Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásul nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr a felesége mellől átdörmögött a műhelybe:

 

- Lőrinc, fölkeltél-e?!

 

Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra a Lőrinc két szeme.

 

- Föl, föl! - mondta gyorsan.

 

Utána szélesen és urasan terült el újból a csend; csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek; s majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

 

- Samu, szundítsunk még...

 

Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme; s azután vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva, az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra; majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát meg akarta volna ijeszteni.

 

- Működnek... - mondta Lőrinc.

 

Adtán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

 

Virradni kezdett.

 

Odament Lőrinc az ablakhoz, mely az országútra mutatott, s kinyitotta mind a két ablakszárnyat. Kihajolt a téli világba, mely magát derengetve egymagában mulatott, olyan játékos volt. Nagy pelyhek imbolyogva szálldogáltak, módos és bársonyos pelyhek, kedvük szerint összevissza s mégis igen nagy rendben. A drótokon és a kerten puhán megültek, s megültek a házak fedelén is, csupán az országút változatos gödreiben hervadtak el. Néha egy-egy falusi tűnt elé, mint a baktató rejtelem; egyszer szekér is jött olyan nyikorgással, mintha az ember fülire vágyakoztak volna a kerekek.

 

Ilyen volt a reggeli teremtett világ.

 

Elgondolkozott Lőrinc az örökkévaló Mesteren, aki forgatja a napot és az éjszakát, s olajozza a nyekergő világot; aztán kitakarította gondosan a műhelyt, s az ujjast a vállára kanyarította, hogy szokás szerint induljon a pékhez. Máskor csak kilépett szó nélkül a házból, s elhozta a napjára valót, ami egyforma volt örökké. Most azonban olyan virgonc volt és duzzadó, hogy legszívesebben bément volna a tekintetes asszonyhoz, s őt az ura mellett pajkosan megcsiklandozta volna, hadd örüljön ezen a szép napon.

 

- Megyek, tekintetes asszony! - szólott által a bétett ajtón.

 

- Nyolcat hozzál! - hangzott vissza.

 

- Miféle nyolcat?

 

- Zsemlét.

 

- S kenyeret ne?

 

- Hozzál azt is, mint máskor.

 

Azt sem tudta Lőrinc, hogy hamarjában hova legyen el, úgy megzavarodott a nyolc zsemlétől. Nyolcat?! Ilyent nem hallott még, pedig tíz hete már, hogy itt inaskodik; s tíz hét alatt mindennap ő hozta reggel a zsemlét. De csak kettőt! Kettőt a tekintetes asszonynak, mert ők ketten a mester úrral mindig kenyeret ettek. Azt fognak enni ma reggel is, hiszen mondá, hogy hozzon. De akkor minek kell a nyolc zsemle?! Egyedül akarja megenni? Vagy vendégek érkeznének?

 

Nem tetszett Lőrincnek, hogy két zsemléről nyolcra fordult a világ.

 

- Furcsák az asszonyok... - mondta magában.

 

De nem vitatkozott, hanem elment a pékhez, s megkérdezte tőle, hogy miképpen töltötte az éjszakát. Azt felelte a pék, hogy az éjszakát úgy töltötte, mint a róka; aztán kitette Lőrincnek a mindennapos kenyeret s a két zsemlét.

 

- Maga sem mindentudó - mondta Lőrinc a péknek.

 

- Hát mit nem tudok? - kérdezte a pék.

 

- Azt, hogy nyolc zsemle kell s nem kettő.

 

Ha annyi kellett, annyit kapott; s vihette. Vitte is Lőrinc egy nagy papiroszacskóban, ami nem járt másnak az egész környéken, csak az asztalosnénak. Már egészen világos volt, amikor a fiú kijött a boltból. Szinte úgy tetszett, hogy néhány perc alatt ezt a világosságot is a pék csinálta, s azt is nyilván az asztalosné számára, hogy keljen fel az ura mellől.

 

- Huncut a pék... - gondolta Lőrinc.

 

S amint fütyörészve mendegélt hazafelé, hát jön szembe egy legény, akivel egyfalusi volt. Mind a ketten megörvendettek, hogy karácsony szombatjának nyitása idején ilyen jó ismerőst rendelt az Isten. Lőrinc elmondta, hogy éppen kenyeret és zsemlét viszen a péktől; s el a legény is ragyogó szemmel, hogy a kedvesének akar valami ajándékot vásárolni, mivel a farsangon egybekelnek.

