1

 

Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é, vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyitó örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madárka, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.

 

A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste.

 

A harangozó a tömjént szűkön kimérte.

 

Néhány növendék legény leereszkedett a toronyból, s vegyes jámborsággal hítták a Szentlelket. Hanem Fesszegi Botos Emre fennmaradt, s hunyorítva intett egy másik legénynek. Hogy kinek, azt szóval is nyilvánította:

 

- Szóljunk kettőt, Mihályka.

 

Erre aztán a harangköteleknél egy garádicson mindketten letelepedtek.

 

A szívök fájt szegényöknek, s hogy mi hibádzott, arra Fesszegi Botos Emre reá is célzott:

 

- Ketten egy madarat tudunk, Mihályka.

 

- Szép szemepárja s gyönge dereka érdemli - mondta Mihályka, de itt elhallgatott, mert eszejárása óvatos volt, arca finom a született értelemtől, s még a lépése is úgy esett, mintha abból is politikát csinálna.

 

Botos Emre a hajába markolt, s erős koponyáját súrolni kezdte:

 

- Én nem ijedek meg, azt a tizenhárom!

 

- Szent helyt vagyunk, Emre! - csillapította Mihályka.

 

E szóra Emre csakugyan szünetet tartott, s kivervén hirtelen mérgét, suttogva kezdte:

 

- Te, Mihályka, valld bé Isten előtt s előttem: Dimén Ilkát szereted-é?

 

- Nekem becsüsebb az aranynál, tudd meg.

 

Dimén Ilka valóban megérdemelte a versengést, mert benne s rajta valami édesbolondító kincsek tetézve voltak, s bizony tüzet nyelt a legény, ha engedelemmel vállára borulhatott.

 

Ez a két legényecske jelenleg is nyelt valamit, mivel hamarjában szóhoz jutni nem tudának.

 

Végtére Mihályka vetett kérdést:

 

- Mit állítasz, hogy a leán melyikünket szereti?

 

- Hát engem, s fájjon a szüved.

 

- Nem kétlem, hogy téged szeretne, ha az én bőrömet felvennéd.

 

Botos Emre megsértődött a szóra, magát türtőztetni csak éppen alig tudta, s ha Mihályka újra nem szól, nyilván erőre viszi a dolgot.

 

- Mondj bizonyságot, hogy téged szeret, nem tudja meg soha senki.

 

Emre szépen akart szólni:

 

- Mikor mellettem ül: forró, mintha lángot akarna vetni, s amikor ölelem: szemit ügyesen béhunnya.

 

- A nem sok - kacagott Mihályka -, de amit velem tett, azt veled nem tette, üsmerd el.

 

- Mondd ki, ne kerüld a szót!

 

- Hát éppen az, hogy Ilka a fülemet is megcsókolta.

 

Botos Emre felugrott, mint a farkas:

 

- Levágom a filedet, te disznyó!

 

- Türtőztessed magadot, mert szent helyt vagyunk - hárította el Mihályka.

 

A két kiskorú legény kitüzesedve háborgott a penészes szagú félsötétben. Botos Emre szaporán fente össze a fogait, s látható volt, hogy sem ő, sem Mihályka nem igyekezett letenni vélt jussáról, pedig Dimén Ilka olyan szokást követett, hogy két karjával csak egy legényt ölelt.

 

És azonkívül megmondta vala a falusi bölcs is:

 

- A leányféle nem pityókaföld, hogy szeriben is használtassék.

 

Mire kongatták a délt, az ügy még zavarosabb, s a két legény még bolondabb volt, mint reggeliben.

 

- Javaslom, hogy délután menjünk ki a ciher szélire, s osztozzunk meg még a mái napon - mondta az úton Fesszegi Botos Emre.

 

- Állom - felelte Mihályka.

 

- Samuné-likjánál, az udvas fánál.

 

- Litánia alatt, hogy segedelmet nyerjünk.

 

2

 

Délutánra elbágyadott a nap fénye, mint a félszázados vénleány szerelme. Számítani lehetett arra, hogy az ökörnyomokban reggelre megkörmödzik a víz.

 

A mező bokrétája hervadtan bokrok alá hullott, s ott unatkozó nyulak szagolgatták, mint éhes macska a bocskortalpat.

 

Szerteszéjjel csendességben levetkezett fák állották az idő jóslatát, s közöttük hidegben száradott a sok lakatlan pókhajlék, s megszűrték a gyenge szót is.

