Volt egyszer egy szegény ember; úgy hívták, hogy Czincziri Ábrahám. Vagyis Czinczirinek hívták, de Ábrahámnak keresztelték. De nagyon szegény ember lévén Czincziri, azt mondták róla, hogy a módos Ábrahám helyett elég lesz neki a Hám.

Így aztán csak Czincziri Hámnak ismerték mindenütt.

Mondom, nagyon szegény ember volt ez a Czincziri Hám; olyan szegény, hogy párja messze tájon nem is akadt. De veretlen volt abban a másik dologban is, hogy nagyon sok gyermeke volt. Olyan sok, hogy ami név a kalendáriumban akadt, az már mind elfogyott a gyermekekre; s a közeli és a messze vidéken már komát sem talált.

S ez volt a legnagyobb baj.

Hát búnak ereszkedett szegény Czincziri, hogy ezen a világon már komát sem lehet találni. Búsult és senyvedezett egy darabig, de hát mit csináljon, valamit mégis próbálni kell. Elindult tehát, hátha valahol mégis találna megbújva egy embert, aki még nem komája, s esetleg megnyerhetné. Ment, mendegélt szegény Czincziri; s hát egyszer látja, hogy a néptelen úton szembejön véle a halál. Ejh, vakarni kezdte a feje oldalát a szegény ember, hogy most immár koma helyett vége az életinek. Gondolta, legjobb lenne visszafordulni talán; mintha valamit otthon felejtett volna, de aztán zúzmarás lett a nyakán a haj, hogy a hátába eressze a halált. S nem fordult vissza. Inkább letér az útról, gondolta másodiknak, s valahogy eloldalog, mintha jó gazda módjára a földjeit vizsgálgatná. De hát addig bizonytalankodott, hogy a halál már közel is ért.

- Jó napot, Czincziri! - köszönt is oda neki.

Ismét nem tudta a szegény ember, hogy megijedjen-e, vagy éppen reményt vegyen. Mert a szíve negborzadott attól, hogy lám, kiszemelte őt már a halál, hiszen a nevét is tudja; másfelől azonban jól is esett neki, hogy barátságosan a nevén szólította, s gondos kurtasággal, vagyis Hám nélkül. S úgy küllemre is inkább a reményt táplálta a halál, mert alig volt csúnyább, mint egy megaszalt vásáros ember, akinek tarisnya lóg a horpac bordái fölött.

- Szerencsés jó napot! - köszönt vissza Czincziri.

A halál enyhe mosollyal tekintett reá, hogy neki is jutott valakitől egy jó szó, s így folytatta:

- Látom, úton vagy te is.

- Úton, kis reménnyel - mondta a szegény ember.

- S mi a célod?

- Komát keresnék, valahol.

- Hát azt nem nehéz kitalálni, úgy gondolom.

- Nem is könnyű - folytatta Czincziri -, mert olyan sok gyermekem van, hogy ezen a világon immár mindenki komám lett.

Bólogatott a halál, hogy mennyire osztja a gondot, majd a szegény embernek a vállára tette komásan a kezét, s azt mondta neki, hogy nem kell csüggedni. Hát erre Czincziri nagy bátorságot vett, s így szólt:

- Ha szépen megkérnélek, te vállalnád-e?

- Miért ne! - mondta szíves szóval a halál.

No, jól van, megfordult a szegény ember, s a halál társaságában elment haza. Otthon elvégezték, amit olyankor szokás; s utána nagy ünnepséget csaptak, amit gavallérosan a halál állott. Amikor pedig eljött a búcsúzkodás ideje, akkor a halál félrevonta Czinczirit, hogy még akarna valamit. Leültek hát egy dugott sarokba, s ott a halál elővett a tarisnyából egy hosszúkás dobozkát, ami szivárványos színű volt. A dobozkát, mint nagy ajándékot, átnyújtotta Czincziri komájának, s melléje így szólt:

- Látván, kedves komám, hogy csakugyan nagyon szegény ember vagy, s hogy a gyermekek is egészen elleptek, a megélhetésed dolgában segíteni akarok neked, s egy jó tanáccsal is szolgálni szeretnék.