 

- Jó dolga lesz - mondta Lőrinc.

 

- Nekem-e?

 

- Együtt.

 

Nevetett a legény, hogy bizony nem lesz rossz dolog az egybekelés; majd megkérdezte Lőrinctől, hogy a szent ünnepre hazajön, ugye?

 

- Még nem szóltam a mesternek - mondta a fiú.

 

- Hát szólj.

 

- Gondoltam, hátha magától is küldeni fog.

 

Egyetértettek abban, hogy kérni nehéz dolog, ha valakinek olyan természete van, de azért mégis meg kell tenni. Már eddig meg kellett volna, mert ma ünnep szombatja van, s este már szent este. Ne szemérmeteskedjék hát Lőrinc, hanem rögtön kérezkedjék, amint hazaviheti a zsemlét.

 

- Én nem szólok! - mondta mégis a fiú.

 

- S mért? - kérdezte a legény.

 

- Ha benne nincs annyi becsület, legyen a Heródes barátja.

 

Gondolkozott egy kicsit a legény, majd megkérdezte, hogy hol lakik az asztalos. Azután nagy búcsúzkodással elváltak, hogy menjenek külön-külön céljuk felé. Már bánta Lőrinc, hogy büszkeségében így megátalkodott, de most már a szó is kötötte, nemcsak a természete. Hirtelen az jutott eszébe, hogy most, amikor hazaérkezik, az egyik zsemlével megcélozza a mester úr fejét, a másikkal a tekintetes asszonyt. S látta is már, hogy repül sárgán a zsemle s koppan! S utána előrelükken a mester úr szeme, mint ahogy kiugrik a haragos kutya a kapuba; s rebeg az asszony szeme is, mint a megriadt, kék tollú madár.

 

Nevetett az élvezetben.

 

Ahogy benyitott az ajtón, hát a mester már ott van a műhelyben. Borzos volt és vidám. Derékon felül még éjjeli ember volt a hálóingben, de már rajta volt a zöld posztónadrág, amit csak olyan napokon szokott felvenni, amikor jókedvet hozott az ágyból. Köszönt neki Lőrinc, mire a mester ránevetett, s azt mondta:

 

- Vidd bé a zsemlét asszonyodhoz!

 

Belépett Lőrinc a hálóházba, s hát a tekintetes asszony még ott fekszik az ágyban. Dús szőke haja elomlott a párnán, s kedvesen kérdezte meg a fiút, hogy nyolcat hozott-e?

 

- Nyolcat.

 

- Tedd csak le szépen.

 

Letette Lőrinc a csomagot, s ránézett a heverő tekintetes asszonyra.

 

- A pék üdvözletit küldi - mondta.

 

- A pék?

 

- Az.

 

Egyik sem tudta hamarjában, hogy miképpen lehetne a péket folytatni. Az asszony a képre nézett, mely az ágy felett egy szárnyas gyermeket ábrázolt, aki éppen egy nyilat akart elereszteni. Lőrinc egy-két pillanatig a péken időzött, akit a zsemledobás helyett mégis megcsillogtatott; s aztán kiment a műhelybe.

 

- A menyasszonyt folytatjuk? - kérdezte.

 

- Azt - felelte a mester.

 

Volt a szomszéd fiákeresnek egy húszesztendős lánya, akit Amáliának hívtak. Ez az Amália férjhez készült a Lantos tímár fiához, aki borbély volt. Ezeknek csinálták nagy szorgalommal a nászbútort.

 

Vagyis a menyasszonyt folytatták.

 

A mester jókedvvel és gyönyörűen dolgozott, s Lőrinc is szaporán fogyasztotta a csiszoló papírosat. S reggeli után még jobban harsogott a műhely: szinte hallani lehetett, amint az idő lihegve szaladt utánuk. A gyaluforgács ellepte lassan a földet: kunkorodott, nyújtózkodott és zizegett magában is, mintha titokzatos, finom állatok hevertek volna nagy bőségben. Kisded vonulatokban meggyűlt a fűrészpor is, mint ahogy a porka havat elrendezi néha a szél.

