Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, akkor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

 

- Így se járék! - békétlenkedik a szoba közepén, majd a karjait hátraveti, ahogy töprengő papok szokták, és sétára fogja dolgot.

 

Az édesanyja fél szemmel lesi, és titkon mosolyog. Alig kétszer fürdeti meg szemében kicsi fiát, már tudja, hogy a férfitermészet ütött ki azon. Kicsit elidőzik, nézvén vergődését, majd egy hunyorítással így rebbenti fel:

 

- Mikor töltöd a tizenhatot, Móka?

 

- Én-e? - fontoskodik a gyermek, megtűrvén szőrtelen álla alatt a bőrt, és kivágja a pontos időt:

 

- Aprószentek napján.

 

- Ma István király van.

 

A legényke nem feleli meg a szót, csak izeg-mozog ismét, és berzenkedik belsejében, mintha selyem fűszállal birizgálnák a vérét.

 

A lámpa szelíden ég. Fénye elfolyik a falon, mint a tej.

 

- Hosszú a nap - szól az asszony.

 

- Megvan a hossza.

 

A macska gürüzdöl az ágy tetején. Az eperfa ágai bélesnek az ablakon.

 

Csend üli meg a házat, mint a szín a virágot.

 

Aztán veszi a kalapját kicsi Móka, megkeféli ügyesen, s az ujjasát is bégombolván, kettőt kilépik peckesen. Úgy tesz, mint a kakóca a tavaszi napsütésben.

 

- Eresszen el, édesanyám! - akadozza ki elvörösödve.

 

Egymásra néznek, ahogy soha még.

 

Nem tudja most kérdéssel bántani édesfiát az asszony, csak dolgos két kezével, mint kifeslett virággal, megilleti arcáját; és megcsókolja meleg indulattal, mondván:

 

- Aztán láss haza, fiam.

 

Az este derült.

 

Fák és virágok illata házfedélre hull, és piheg a falu, mint a pihenő királyfiú.

 

Csodadolog, amilyén könnyen esik most kicsi Mókának a járás. Ül vágyának a hátán, és illan az úton.

 

- Ma guzsalyosba megyek - tömörül szóba a világ.

 

Észre sem veszi: Sándor Péterék előtt hirtelen megáll. Csak áll, és révedezik. Egyszerre hangot ad a kert, s alig két araszra egymástól, két kutya mérgesen átugrik a fején. Sebesen lekap a földre, s utánuk nyír egy követ. Aztán a ház felé fordul, s magában így szól:

 

- Vajon Sándor Peti itthon van-é?!

 

Látszik a szeme szúrásán s homloka ráncán, hogy gondolkozik erősen: vajon egyedül lásson-e el a lányhoz, vagy hírt adjon Petinek is? Egy éles füttyentéssel elfújja a kérdést, és belépik a barna kapun. Kicsit tart valamitől, és bátortalan. Máskor pedig úgy jött ide, mintha hazamenne. A tornác alatt fülel és lassít. Majd az ajtónál megáll, a falhoz lapul és hallgatódzik. Egyszer nagyot sóhajt odabent Sándor Péter, az idős:

 

- Hej, hol vagy István király, téged magyar kíván!

 

Utána megint csend.

 

Móka áll, s éppen azt figyeli, hogy minő bolondul zsong a feje, amikor megcsikordul az ajtó. Mint az árnyék, úgy ragad a falhoz. Meghökkenve lesi a jövőt, és szusszanni sem mer.

 

Egy alak megjelenik, a tornác fájánál megáll, s így beszél a csillagokkal szembe:

 

- A kecskebéka eszik túrós puliszkát örökké.

 

Móka rögtön megismeri, s hátbakapja egy hanggal:

 

- Peti!

 

A fiú megrezdül, hirtelen a zsebéhez kap, és keményen hátrafordul.

 

- Ki az, mert megölöm!

 

- Tá nem?! - közelít Móka.

 

- Hát te vagy?

 

- Jősz-e, Peti?

 

- Hova a sújba?

 

- Guzsalyosba.

 

Rögtön kitetszik, hogy a gondolat Peti előtt sem idegen, csak furcsállja, hogy ilyen egyszerre lett sietős Mókának a dolog. Látszik rajta, hogy gondolatai hullámzanak, s hamarjában nem tudja, hogy lekacagja-é a tervet, vagy egyenesen reáálljon.

 

Egyik is szót vár, másik is szót vár: így nézik egymást jó néhány percig. Végre kicsi Móka halálos komolyan így szól:

 

- Én nem bolonkodom. Nem bizonisten.

 

- S hova gondoltad? - egyezkedik Peti.

 

- Én Bálint Pannához.

 

- Annak szereteje van, te!

 

- Nem esküttek meg.

 

Megint bedugultak mind a ketten.

 

Az utcáról ének hallatszott.

 

Peti is kitette a jobbik lábát erre.

 

- Jó, no! - adta meg a hangot, s egy pillantás alatt künn voltak az úton. Itt kicsi Móka nyakon ölelte társát, s remegve kínlódott a beszéddel:

 

- Hej, te Peti!