 

A szóba vett odvas fa, mint kivénült száraz ember, félig földre hajlott, s két nagy ágát széjjeltárta, mintha saját árnyékát akarná ölbe venni.

 

Fesszegi Botos Emre már közelített a ciherhez. Legénységének egyik tanújeleként fél vállra vetette ujjasát ezen friss időben, s mikor a fa alá beérkezett, kétszer-háromszor körülfordult, mint a szerencsekerék.

 

- Ha nem jönne el, kikészíteném, mint a disznóbőrt - mondta, s aztán kicsi tükrét előkészítette: megfelelő állást vett, tágasság kedvéért a kalapját is levette, s orcájának minden zegzugát összevizsgálta. Ugyan nézhette így is, úgy is, mert a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrázatját valamikor talán tüzes lábú hangyák járták összevissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömött vala, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni.

 

Mihályka szavának szintén embere lett, minek árát még ez ideig csak cingár dereka remegésivel s arcának fehéredésivel fizette. Mikor helybe érkezett, szó nélkül leült a fa alá.

 

Fesszegi Botos Emre széjjelvetett lábakkal elejébe állott:

 

- Küzdjünk meg, s aki leveti a másikot, Dimén Ilka azé legyen.

 

- Magam nem vélöm igasságosnak - tiltakozott Mihályka.

 

- Nem akasztlak el, s ígérem, hogy bogot sem vetek, gyere no!

 

- Világért sem megyek, érts meg.

 

Botos Emre tehetetlenül egyengette s húzogatta harisnyáján az ellenzőt. Aztán tempósan szólott:

 

- Akkor találj ki egyebet, te politikus úri bölcs.

 

- Ketten, közös egyességgel - beszélt szépen Mihályka.

 

És úgy gondolván, hogy ülve jobban fog az ész, egymás mellé ültek, s a nagy gondolkozásban félig lába közé vette a fejét mind a kettő.

 

- Juta-é mán valami eszedbe? - mozgolódott későbbecske Fesszegi Botos Emre.

 

- Légy nyugton, idővel leszen a gyermek is.

 

Csak kínozták tovább éretlen eszüket, s várták a találmányt, de melegházukban, minek csont a fala, virág mégsem akart nyílani.

 

- Te csak tudóskodol, Mihályka, s futtatod az időt; de ügyelj, mert én összerontom úri arcádot.

 

Mihályka kedvesen emelte az ujját, mintha bölcsőbeli gyermeket óvna durva szótól.

 

- Ne háborogj, de hallgass ide.

 

- Nocsak.

 

- Azt találtam ki, hogy tüzet teszünk, jó nagyot.

 

- S megfűttözzünk, mi? - kacagott Fesszegi Botos Emre.

 

- Ne bolondkodj, hallgass.

 

- Hallgatok.

 

Mihályka értelmesen magyarázott:

 

- Tüzet rakunk, s mikor legjobban ég, kiválasztunk két diókora piros szenet: ez leszen Dimén Ilka jelképe.

 

Botos Emre hirtelen kedvet nyert.

 

- Szörnyű okos vagy, megadom, csak lám a többi felit.

 

Mihályka felállott, s mind a két tenyerét kinyitva folytatta:

 

- Egyik szenet én veszem a markomba, másik szenet te veszed a markodba, s amelyikünk hamarább elveti, az Dimén Ilkát veti el.

 

- Én rejá állok, tegyük meg - lelkesedett Fesszegi Botos Emre.

 

Hamar rakást hánytak össze, s alája gyújtottak. Aztán melléje ültek, s sóvárogva néztek a lángba.

 

Egyszerre csak Fesszegi Botos Emre bentülő, kerek szemét Mihálykára vetette:

 

- Javaslom, hogy valamit igazítsunk a dolgon.

 

- Tudjam: mi az?

 

- Hát ne egyszerre, de sorjában vegyük marokba a szenet, s aki százig állja, a leán szüvit az nyerje meg.

 

- Nem ellenzem, ha első ízben te állasz ki.

 

Botos Emre a nyelvét két tenyerén végigjártatta:

 

- Nem egy szenet, de a pokol tűzit is kiállom! Ó, Dimén Ilka, szép szerelmesöm...

 

Mihályka kihengerített egy izzó bükkfaszenet.