 

Már délfelé járt az idő.

 

S ekkor megnyílt a műhely ajtaja, s hát a legény ereszkedik bé rajta, akivel szót váltott volt Lőrinc a reggel. Úgy látszott, hogy nemcsak a kedvesének, hanem magának is vásárolt ajándékot, mert a szeme erősen csillogott, s az arcája is virított. Odament a mesterhez, kezet fogott véle, és megmondta a nevét.

 

- Ehhez a legénykéhez jöttem - szólt azután.

 

- Lőrinccel is kezet fogott, s úgy megölelte, mintha esztendők óta nem látta volna.

 

- Anyád vár! - mondta.

 

- Engem-e?

 

- Te vagy a fia, s ma este karácsony van.

 

Mind a ketten a mesterre néztek, aki éppen rágyújtott egy kicsi szivarkára.

 

- Velem jöhetsz is - folytatta a legény.

 

- A mester urat is elvisszük - sandított hazafelé Lőrinc.

 

Ismét csend keletkezett, s az asztalos szippantott a kicsi szivarból.

 

- Kicsi baj van - mondotta.

 

- Csak kicsi? - kérdezte a legény.

 

- Csak annyi, hogy mi távozunk el, s nem Lőrinc - folytatta a mester. - Anyósomhoz megyünk, a szomszéd városba; s valakinek itt kell maradni a házban.

 

Hümmögött egyet a legény, utána Lőrincre nézett, majd a mester felé így szólt:

 

- Ilyen ember is van?

 

- Milyen?

 

- Ilyen, aki a békesség ünnepén az anyósához megy.

 

Helytelenítés és igazság egyformán volt a szóban, mert a barátság egyszerre megakadt. A mester kedvetlenül a kályha tetejére ütötte a hamut, Lőrinc a gyaluforgácsot taszította tovább a lábával, a legény pedig feltette a kalapját.

 

Kedvezőtlenül távozott el.

 

Egyetlen szó sem esett, úgy fogtak munkához ismét. Folytatták a menyasszonyt, de látszott jól, hogy a mézesheteken immár túl vannak. Enyhület és szinte áldás volt, amikor bélépett később a tekintetes asszony. Üde volt és illatos; nem csoda, hogy a pék is szeretett volna ilyent sütni.

 

- Indulni kell, Samu! - mondta az urának.

 

Lőrinc ránézett, s azt kérdezte:

 

- Ezért kellett az a sok zsemle?

 

- Ezért, az útra - felelte az asszony.

 

A mester abbahagyta a munkát, lepallotta magáról a port, s a feleségével együtt átment a másik szobába. Lőrinc utánuk nézett, s azt gondolta, hogy a három esztendőt nem fogja itt kitölteni, úgy lehet. Kinézett az ablakon a szabad világba, ahol igyekezve jártak az emberek és a szekerek, s engedély nélkül szálltak a téli madarak, ahova akartak. Mindenkinek megvan a maga sorsa, gondolta magában. Mint a darázs, amikor nyugtalanul és duzzogva megy valami változatos ágon, úgy térengett ő is ezen a gondolaton.

 

Aztán béjött az asszony, egy kosarat letett a műhelypadra, s azt mondta:

 

- Ez a tiéd az ünnepre, s mi harmadnapján itthon vagyunk.

 

Amikor indultak, a mester is bészólt:

 

- Osztán húsvétra hazamehetsz.

 

Semmi sem esett olyan rosszul Lőrincnek, mint ez, hogy húsvétra hazamehet. Inkább mondta volna, hogy az inas olyan, mint a kutya; vagy mondta volna, hogy Amália sem neki szánta a cukrát. Csak éppen a húsvétot ne emlegette volna!

 

Mert hol van az még!

 

Azt hitte, hogy abban a percben a mester után lódítja a kosarat, hadd vigye el azt is az anyósának. De nem bántotta a kosarat, csak ennyit mondott:

 

- Akinek nem születik Jézus, annak nem is támad fel.

 

Elmentek.