S azzal kinyitotta a szivárványszínű dobozkát, amiben nem volt egyéb, csak egy rozmaringszál. Amikor azt megmutatta Czinczirinek, a dobozkát s benne a rozmaringot ajándékul adta a szegény embernek, s melléje így szólt:

- Ha már ilyen járó-kelő ember vagy, mától kezdve foglalkozzál gyógyítással. Ha beteghez fognak hívni, először mindig nézd meg, hogy én ott állok-e a beteg fejénél. Ha ott állok, akkor mondd azt, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk; de ha nem állok a beteg fejénél, akkor a rozmaringszálat húzogasd el a beteg orra alatt, s attól meg fog gyógyulni.

Czincziri igen bólogatott, hogy nagyon köszöni, s hogy mindent úgy fog cselekedni. S amikor pedig a halál azt a jó tanácsot adta neki, de a lelkire kötve, hogy aztán soha és semmi állapotában el ne bízza magát, akkor nem győzött eléggé bólogatni, egyre mondogatván is melléje:

- Dehogy, komám, dehogy!

Ennek utána, mint jó komákhoz talál, nagy istenkedéssel búcsúztak egymástól. S nemsokára, hogy ez történik vala, hírét vette Czincziri Hám, hogy a hetedik faluban valami nagy nyavalyába esett egy gazdag báró, szegény; s amennyi orvos van a tartományban, azt mind fuvarozzák a bárói lakba. No, gondolta magában Czincziri, most ő megpróbálja, hogy a halál igazat mondott-e, vagy nagyot hazudott. Vette hát a szivárványszínű dobozkát, belétette a zsebébe, s elindult a célja felé. Amikor elérkezett a kastélyba, hát bizony mindenkinek lógott a feje; a beteg bárót pedig úgy megszállották az orvosok, hogy a közelibe férkőzni is bajosnak látszott. Czincziri azonban nem tágított, hanem egy alkalmas percben s nagy vakmerőséggel bérontott az ajtón, hogy ő gyógyítani jött. Mivel igen hevült volt, s nagyon rongyos is, a beteg ágya mellől mindenki arra utasította, hogy takarodjék rögvest. A báró azonban meghallotta, hogy gyógyítani akar, s nagy bajában azt gondolta, hogy utolsó szalmaszálnak ez a szegény ember is jó lesz.

Intett, hogy eresszék az ágyhoz.

Czincziri odament, s hát a beteg feje mögött hiába keresi a halált. Erre elővette szépen a szivárványszínű dobozkát, s a rozmaringszálat meghuzigálta a beteg orra alatt. S amikor ezt megtette, rá egy óra múlva már talpon volt a báró, az orvosokat mind elkergette, a szegény embertől pedig azt kérdezte:

- Mit kérsz?

- Az úrra bízom - mondta Czincziri.

Hát adott neki a báró egy szekér cipót s egy zacskó aranyat. A szegény ember a cipót mind elosztotta a gyermekei között, a zacskó aranyból pedig vett nekik ruhát s magának egy jó szürke lovat. Attól az időtől kezdve lóháton járt gyógyítani, de gyalogosan nem is győzte volna, mert úgy rákaptak az emberek, hogy folytonosan s mindig sürgősen hívták. Nagy módjában s a hírneves doktorságában kezdett lassacskán a jó tanácsról is megfeledkezni, mert bizony el-elbízta magát, s olyanokat üzent a betegnek, hogy fohászkodjék a védőszenthez, vagy mondjon el egy Miatyánk-ot.

Hanem történt abban az időben, hogy messze földről egy hírnök érkezett, aki elmondotta, hogy ő egy királyi herceget szolgál; aki nagy betegségbe esett. S tisztelettel felkérte Czinczirit, hogy fáradjon el a herceghez, és gyógyítsa meg. Ha meggyógyítja, tejben fürödhetik egész életiben, s máskülönben megkapja a kellő díjazást.

- Elmegyek, hogyne! - mondta Czincziri.