 

- Ragadd meg!

 

Botos Emre lehajlott:

 

- Dimén Ilka, égő szüved a markomban! - és rázni kezdte a szenet.

 

Mihályka tempósan, de remegő hangon számolt.

 

- öt... tizenkettő... huszonhárom... negyven... ötven... - s Emre a szenet ordítva Mihályka arcába vágta:

 

- Megöllek, te... úri bölcs! - és teljes erővel egymáson kaptak, s mindjárt beléestek a tűzbe, mint két kicsi hímvad, kik a nőstény melegéért megingatják fejük felett a halálfejet.

 

- Eressz, jaj, ég a hátam! - nyöszörgött Mihályka, és egy erős rándulással a mezőbe hengeredtek mind a ketten.

 

Felszegi Botos Emre megégett ujjaival közbevette a másiknak gyenge nyakát:

 

- Szereted-é Dimén Ilkát?

 

- Szeretem, jaj, szállj le rólam!

 

- Tégy le Dimén Ilkáról. Ha nem, meghótál.

 

- Jaj, ne nyuvassz meg, te... tolvaj.

 

- Tégy le róla.

 

- Le, leteszek, jajajj! - vallotta kínjában Mihályka.

 

- Ezt mán szeretem - mondta Fesszegi Botos Emre, s örömében Mihálykát megcsókolta, és felállott.

 

Aztán ilyen nem várt eredménnyel elindultak.

 

Tűzhelyen a parazsak széjjelrúgva elhalványodtak, s azután kialudtak. Az igazság pedig fekete üszökvégeken maradt.

 

3

 

Rendes természetű embereknek nyugodalmas este érkezett.

 

Dimén Ilka egy szál őszirózsán csókolni tanult, majd a haját kibontotta, s gonddal nevelt Boldogasszony-tenyérrel illatosította. Közben esti reményeit édesgette.

 

Mihályka nyughatatlan szívét csendesítette, s mikor idejéből futotta, megkínzott gégéjét simogatta.

 

Hanem Fesszegi Botos Emre csak most kezdette élni jobbik idejét. Kigyúlt arccal feszengett, s a viszkosdobozba meleg tejet öntött, hogy attól csizmája híresen fényes legyen, mert ilyen legénynél illő dolog, ha keze-lába játszódik a fénnyel. Belső részeiben már úgyis lobogott a szerelem lángja, s égető melegével vetődni akart valakire, akin az élet szépsége aratásra várt.

 

A találkozás megesett. Ilka csak szokásból mosolygott.

 

- Közelebbről elveszlek - vallotta Botos Emre.

 

A leány tovább húzódott, mint a cinegemadár a macskától.

 

Mihályka sem tudta otthon marasztalni magát, pedig erőszakoskodott ugyancsak.

 

- Megjárom magamat - engedett végül, s elindult, de a Diménék házával éppen ellenkező irányba. Hanem valami boszorkányság talán belékerült a dologba, mert egyszer mégis a Dimén Ilka ablaka alatt állott.

 

- Magammal szabad vagyok - mondta szépen, s bement a kapun. Az ereszben mégis megállott, s jól hallotta, hogy Fesszegi Botos Emre nagy hangon dicsekedik odabent:

 

- Pedig szépen tartanám az asszont, s kedvibe járnék, mint az urak.

 

Mihályka megvizsgálta maga körül a helyet, s azután a kemence melletti nagy kádba belékuporodott.

 

Hadd tisztázódjék a helyzet.

 

Mikor Dimén Ilka Emrét kikísérte, nyomban élénk nyüzsgés támadt.

 

- Férj el tőlem, Emre! - szabadkozott a lány.

 

De Emre nem fért el, s erőszakkal is gyámolítani akarta, s kapálódzva is ölelte kedvesét.

 

- Megeszlek, mint az édös mézet...

 

Mihályka égő fülét a kád oldalához szorította.

 

- Nem kívánlak, ne kínozz! - mondta többször is Dimén Ilka.

 

- Gondold meg a dolgot, Ilka... szüvem...

 

- Ne nyomorgass, mert úgyis heába.

 

- Édösöm... - lágyult el végképpen a legény.

 

- Ne nyúlj hozzám, szégyentelen! - és beugrott Ilka az ajtón.

 

Fesszegi Botos Emre fejét vakargatva fordult le az úton. Mihályka szépen nyomába állott, s egyszerre beérte.