 

A kosár tetején egy cédula volt, amire rá volt írva, hogy "Boldog karácsonyi ünnepeket." No, gondolta Lőrinc, az asszony mégis asszony, mert kíván valamit a férfiúnak, akármilyen kicsi! Bezzeg a pékre még annyit sem mondott, hogy köszönöm, de hiába is mondta volna, mert a pék azt nem tudta volna meg soha... S mit tett még a kosárba, lám! Húst, szépen megsütve, jócskán. Kolbászt is. Jól megfaragott sonkabokát, diós és mákos kalácsot. S egy üvegecske bort is!

 

Kedves asszony...

 

Nem lehetetlen, hogy mégis kitölti itt mind a három esztendőt.

 

Mindjárt húzott egyet az üvegből.

 

Tisztességes bor volt, mert ez az egyetlen húzás is pezsdítőleg hatott. Sétálni kezdett a műhelyben, s iramosabb lett az esze is. Séta közben két széket, ami Amálinak készült, a fal mellé utasított; s egymás után a többi bútorok is elhúzódtak az útból. A lába alatt úgy ropogott a gyaluforgács, mintha sírt és jajgatott volna ekkora hatalom előtt. Az asszony jutott eszébe s róla a pék. Mi lenne, gondolta magában, ha most egyenesen elmenne a pékhez, s megmondaná neki, hogy az ő asszonyának ne üzengessen! Amália sem volna rossz, ha ide tudná csalni a műhelybe, hogy a készülő bútorait megtekintse.

 

Ismét húzott egyet az üvegből.

 

S a következő percben már lemaradt a tekintetes asszony s le Amália is. Valami egyébre vágyott, de nem tudta, hogy mire. Odament az ablakhoz; s nézte a világot. Az emberek és a szekerek változatosan forgolódtak; s az idő is egészen olyan lett, ahogy ilyenkor talál: a levegő vidám és csillogó, a hó pedig szikrázó és bátor.

 

- Az a legnagyobb dolog: világot teremteni... - mondta magában.

 

Egészen megtüzesedett belé, hogy ez milyen nagy dolog. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, s a gondolatai villadoztak, mint a szikrák. Maga sem tudta, meddig állhatott így, csak egy falusi embert látott egyszer, amint a kicsi fiával jött a városból kifelé. Ügyes és játékos kicsi gyermek volt, ötesztendősnél nem több. Csak az öltözéke volt a nagyoké; a csizma rajta, a harisnya, a posztó ujjas és a báránybőr sapka.

 

- Ilyen nekünk is van! - jutott eszébe hirtelen.

 

Bément a hálóházba, s a tükör mellett megtalálta a kicsi babafiút, akinek minden ruhája éppen úgy megvolt, mint annak az elevennek az utcán.

 

- Gyere! - mondta neki.

 

Kihozta a műhelybe, s egy darabig ott barátkoztak ketten. Aztán szerszámokat vett elé, s nekiállott, hogy a babafiúnak bölcsőt csináljon. De nem akármilyent, hanem mesteri munkát! Szép is lett, az igaz, de az idő is ráment, mert lámpavilág mellett fejezte bé. Akkor megvetette jól a bölcsőt, s a babát kinevezte Jézus-fiúnak. Nagy gonddal beléfektette, s virág helyett egy hosszú lábú, kerek asztalkának a tetejére helyezte, közel a kályha mellé.

 

Úgy érezte, hogy kicsiben ő is világot teremt.

 

S megpihent, mint Isten a hetedik napon.

 

Evett is valamit, s a borból ismét ivott.

 

Aztán kiment az utcára, hátha találna valami csordapásztorokat vagy esetleg napkeleti bölcseket, akiket a "Jézus-fiú" mellé megszerezzen. Úriembert eleget látott, de úgy gondolta, hogy az úriember sem csordapásztornak, sem napkeleti királynak nem alkalmas. Talált egy betlehemes csapatot, s azokhoz odavegyült, de amikor elmondta nekik a dolgot, nevettek rajta. Jobb lesz, ha szegény emberhez folyamodik, gondolta magában; s meg is szólított egyet, amint az egyik kocsmából éppen kilépett. Eléadta neki, hogy egy csordapásztorra volna szüksége vagy egy napkeleti bölcsre: nem vállalkoznék-e valamelyikre?

 

- Mit fizetsz? - kérdezte az ember.

 

- Fizetés nélkül gondoltam - felelte Lőrinc.

 

Szinte megverte a szegény ember.

