1884

Ősapák, akik ott lógtok kardosan, buzogányosan az antikvárius boltok limlomja között, mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagytok.

Cédula van akasztva a medveprémes mente valamelyik sarkán vagy a kalpag fölé, hogy »ára négy forint«, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megértek, vitézlő ősapák!

Nem ismerünk, és mégsem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kézdörzsölve morogja, ha vértől elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerős arc, mintha már lettünk volna üzleti összeköttetésben valamikor.

Nono, öreg kurucok, értsük meg egymást, nem kegyelmetek csinálták az üzleteket, de a kegyelmetek unokái, akik a földjeiket és arcvonásaikat örökölték.

Bizonyság ez arra, hogy az örökségnek megvan még a fele: az arcvonások.

Hanem a domíniumok bizony elmentek.

Ha úgy megelevenednének kegyelmetek, és meghallgatnának, be szívem szerint mondanám el, miként futott el az a föld lábaik alól.

Ott van példának okáért minálunk a Balóthy nemzetség.

Apámtól hallottam, hogy az öreg Balóthy Boldizsár, aki most hordszéken jár, öt szilaj lovon járt; s négyezer holdat szántott.

Áldott kövér föld volt, mind a négyezer hold egy darabban. S ez az egy darab olyan, mintha az egész világ oda volna teremtve kicsiben. Volt ott folyó végig a hosszú, széles réten, folyó hátán malom, hegy s hegy hátán szőlő ott volt erdő, ősvadon a fele, szelíd gesztenyékből a másik fele. Körülbelül ilyen lehet a paradicsom, ha nagyon szép.

Balóthy Boldizsár büszke arccal mutogatta vendégeinek a birtokát.

- Pompás fekete agyag - szólt ilyenkor, és meghasította a kampós botjával. - Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.

Igaz is, hogy príma klasszis talaj volt. Egyszer arra jártak a földkóstolók, s az egyik ekképp nyilatkozott:

- Mikor az Úristen a Bánátust teremtette, hát egy darab kiesett a kezéből, s ide csöppent...

Ez a mondás nagyon megtetszett Boldizsár úrnak, és tovább szőtte:

- S valamelyik Balóthy éppen erre ment, és beleült.

Ebből aztán látszik, milyen régieknek képzelte Boldizsár úr a Balóthyakat, s milyen régen övék a birtok.

Napjában négyszer-ötször is elbeszélte dicsekedve:

- Első foglalás! Ez nem olyan hitvány birtok ám, mint a többi! Ezt nem a királyok adták a Balóthyaknak!

Valami előérzete lehetett, hogy annyira kevesellte a királyokat.

Mert nem ők adták a birtokot, az igaz, hanem megharagudtak, és ők vitték el. (Tudniillik azok a bizonyos négy királyok. )

Az öreg Boldizsár szenvedélyesen szeretett kártyázni, s annyi adósságot csinált, hogy a birtoknak elúszott a fele. Kétezer holdat kénytelen volt eladni. A másik kétezer holdat is csak úgy lehetett megmenteni, hogy a fia, Balóthy István, elvett egy gazdag polgárleányt (bedobta a kútba az unokák elől az aranykulcsot); a polgár ipa pénze tette lehetővé, hogy a kétezer hold megmaradjon az István nevén.

István egész életét arra áldozta, hogy karriert csináljon, s ez úton az elveszett birtokrészt visszaszerezze.

Megpróbált mindent, hanem mindezt a szokott hazai formában cselekedte.

Az pedig nagyon rossz forma (az ember elkölt harmincezer forintot, hogy egy három évig tartó kétezer forintos állást kapjon, s ezt nevezik Magyarországon karriernek), mert nemhogy visszaszerezte volna az ősi birtok felét, hanem még az a másik fele is majdnem elolvadt.

Mikor István elhalt ezelőtt tíz esztendővel, fiára, Balóthy Antalra nem maradt csak kétszáz hold meg a kidűlt-bedűlt kastély.

Antal tanult az ősöktől, se nem kártyázott, se nem politizált, hanem valamit csak kellett csinálnia: ivott. Mégis nagy haladás az apja után, olcsóbb inni, mint itatni.