Fel is ült szürke lovára még azon a napon, s elindult a célja felé. Ahogy ment volna keresztül egy nagy mezőn, szép őszi időben, hát látja, hogy az egyik mogyoróbokor mellett ott áll a halál, s ímmel-ámmal mogyorót szedeget a bokorról. Gondolta Czincziri, hogy ez a komaság már úgyis bételt, s ügyet sem vetett a halálra, hanem köszönés nélkül elment mellette. De amikor megérkezett a hercegi palotába, s odavezették a beteghez, hát a halál már nem mogyorót szed, hanem ott áll a herceg fejénél. De azért mégis elővette a rozmaringot, mert immár egészen elbízta volt magát, s azt az árva rozmaringszálat egész nap huzigálta a herceg orra előtt.

De az bizony áment mondott a világnak.

No, felült szégyenszemre Czincziri ismét a szürke lóra, s elindult hervadozva hazafelé. Amint haladott volna által azon a bizonyos mezőn, hát látja, hogy ismét ott áll a halál a bokor alatt, s szedegeti a mogyorót.

- Jó napot, komám! - köszönt neki Czincziri.

A halál intett, hogy szálljon le arról a szürke lóról, mert beszélni szeretne vele. Czincziri már ennyiből is látta, hogy mindent tud a halál, s jámbor engedelmességgel leszállt a lóról. Akkor a halál elejébe állott, s azt mondta neki:

- Elbíztad magad, Czincziri Hám. A komádat nem ismerted meg, s a rozmaring becsületét is lejárattad. Ezért meg kell halnod!

- Mikor? - kérdezte Czincziri.

A halál egy tükröt vett elő, s azt mondta a komájának, hogy nézzen abba a tükörbe belé. A tükörben gyertyák égtek, s a halál megmutatta Czinczirinek, hogy a számos gyertya közül melyik az övé.

- Mikor alszik el? - kérdezte Czincziri.

- Hét nap - mondta a halál.

Gondolkozott még Czincziri, hogy kegyelmet kérjen a komájától vagy legalább némi haladékot, de aztán megátalkodott mégis, felült a lovára, és elment haza. Otthon igen főtt a feje, hogy immár mitévő legyen; gondolta azt is, hogy keresztényi módra megadja magát, s bevárja, amíg elszakad a gyertya lángja; de gondolta azt is, hogy vagy komája neki a halál, vagy nem. Ha pedig komája, akkor megmutatja, hogy meg tud ő nála nélkül is halni.

S negyednapra látszólag meghalt.

Az ötödik napon a legszebb ruháiba öltöztették Czincziri Ábrahámot, kincseket aggattak reá, s a templomba állították a ravatalát. Amikor aztán a hetedik napon eljött a halál, s megtudta, hogy a komája nála nélkül meghalt, hát akkor majdnem megölte a méreg. Dühös pulyka módjára kerülgette a ravatalt, éjszakára pedig megbújt a szenteltvíz mellett, s onnét leskelődött, hogy vajon nem történik-e valami.

S szerencséje volt.

Mert ugyanis, úgy az éjféli órákban, tizenkét rabló settenkedett valahonnét elő, s a tizenkét rabló mind bément a templomba. Ott a gyér világosságnál kirakták a rablott pénzt a kőre, hogy az osztozkodás megtörténjék. Miközben mindegyik kirakta, ami a zsebében volt, maga a rablóvezér tapogatni kezdte a ravatalon a díszes halottat, hogy a kincseket és a drága ruhákat talán leszedje róla.

Czincziri lapult, amíg tudott; de amikor a nyaka körül matatott már a rablóvezér, egyszerre és pattanva felült, s elkiáltotta magát:

- Halál a komám!

Hát abban a percben úgy megijedtek a rablók, hogy egymást verték le, csak éppen kimehessenek valahogy a templomból. Amikor pedig mind kimentek, s a csend beállott ismét, hát akkor a szenteltvíz mellől előjött a halál, s így szólt:

Itt vagyok, komám!

- Én is - mondta Czincziri.

A halál megbocsátotta a komájának, hogy túljárt az eszén, s Czincziri is feledést ígért a nagy szigorúság miatt. Aztán ismét komaságot fogadtak egymásnak, s ma is élnek.

De hogy holnap mi lesz, azt nem lehet tudni.