egyébre nem maradtak. Így aztán Bircsa Sami szánra pakolta őket, a bőgő nyakára öles kolbászt tekert, a szolgalegényt melléjük, s útnak bocsátotta.

 

Ellenben a gyülekezet alig sem bomlott, hanem a férfiak bokrétába ültek, s minden igazságot szabadjára eresztve, már bút panaszoltak, s keserűségben egy törzs gyanánt száradának.

 

- Kipusztulunk, mint a vadrózsafa - mondta Sinkó Józsi.

 

- Fástul, gyökerestül...

 

- Igasságunkra ki sem harmatozik - búsongott Bircsa Sami.

 

Az ablakok mögött fény támadott itt is, ott is.

 

A cigányok szeme már a faluvégin keresztbe állott, s mire a határra kiértek, szépen leragadott.

 

A bőgő pedig csúszott, csuszamlott: s egyszer csak az út közepén maradott.

 

Vén Dáminak álmában lógott a feje, mintha búcsúzna kedves kenyerétől.

 

A csillagok oszlani kezdtek, ami többek között azt is jelenti, hogy Jére Marci, ki a határnak negyedszázados pásztora volt, ilyenkor mindig vette a puskáját, s kutyástul elindult. Nyáron hivatalból, télen gyakorlása végett.

 

Menvén, egyszer észreveszi, hogy a szürkületben előrefutamodik a kutyája: megáll, néz előre erősen, tapodja egy helyben kínosan a havat, s nyöszörög bőven.

 

- Valami vad lesz nyilván - kap eszéhez a pásztor, s nyomban hergeti a kutyát:

 

- Hö meg, Burkos! Csípd meg, fogd meg!

 

A kutya szívére veszi a szót, s mérgesen nekiszökik a nagy fekete állatnak, az elbődüli magát, s a kutya veszettül kezdi tépni a feje körül. Jére Marci ijedtiben a szívéhez kap, de nagy elszánással térdre ereszkedik, s célba veszi a vadat, ereszt egyet: bőg a rusnya állat; ereszt kettőt: még jobban bőg. De már oszlik az ijedsége, mert íme, a kutya jön feléje, s a szájában fityegtet valamit, mintha a vadállat gégéjét kiszakasztva hozná...

 

Jére Marci reszketve nézi a kutyáját, s amit az lógatott, a szájából kiveszi, s tekergeti vén fejét:

 

- E kolbász, valósággal az!

 

Aztán kellő vigyázattal a vadhoz közelít, s kezdi forgatni hol az egyik, hol a másik oldalára. Közben pusmog furton-furt:

 

- Node, ilyent sem értem életemnek napjában...

 

Hanem Dámi felébredt a faluban, s már futva jött a kincse után, immár helybe is ért, s lelkendezve a pásztor mellé szökött: kap rögtön a bőgőjén, s nézi csillogó szemmel, de hirtelen a színében elváltozik:

 

- Szerelmes Isten, ki vagy a zségben!

 

S mint egy fogatlan, vén tigris; nekiszökik a pásztornak, aki félreüti száraz két kujakkal, s csillapítja szépszerivel.

 

- Nyughass, Dámi!

 

- Nem nyugsom! Kiharapom a torkát! - ugrik neki újra a cigány. Node, Jére Marci kedvét veszti a játszásban, azért az eszét használja, puskáját úgy veszi, s elereszt egyet a Dámi füle mellett: az megjajdul, leborul a hóra, s kapálódzik bolondul.

 

- Meghalok, meghalok! Sáraggyon a lelkin! - ordít a, cigány, pedig csupán egy serét futott átal a fülin.

 

Jére Marci feléje hajlik s kéreli; csendesíti, kéreli...

 

Bircsa Samiék még asztalnál búsongottak, buzgón kortyogtattak, néha laposokat pillantottak, s közben-közben nagy csendet hagytak. Egyszerre nagy mozgolódás, morgás támadt az ajtónál: s a pásztor kutyástul belépett, utána Dámi is, hátán dúlt ábrázattal hozta a bőgőjét, de helyette maga bőgött.

 

A szerencsétlen esemény eléadatott, bőséges indulatszókkal.

 

Veszik így is, veszik úgy is, forgatják, bogozzák, cigányt, pásztort gyóntatják, de igazságot tenni emberi lélek nem képes.

 

Vén Dámi új erővel bőg, s szaggatja a ruháját:

 

Megdeglem éhen! Ez a bégé vót, istálom, kincsem, felesígem, gyermekem...

 

Az atyafiak nézik a bőgőt, sorjában kongatják: rusnyán szól; pengetik: kedves hangját ki nem adja.

 

Dámi szünet nélkül szeleskedik, kínjában húzza üstökét - s ekkor hirtelen eszébe jut valami: ég felé tekint, s összefogott kezekkel kiáltja:

 

- Az én igasságomra ki harmatozsik?!

 

Egy pillanatig mindenki maga elé mered a szóra, de Bircsa Sami csillogó szemmel felugrik, a cigány fejét két karja közé veszi, s hallatszik a csókja:

 

- Ha igasság, harmatozzék! - s húsz pengőt helyből kiteszen az asztalra, csak egy szóért, amit szívéből lopott a cigány; csak azért, mert szent és nagy hatalmú a szó, mit legszebb idejében hullat el a szív.

 

Aztán barátsággal kérdi:

 

- Elég-e, Dámi?

 

- Elég, istállom.

 

- No, gyógyulj meg ebben a percben.

 

- Meggyavútam, istálom.

 

Jére Marcinak örömbe borul az ábrázatja, mintha ő nyeré vala a húsz forintot.

 

Bircsa Samiban újra fellobbant az éjjeli tűz:

 

- Húzd rá, Dámi!

 

- Nem sól, istálom.

 

- Húzd rá, úgy is! Hol hibádzik, kifújjuk magunk a nótát!

 

Vén Dámi kétfelé dörgölte szép cigány-bajuszát, a húrokat megpengette, s amint vonóját módjával odaillesztette, kicsit megállott, s fényes szemmel intonálta a nótát:

 

- "Édösanyám sok szép szova" - aztán fejét nekiszegte, s mint akik kiestek a világból, kórusban fúni kezdték:

 

Édösanyám sok szép szova,

Kit fogadtam s kit nem soha.

 

Ej-haj! Öreg Dámi baljával megölelte a pásztort:

 

Megfogadnám, de már késő,

Hull a könyvem, mint az esső.

 

A nap bújt, s fénye az ablakra omlott.

 

Bent asztalra borulva szépen vigadott néhány székely: éppen, mintha most jöttek volna Keletről, s már tudnák, hogy rossz helyen választottak földet s véle hazát.

 

Ó, szív: galickába zárt kicsi piros madár, immár megfulladsz saját melegedben, s mi segíteni mégsem tudunk.

 

Mert ha kiveszünk a galickából, úgy sem jobb.