 

- Dimén Ilkáról nem teszek le, tudd meg végképpen.

 

- Ne piszmogj, Mihályka, mert elrontom az egészségedet.

 

- Majtég elválik, s jóslom, hogy megbotlasz te is.

 

Még váltottak egynémely kemény szókat, de Botos Emre elméletileg nem bírván tovább a dolgot, a hídon Mihálykát meglepetésszerűen megragadta, s a másik pillanatban már nagyot csubbant a víz.

 

- Hűlj le egy kicsit, no - tódta meg szóval csúf tettét Fesszegi Botos Emre, s már futásnak eredett, mert Mihályka, amennyire időt s egy kicsi szuszt kaphatott a lubickolásban, kiáltani kezdte, hogy:

 

- Tolvaj, fogják meg s ne eresszék!

 

Szerencsére nevezetesebb sérülése Mihálykának nem esett, de kimászás után a hideg rögtön rázni kezdte. Minden lépésre bőven szortyogott a csizmája, s hajáról, ruhájáról lépte nyomán vonal csurgott az útra.

 

Otthon az anyja fohászok között húzta le róla a gúnyát, s könyörögve érdeklődött az őszi feredés után. Mihályka kitalálással rejtegette a szégyent:

 

- Siettemben s a setétben félreléptem, s így esett.

 

Az asszony meleg ruhákat tekert jó fiának keze-lábára, s orvosság gyanánt minden ágybéli perefernumát reárakta. Mihályka rezgő szájjal mondogatta:

 

- Tisztára fagyok meg, jaj, de hideg a testöm...

 

Később kigyúlt, s a szót is megfordította:

 

- Gyúlok meg, valósággal tűz vagyon a tagjaimban...

 

Egészen reggelig így hánykolódott, s némelykor még saját maga sem tudta, hogy mi baja van, mert a szíve is fájt, vére is verekedhetnék volt, a háta közepén pedig váltakozott a hőmérséklet, mintha melegített jéggel kenegették volna.

 

4

 

Harmadnapra enyhülést érzett mégis. Ami kicsi láza megmaradott, az epedő szíve s mérge miatt volt. Elvétve még hosszakat nyöszörgött, de ezt már politikából tette, mert rájött, hogy az ágyban eredményesebben lehet gondolkozni. Forgatta is, biztatta is élénk eszét, mert a megesett csúfságot mindenképpen vissza akarta adni.

 

Egyszer aztán kedvesen elmosolyodott, mintha bankamadarat fogott volna. Sírdogáló édesanyját tüstént maga mellé intette:

 

- Ha meg találnék halni, bokrétás kalapban temessenek el.

 

- Ó, szép magzatom, jaj, kínnal tetézett anyai szüvem...

 

Mihályka hosszút s melegen sóhajtott:

 

- Immár láttam is az angyalt.

 

- Ne félj, édes fiam, anyád kiurusol. Mit kívánsz, s kedvedre teszem!

 

Mihályka meleg arcát arra fordította, s szeme csillogott, mint ékes fekete harmat.

 

- Egyet még próbálhatnánk, s ha aztán assem használ, eltávódzom a földről.

 

- Szerit ejtem, csak mondjad, aranyos magzatom, mondjad szépen, mondjad.

 

Mihályka magához ölelte az anyja fejét, s meg-megállva suttogta:

 

- Ha Dimén Ilka eljőne, s egy éccakán keresztül meleg kacsóival s fényös kék szemivel örökké ápolna, tán akkor felépülnék...

 

Aztán visszabújt a párnák közé: kezét sokáig a szívén tartotta, onnan szájához vitte, s tenyerén hosszan csókolgatta. S aztán szerelmébe beleszenderedett.

 

Úgy kilenc óra tájban a Mihályka édesanyja egy cingár, szőke leánykát a szobába béhozott: piros keszkenővel szépen bé volt takargatva, s fejét leheletével illatosította. Egyenesen az ágyhoz ment: meleg kacsóját a Mihályka orcájára tette, s szépen költögette:

 

- Én vagyok, Mihályka, kedvesöm, anyám eleresztett, mert te beteg vagy, s kívántál engemet... Én pedig örömest jöttem, mert én is kívántalak tégedet.

 

- Mihályka felvidámodott, mint egy gyermek, ki elé édes tejet tesznek.

