Mintának való őszi éjszaka van. Olyan, mint az igazi tudós: derűs és bölcs. Innét a kis falusi házak közül különösen megejtő. Vannak csillagok is, nevetők. S megvan a hold is; valami érdekeset láthat, mert tágra kerekedve mereng.

 

Képzeletemben sokan gyűlnek az egyik idétlen házacska elé, amely félrebillentette jókedvében a kalapját. Ének is hallatszik ki onnét. S tánc és muzsika.

 

Lakodalom van.

 

Egy csepp türelmet kérek, és elindulok bé a házba.

 

- Hová, hová? - szól utánam valaki.

 

- Mindjárt jövök - világosítom fel.

 

S csakugyan úgy is van: megkeresem hamar a vigadó apát, az ölembe veszem, és már fordulok is vissza. Viszem az öreget, mint a hold a foltot. Csintalanság, amit csinálok, de most már beléfogta s viszem.

 

Künn leteszem az öreget a gyülekezet előtt, és így szólok:

 

- Uraim: Muszka Gergely!

 

Senki sem mukkan, csak a szél helyett lebben meg a várakozás. Már-már érzem, hogy valahogy folytatnom kéne, de az ördög megcsiklintja az öreget, s erre megelőz: kuncog kölyök módra, és így szól:

 

- Ennyi urat sem láttam egy rakáson!

 

Egy kicsit megszeppenek, hogy csorbát talál ejteni a jó modorba, hozzá fordulok hát, és gyöngéden figyelmeztetem:

 

- Úgy vigyázzon, Gergely bácsi, hogy ezek az urak olvasni fogják magát!

 

Nem tudom, hogy mi van ebben olyan borzasztó, de az öreg megrettenve húzódik vissza a kapu mellé. Látszik az ábrázatán, hogy az akasztás nem ment még ki a divatból. De annyi haszon van a rettenetből, hogy így a kapu mellett jobban látszik a vénember. A holdfény rácsorog valósággal, és béharmatozza, mint egy viharverte nagy mezei virágot.

 

A haja gyér és fehér, utoljára tegnapelőtt fésülték meg a mezőn az ágak. A ruháját, ami meglehetős, a csoda még most is öli, mert hét esztendő óta most van először rajta. Az arcán friss sebek nyomai, s általában be van hálózva valami nagy csata vonalaival.

 

A csillagok felől jeleket veszek észre, amelyek arra intenek, hogy fogjam pártját az öregnek. Oda is megyek hozzá.

 

- Miért nem szól valamit? - kérdem.

 

- Én nem csináltam semmi rosszat - mondja.

 

Látom, hogy ez alkalommal nem fog semmiképpen megeredni a nyelve, pedig nagyon szerettem volna elbeszéltetni vele a tegnapelőtti történetet a fehér kecskével. Ami határozottan megérdemli a türelmet, mellyel a percek meg is áldanak engem. Gondolom tehát, hogy próbálok még egyet az öreggel: karon fogom és leültetem a kicsi padra, amelyik ott alszik barnán és bölcsen a kapu előtt. Aztán megismétlem még egyszer a kérést:

 

- Gergely bácsi, mondjon valami jóízűt az uraknak!

 

Az öreg rázza a fejét, de mintha mosolyogna.

 

- Hát ahhoz mit szólna, ha én mondanék el valamit maga helyett? - szorongatom tovább.

 

Melléje ülök, és jobb híján felveszem hát magam a beszéd fonalát:

 

- Igen tisztelt Gyülekezet!

 

Gergely bácsi, aki itt ül most mellettem, s akinek családi neve Muszka, már harminc esztendeje a jó pásztori tisztséget tölti be ebben a faluban. Őrizett ő már mindenféle állatot, az egy emberen kívül. Egész életiben jó magaviseletet tanúsított mindenki iránt. Napjait és éjszakáit, ahogy a pásztorembernél szokás, jórészt a mezőkön és az erdőkön töltötte. És mégsem csoda, hogy közben hat gyermeket nemzett, aki mind a hat erősen hasonlít hozzá. Eme hat gyermek közül jelenleg négy él, a négy közül azonban most ne beszéljünk a háromról, hanem csak a legkisebbikről, akit Terézkének hívnak, s akinek most tartják éppen a lakodalmát.

 

Olyan szép gyermek ez, hogy azt kimondani lehetetlen.