 

Többet nem próbálkozik, gondolta Lőrinc, hanem elmegy haza. Nem is törődött többet az emberekkel, hanem magányosan és töprenkedve igyekezett hazafelé. Észre sem vette, hogy egy kutya a nyomába szegődött, s hűségesen kísérte. Otthon a kapu előtt azonban valahogy mégis visszatekintett, s akkor meglátta a kutyát. Juhászfajta volt, s egészen fehér, ha nem lett volna olyan mocskos. Soványan és esdeklő szemekkel nézett Lőrincre, aki azt mondta neki:

 

- No, gyere!

 

Bémentek ketten a műhelybe, ami egyszerre megtelt örömmel és élettel, mert a kutya boldogságában nem nyugodhatott; bolondul rúgta és zizegtette a gyaluforgácsot, csapkodta szünet nélkül a farkát, s egyre-másra ugrott Lőrinc felé, hogy hálálkodjék neki.

 

Erős szaga volt.

 

- Nyughass, Mirrha! - csitította Lőrinc.

 

Néhány falatot adott neki a kosárból, aztán vizet melegített, s legalább a négy lábát s a két fülét megmosta. Boldog volt Mirrha nagyon; s Lőrinc is örvendett, hogy a sors nem embert rendelt, hanem kutyát.

 

Mert az emberek hasznot akarnak, irigykednek és veszekednek; így azonban, ezzel a kutyával, a mai estére talán jobb világot teremthet a "Jézus-fiú" számára.

 

Jobb világot az állatokkal!

 

Kiment a konyhába, s béhozta a macskát is. Mirrha megmutatta a fogát, ahogy a macskát megpillantotta, de amikor látta, hogy Lőrinc mindenképpen békességet akar, mégis megbarátkozott.

 

Alakult a világ.

 

- Hozzunk még egyet! - mondta Lőrinc.

 

Kiment s a hónya alatt a piros fejű nagy kakassal érkezett vissza. Letette a kakast a földre, hogy sétáljon a gyaluforgácsban, de a kakas nem akart mozdulni, hanem pislogva nézte a kutyát s a macskát.

 

Azok is gyanakodva tekintettek rá.

 

- Ma este békesség legyen! - mondta Lőrinc.

 

Úgy tetszett, hogy meg is lesz a békesség, mert a kakas bolygatni kezdte a gyaluforgácsot, a kutya leült a műhely közepén, s a macska is elheveredett a kályha mellett.

 

Megérdemelték a jutalmat.

 

Lőrinc elévette hát a kosarat, s gondolatban felosztotta az ennivalót. Aztán kivette legelőször, amit a kutyának szánt, s azt eléje tette a földre. Utána a macskát jutalmazta meg, majd a kakasnak ejtegetett jó falatokat.

 

S velük együtt ő is enni kezdett.

 

S ahogy mind ettek volna, abban a nagy csendben, egyszerre cincogást lehetett hallani, s az egér meg is villant a fal mellett. De abban a pillantásban már ott termett a macska, s rettentő prüszköléssel megragadta az egeret. Mire egyet pillantani lehetett volna, már a kutya is rajta volt morogva a macskán; a kakas pedig nagy rémületében felrebbent a "Jézus-fiú" bölcsőjére, ami ledőlt az egész a földre, s akkor még nagyobb ijedtséggel a kályhára repült a kakas, ahol megégette a lábát, s borzolódva lezuhant a földre.

 

Egy pillanatig dermedten nézte Lőrinc, hogy mi ütött ki. Mozdulni sem tudott, úgy szakadt rá.

 

De aztán ráordított a kutyára:

 

- Mirrha!!

 

A kutya azonban akkor is marcangolta a macskát.

 

- Mirrha!!

 

Felkapott egy rudat, s megsújtotta fejben a kutyát.

 

Egyszerre csend lett.

 

Mirrha oldalra fordult, de a macska a szájában volt, s az egér is a szájában a macskának.

 

Egyedül a kakas teregette a szárnyát.

 

- Mintha emberek lettek volna... - mondta Lőrinc.

 

Egy ideig még elgondolkozva állt az elnémult csatatéren, aztán fölvette "Jézus-fiút" a földről, a gyaluforgácsot leszedte róla, és a portól megtisztogatta.