 

- Dimén Ilka, életemet nevelő csepp, szép leánkám!

 

Később megint odabújt az asszony, s enyhülő arccal hallgatta, amit beteg fia súgott:

 

- Ha csak Ilka maradna velem, s reggelig ápolgatna, gyavulásom bizonyos lenne, úgy érzöm.

 

Nyolcesztendős leánykáját nemsokára kézen fogta az asszony, azután a szomszéd szobában lenyugodtak.

 

Dimén Ilka az ágy szélén ült, Mihályka fél karját a derekára tette:

 

- Szép virágom, urusságom, melegedtől meggyógyulok, s kivirulunk közösen.

 

- Édös kicsi társam - szólt kedvesen Ilka, mire a fejük már összeért, aztán a párnára tették közösen. Mihályka fellobbant, s Dimén Ilka a tüze mellett reszketett.

 

Az ablak külső talpán, iratos agyagcserépben, jobbra-balra lebbent a muskátli-levél.

 

A Mihályka száján új virágai nőttek a csendnek.

 

- Tentíjj a szívemhez! Gyere, egyetlenöm, gyere, virágozzunk.

 

Dimén Ilka félénken rejtette ártatlan tüzét:

 

- Mária megharagszik, szívem Mihálykám.

 

- Szeretjük egyik a mást erősen: s az imádság, gyere szépen!

 

- Ugyé, nem tudja meg senki?

 

- Soha senki, köntösöd vesd le ügyesön.

 

A két virág kinyílott, s egyik a másikhoz bújt. Mihályka gyermekesen nevetni kezdett.

 

- Mi esik olyan jól, egyetlenöm?

 

Mihályka kicsit felemelte a fejét, s mondta, mint egy mesét:

 

- Egyszer, mikor iskolába jártam, Fesszegi Botos Emre egy borítót hozott az iskolába. Az a borító teli vót portubákkal, s legeslegelőbb az én orrom alá dugta s mondta: Mihályka, szippants!

 

- S aztán ezt most métt mondod?

 

- Hát azért, mert hajadnak s szép testödnek illatából most egyet szippantottam.

 

Dimén Ilkának jólesett a szó, s örvendezett rajta. Mihályka nyugtalankodni kezdett, s szenvedélyesen kérlelte kicsi párját:

 

- Mondjad te is, hogy: Mihályka, szippants! Mondjad hamar, sokszor!

 

Ilka egészen odabújt, s szavában csak meleg illat volt:

 

- Édös Mihálykám, szippants, szippants!... A hajamnál, a számnál...

 

- Ó, be jó!

 

És a csend bétakarta őket.

 

Reggel a kicsi leányka békukkintott az ajtón, s mindjárt futott az anyjához:

 

- Édösanyám, a karjuk egymáson van, s alusznak.

 

- Ne beszélj, te.

 

- Biza úgy van, nézze csak meg.

 

Az asszony benézett, s a kezét összeütötte:

 

- Szent Isten! - s aztán közelebb bátorkodott: - Ó, be szépek vattok, édös két gyermekem...

 

Mindjárt kijött, s szigorúan meghagyta:

 

- Meg ne merd mondani senkinek a széles világon.

 

- Nem mondom, s a nem is mondanivaló, mert Ilka néninek is kell alunni, ugyé, édösanyám?

 

- Úgy, fiam, úgy.

 

Harangszókor Mihályka bokrétásan, s Dimén Ilka csillogó szemmel már a pap előtt állottak, hogy halasztás nélkül kihirdettessenek.

 

A pap kedélyesen szólott Mihálykához:

 

- Hiszen már holt híredet költötték, s lám, be szép színed vagyon.

 

Mihályka elkacagta magát:

 

- Hát ha vagyon kiért, akkor tudok élni.

 

Mikor a harmadikat harangozták, Fesszegi Botos Emre akkor ébredt egy korcsmai asztalon: üres üveget szorongatott, majd a felállást próbálgatta, s torz ábrázattal dünnyögött:

 

- Harang szova, Isten szova... Hol vagyok?... Este van-é, vaj reggel?...

 

A pap oltárhoz lépett, s a szentelő botot bémártotta:

 

- Asperges me, Domine...

 

Dimén Ilka és Mihályka térden állva imádkoztak a padban.

 

A templom előtti bokorra pedig visszaszállott a kicsi madárka, s új élet támadását beszélte három halovány virággal.