A kétszáz holdacskához azonban elég egy gége. A birtokot nemsokára ellicitálták. A Balóthy-család elpusztult a vidékünkről, csak az emléke maradt meg.

Pestre mentek lakni, nem mentettek meg egyebet, csak a bútoraikat.

Valahol a Zöldfa utcában vettek egy szegényes harmademeleti lakást. Ott lakott az öreg nagyapa, az unoka és fiatal neje. Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII-ik Balóthy Gábor a családfán), akkorra már nem maradt az ősi földből semmi.

...De igen... az ablakban volt még egy virágcserép... egy szívós rezedavirág, mely dacára a fűtetlen szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cserépben még a porhanyós otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virág gyökereinek... Balóthy Boldizsár be sokszor elnézte a kis virágot elborult homlokkal...

Egyszer a kis Gáborral játszott az ablaknál.

Eleven fiúcska volt XXIII. Gábor, s amint ott vickándozott kis ingecskéjében a szépapa karján, kis kövér lábával úgy meg találta rúgni azt a cserepet, hogy a nyitott ablakon át leesett a magasból, diribdarabra tört a kövezeten, s földje elszóródott a levegőben. Össze nem szedi azt soha senki többé.

Ez volt a legeslegutolsó föld a Balóthy-domíniumból.

Az öreg szeméből egy könnycsepp esett ki, ahogy utána hajlott a lefelé röpülő cserépnek...

Azután szelíden, szomorúan simogatta meg a kis unokát, aki valami bolondságot gagyogott összevissza.

- Látod, látod, neked is jutott még az ősök földjéből pazarolni való.

AZ ÍRÓASZTAL MORZSÁI

1884

I. A SZÉP SZEMŰ JÓSKA

Ismertem egy fiatalembert, aki nagy szorgalommal feküdt neki a tudománynak: orvosdoktor akart lenni.

Higgadt, józan gondolkodású volt, s egyetlen ambíciója, hogy majdan szegény öreg anyját nagy kényelemmel tarthassa.

Szegény fiú lévén, sok akadállyal kellett küzdenie, nemegyszer érte kellemetlenség is. Az emberek nem sokra nézik a szegényt; ha nem szerény, azt mondják rá, hogy tolakodó, ha pedig szerény, akkor bizonyosan »gyámoltalan« a neve.

De a mi hősünket csak megacélozza a küzdelem és a becsmérlés: »Azért is megmutatom, hogy nem vagyok a legutolsó.«

Meg is mutatta volna, ha egyszer bolondjába azt nem mondja rá valaki:

- Nini, ennek a Jóskának milyen szép szeme van!

Jóska elpirult, de azontúl mindennap a szemekre vitte a társalgást. Az a megjegyzés, hogy őneki szép szeme van, tökéletesen megölte. Elméje belezavarodott apródonkint. Megkövetelte, hogy a szemét dicsérjék. S ahol nem szemeiről beszéltek, az olyan társaságban elálmosodott...

»Szép szemű Jóská«-nak hívták mindenfelé, s ő édesdeden mosolygott e nevezetnek.

Most már szívesebben ült az orvosi könyvek helyett a tükör előtt, és a saját szemeiben gyönyörködött.

- Ilyen szemek, ilyen gyönyörű ábrándos szemek! Igen! Ezekkel én sokra viszem.

Megérlelődött benne az a gondolat, hogy bele fog szeretni a király leánya, s megosztja vele a fele királyságot. Minek turkálna ő az unalmas, haszontalan könyvekben?

A szép szemű Jóska azonban rosszul számított, sem a fele királyságot nem kapta meg., sem a doktori diplomát.

Mi ott akkor abban a kis városban, ahol Jóska lakott, azt hittük, hogy ez egy sajátos bolond, - pedig azóta látom, hogy csak közönséges bolond volt, mert ilyen »szép szemű Jóska« sok van az okos emberek közt is, a bürókban, a parlamentben és mindenfelé.

II. AZ A BIZONYOS SZEMÜVEG

Abban az időben történt, mikor még a törvényszéki bírákat ülnököknek nevezték, de ebben a mai időben még jobban megtörténhetett volna.