 

De volt is öröme benne Gergely bácsinak mindig. Még az úri rendbe is belépett átala, mert valahányszor Terézkére gondolt, mindig úrnak érezte magát. S hogy miért érezte úrnak magát, azt úgy magyarázta meg egyszer nekem, hogy azért, mert ő is ezt a legkisebbik gyermekét szereti a legjobban, mint az urak.

 

- Igaz-e, Gergely bácsi?

 

- Tiszta igaz - bólogat az öreg.

 

Így hát nem lehet csodálni, hogy nagy szegény létére is mindenképpen lakodalmat akart rendezni, amikor Terézkét repítik a házból. Ezt mindig kinyilvánította családi körben. Az öregasszony s a nagyobb gyermekek, akik már megházasodtak és férjhez mentek, sohasem ellenezték a Gergely bácsi szándékát. Csak mosolyogtak, s talán gondolták azt is, hogy addig hátha jóra fordul a világ.

 

A világ azonban ellenkezőleg fordult.

 

Megapasztották a pásztori fizetést is, pénzben és terményben egyaránt. Addig s addig szigorkodtak az évszakok, a hetek és a napok, amíg Gergely bácsinak két kecskéje maradt csupán.

 

Egy tarka s egy fehér.

 

S így érkezett el a nagy nap, amikor eljött a legény. Szép sugár legény és fiatal. Eljött egy nyár végi szagos estén, furcsa rózsák égtek a szemében s az arcán, és azt mondotta, hogy ő már nem tud tovább várni, ő már nem győzi csillapítani magát, így egyedül. Muszáj, hogy Terézkével csillapodjék, törvényes módon.

 

S olyan gerjedelemben volt, hogy még másnap el akarta vinni a leánykát a paphoz.

 

Akkor azonban közbelépett a meggondolás, és úgy határozott a család, hogy várjanak még egy kicsit.

 

- Mennyi az a kicsi? - tudakolta a legény.

 

- Egy hónap.

 

- Ádám óta sem telt el annyi!

 

Ádám nem sokat puhított a dolgon, mert az egy hónapot könyörtelenül kitűzték. Hárman szenvedték átal ezt a rengeteg időt: Gergely bácsi és a két fiatal. S nem lehet tudni, hogy a három közül melyik szenvedett többet, mert igaz, hogy a forrást is nehezen lehet eldugni, ha eljött a kiömlés ideje, de pénzt is nehéz szerezni egy pásztorembernek, ebben a világban.

 

Márpedig Gergely bácsi konokul megmondta mindennap:

 

- Inkább kiirtom az emberiséget, de Terézkének lakodalmat csinálok!

 

A napok teltek egymás után, de pénz nem került sehonnét. Mindenki szótlanul és félve nézte az öreget, aki egészen megcsontosodott kínjában szegény, s akinek a szemében mind fenyegetőbbre gyúltak a tüzek.

 

Már csak négy nap volt az esküvőig!

 

A család imádkozott, nehogy megbolonduljon az öreg.

 

A következő napon halálszagot éreztek.

 

Pénz sehol!

 

Így virradt fel az utolsó nap.

 

De az Isten nem hagyja el az embert.

 

- Ugyé, Gergely bácsi?

 

- Eccer-eccer! - mosolyog az öreg.

 

Csatajegyes bölcs arcával milyen kedvesen mosolyog! De nem is illenék az ő lelkéhez más, sem az ő megható cselekedetéhez. Mert tudják az urak, hogy mit csinált Gergely bácsi az utolsó reggelen?

 

Feláldozta a kecskét.

 

Nem a tarkát, hanem a fehéret.

 

Kiment pirkadatkor hozzá, a drága tejelő kecskéhez, és engedelmet kért tőle, hogy pénzt csinálhasson belőle. Egyszersmind meg is kérte arra, hogy támogassa őt ebben a szándékában, s ha valaki meg akarná venni, akkor viselkedjék úgy, hogy minél többet adjanak érte.

 

Vagy akármit csináljon, mert Isten után nincs másban reménység. A kecske szelíden nézte Gergely bácsit, majd bólintott szakállas, szomorú fejével.

 

Megígérte, hogy közre fog játszani, ahogy csak lehet.

 

Hálából és szeretetből megfürösztötte őt az öreg. Aztán elindultak ketten a közeli város felé. Elöl az öreg csodaváró reggeli arccal, s utána patyolatfehéren a kecske, vidáman és nagy lélekkel.

 

Mentek, mint Ábrahám és Izsák.