Együtt ült a törvényszék bóbiskolva és kimerülve. Ez már a hatodik kriminális ügy ma délelőtt.

A fórumon ott állt egy kockás nadrágos zsidó és egy ködmönös parasztember. Nagy civakodásban voltak egymással, úgy járt a szájuk, mint a kelepelő. Ugyancsak fül és figyelem kellett volna ahhoz, hogy a tényálladékot megértse.

No de iszen odavigyáznak az elnök, aki alig győzi közbeszólással (»Lassabban, lassabban, mert mindjárt ide állítom a hajdút«), s az öreg Noszlopy István, a legtekintélyesebb ülnök, kinek olyan döntő itt a véleménye, mint Deáké a dietán. A többi ülnökök szórakozottan könyökölnek a hosszú zöld asztalon.

A nagy falióra átellenben a delet mutogatja már.

- No, elég volt, elég - szakítá meg a tárgyalást a szelíd, ragyásképű elnök -, tudjuk már az egészet. Húzódjanak hátra.

A felek a terem túlsó szögletébe vonultak, s az elnök rendes szokása szerint az ülnökökhöz fordult az ítélet iránt s legfőképp a hangadó Noszlopyhoz.

- Mit gondol, urambátyám - kérdezi halkan -, mennyi büntetést szabjunk rá?

- Azt gondolom - felelte az öreg, az ő bölcs nyugalmával -, egy fél esztendő éppen elég lesz.

- Egy fél esztendő? Nem bánom ugyan, de nekem egy kicsit soknak látszik egy malac miatt.

- Ej - veté oda Noszlopy hanyagul -, könnyen állja az ki, szívós a zsidó.

Az ülnökök helyeslőleg bólingáltak a fejeikkel, csak az elnök vetett csodálkozó szemeket Noszlopyra:

- A zsidó? - kérdé habozva, hogy a füleinek higgyen-e inkább vagy az eszének. - Hiszen nem a zsidó a vádlott, urambátyám!

- Canis mater - fortyant fel az öreg elpirulva és a dolmányát helyre rángatva -, ha te jobban tudod, hát akkor minek kérdezed éntőlem?

Még neki állt feljebb, amiért a zsidó elhibázta azzal, hogy nem ő lopott, hanem a parasztember lopta meg őt.

III. SZESZÉLYES LEÁNY

Úgy rémlik nekem, gyermekkoromban hallottam beszélni, hogy egy városban záporeső után pocsolya támadt az utcán.

A föld csakhamar megszikkadt, de a hosszan elnyúló keskeny posvány ott éktelenkedett az út közepén zöldből barnába átcsapó undok vizével.

Egy sugártermetű fiatal leány át akart menni a túlsó oldalra. Megállt a posványnál, s aggódva méregette, át lehetne-e ugrani?

Fölemelte kissé szoknyáit, mintha neki készülne iramodni, zavart tekintete, piciny lába, formás bokái lebilincselték az odatévedt férfipillantásokat.

Hanem csakhamar lankadtan leereszti ruháit. Átugrani széles egy kicsit, az átgázolásra pedig az evelasztin cipőcskék alkalmatlanok.

Szerencsére éppen akkor ért a pocsolyához két férfi. Az egyik legott észrevette a leány zavarát, pillanat műve volt... átnyalábolta szép derekát - s hopp, itt vagyunk! - letette a túlsó partra.

- Ez szemtelenség! - kiáltá a leány, és sötét szemeiben villámok cikáztak... - Hogyan merészkedett ön?

Látva a leány bosszankodását a másik férfi, épp oly villámgyorsan ő is átnyalábolta derekát, s visszahelyezte, ahol előbb állt.

A kis szeszélyes arca lángba borult.

- Ez már sok - sziszegte ziháló orrlyukakkal. - Hogyan mert ön, uram?...

- Engedje meg kisasszony - felelte az nyugodtan -, de nem akartam eltűrni, hogy önnel igazságtalanság történjék!

...Ez a kis utcai jelenet eszembe jut, valahányszor a közvélemény felförmed az ellen is, aki előre vinné, az ellen is, aki hátravinné.

Legokosabb hozzá nem nyúlni.