 

S ahogy beérkeztek volna a városba, egyszer egy nagy fehér házból vidám kacagás gyöngyözött ki az útra. Hatalmas kapuja volt a háznak, és ki volt sarokig nyitva. S odabent a tágas, füves udvaron sok-sok nagyobbacska leánygyermek játszott, s közöttük egy-egy apáca sétált, s még nagyobb vidámságra buzdítatta őket.

 

Isten akarta-e, vagy hogy történt, de Gergely bácsi megállt a ház előtt, hogy gyönyörködjék a dologban. A gyönyörködésből azonban nem lett semmi, mert alig állhatta meg, egyszerre megszökte magát a kecske, és béfutott gyorsan a kapun. Ott elvegyült a gyermekek között, és játszani kezdett velük. Nem volt mit tenni, utánament az öreg is. Odabent megállt, és elég sokáig engedélyezte a kecskének a játékot. Végre azonban őt is sürgetni kezdte az idő, és megfogta szépen a kecskét, hogy tovább vigye. Ekkor azonban mind rámentek a gyermekek, és úgy ellepték, mint a virágok májusban a fát.

 

Mind azt kiabálták, hogy nem eresztik a kecskét!

 

Fellázította őket egészen az öröm.

 

És nem eresztették a kecskét!

 

Összekarmolták az öreget.

 

Leteperték a földre.

 

És a vége?

 

Ó, az csodálatos.

 

Csodálatos, mert összeadták a gyermekek a pénzt, az apácák megy pótolták, és a kecske tovább játszhatott, törvényes módon.

 

Így teljesedett be a csoda, reményen felül. Mert nem reményen felüli dolog-é az, hogy manapság egy szegény ember annyi pénzt kap egy kecskéért, mint a legjobb régi világban?

 

- Igaz-é, Gergely bácsi?

 

- Én nem tudom, hogy mit szóljak - mosolyog az öreg.

 

A mosolya nem olyan, mint eddig: valami van ennek a háta mögött. De ez már a mi dolgunk lesz, a miénk, kettőnké.

 

Tehát el kell búcsúznom a gyülekezettől.

 

- A viszontlátásra, uraim!

 

Lassan mindenki elmegy, csak mi maradunk ketten.

 

- Jöjjön bé egy kicsit, szívesen látom! - kedveskedik az öreg.

 

A meghívást elfogadom, hiszen öröm az öreggel együtt lenni, s azonkívül mulatni is vágyom, mert tele van a szívem csodálatot erőkkel.

 

Elindulunk hát bé a házba, ketten egymás mellett.

 

- Mondja, kitől hallotta ezt a történetet? - kérdi az öreg.

 

- Hát nem így volt?

 

- Nono: én azt szeretném tudni, hogy kitől hallotta? Mert én az égvilágon ezt senkinek el nem mondtam.

 

Egy cseppet tusakodom, de aztán kivallom neki:

 

- A pap mondta, Gergely bácsi.

 

- A mi papunk?

 

- Az.

 

- Hát ő vajon honnan tudja?

 

- Onnét, hogy ő látta. Éppen bent volt a városban, s látta, amikor a kecske béfutott a zárdába.

 

Az öreg nem szól, csak megint mosolyog.

 

Bent a víg mulatság tetején odavisz engem az asztalhoz, két poharat vesz elő, és tölt az aranyszínű borból, amit a kecske árából vásárolt.

 

Koccintunk, és felemeljük a poharat.

 

Az öreg azonban huncutul mosolyog a felemelt pohárral. Kuncog is egy kicsit.

 

- Mondja meg már; mi van a begyiben! - szólok rá türelmetlenül.

 

Gergely bácsi leteszi a poharat, egészen közel hajol hozzám, és úgy súgja, mint egy vallomást:

 

- Tudja, minden pontosan úgy volt, ahogy a pap mondta, csakhogy... csakhogy a kecske nem oda futott be.

 

- Hát hova?

 

- Az örömlányokhoz.

 

Erre én is rögtön leteszem a poharat.

 

- S azok vették meg?

 

- Azok.

 

- S miért?

 

- Mert olyan fehér volt.

 

Nem tudom, miért, de csordultig meghatva érzem magam. Koccintunk újra, megisszuk a bort, és felcsap belőlem a hit:

 

- Jóra fordul a világ, Gergely bácsi!

 

Megragadom az öreget, és boldogan táncolunk, mint a történetben a kecske.