 

- Tán valami talála?

 

- Hadd el, ne is kérdezd.

 

Mókát sütötte a belső tűz, s vergődött, hogy elmondja-é, ne-é? Mert ha elmondja, akkor elrepíti a titkos jónak ízét, ha pedig nem bolygatja, reggelig kirágja az oldalát.

 

- Jó nap volt a mai nap - kezdte.

 

- Tán leányra kaptál?

 

- Azt éppen nem, csak láttam, ahogy lehengeredett a buglyáról.

 

- Kit, te?

 

- Én aztán Pannit.

 

- S milyen vót? - tátogott feléje Peti.

 

Móka béhunyta az egyik szemét, s kacagott:

 

- Hát olyan, hogy most megyünk guzsalyosba hozzá.

 

A képzeletük dolgozni kezdett, ahogy hallgatva mentek tovább. Érezték, hogy születésük után most cselekszik a legnagyobb dolgot. Mert az első vizitábamenés olyan, mint a csikónak a rétreszabadulás vagy a madárfiúnak az első repülés.

 

A legényfa bimbajára ilyenkor süt az első napsugár. Császárok öröme szégyen ehhez képest, és országok sorsa törpe.

 

- Itt vagyunk! - vetette meg a lábát Móka.

 

- Jól ég a lámpa.

 

- Minket hívul, gyere csak. S ha aztán bent lehetünk, egyet se félj, hanem mondj bátrakat s pöffedezzél, mintha nagylegény volnál.

 

Egészen beléveresedtek a nagy készülődésbe. Mint amikor nagy terűvel hágó alá ér a szekeres ember, nyugtattak ők is, egy kicsi hallgatással erőt gyűjtöttek maguknak.

 

Aztán oldalt billentette a kalapját Móka, és nagy vitézséggel szólt:

 

- No, most gyere bátran!

 

- Hát egyszerre menjünk mégis?

 

- Úgy hát. Nagyobb lesz a térfoglalás.

 

Megindultak. Az ajtó előtt megállott Peti.

 

- Elegen vadnak.

 

- Még kettővel többen lesznek - vetette oda kicsi Móka, erre nyomban koppintott az ajtón, s bélépett, s bé utána Peti is.

 

- Jó estét adjon Isten!

 

Mindenki visszaköszönt a bátor szóra illedelmesen.

 

Móka ment elöl, s tempósan kezet fogott mindegyikkel. Peti is a nyomában, s pontosan úgy tett, mint a másik, de a leány előtt meg akarta mutatni, hogy ő is tud valamit, s idétlenül azt találta mondani, hogy:

 

- Mü es eljövénk.

 

- Azt látjuk - fakadott ki erre nagy kacagással Márton Zsiga, aki a leánynak szereteje volt. A többiek is rákacagtak.

 

Kicsi Mókát felfutotta a méreg, helyből a legény felé fordult, s mintha a magasból beszélne lefelé, így szólt:

 

- Jól mondta Peti, hogy eljövénk, s nagy értelme van annak, mert a dolog annyiból áll, hogy kocsival akartuk ehhez a módos házhoz elhozatni magunkat, de tekintettel arra, hogy te tudós nagy legény vagy, s mégis gyalog járogatsz el ide: gondoltuk, hogy nem teszünk túl mü sem rajtad.

 

Egyszeribe csend lett.

 

A respektus nagyra nőtt egy pillantás alatt. Még a háziak figyelmét is úgy felverte Móka a közönséges hangulatból, hogy elfelejtették leüléssel megkínálni. De ő egy perc alatt feltalálta magát, s komótosan lehúzódott egy kurta lábú székre, s maga mellé húzta a másikat is, intvén az állva szorongó Petinek:

 

- Gyere, ülj le, Peti, mert Márton Zsiga még meg talál ijedni, hogy el akarsz menni.

 

- Úgy, úgy. Vegyüljetek el - mordult meg a vénember, mire ismét belékaptak a rendes csapásba, s megindult a beszélgetés.

 

Öten voltak legényekül. Zsiga vitte a szót, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna az előbb, ismét megeresztette nagy száját, s tempós bölcselkedéséből hat ökörrel sem lehetett volna kihúzatni. A leánynak tetszett-forma a dolog, mert a kacagása felrebbent egy-egy puffanó szóra.

 

A vén házigazda olyan volt, mint a bagoly, amelyik annál jobban gubbaszt, minél nagyobb a csárogás körüle. Az öregasszony pedig mindenre pislogott, mint az árokba kívánkozó alma.

 

Az idő vígan döcögött az éjfél felé.

 

Egy legény elment. El a másik is.

 

Száradni kezdett a forrás is, ahonnét a gondolathordó szavak bugyognak. Egyszerre nagy hangon, mintha felfedezést tett volna, találós kérdéseket vetett fel Márton Zsiga.

 

- Mi az, hogy ülőkém szereti ülőkédet?

 

- Az eppen a szék - találta el Móka.

 

Jóízűt kacagtak.

 

- Hát az mi, hogy erdőn termik, a város bolondjait összegyűjti, s nyerít is nekik?

 

Móka legyintett:

 

- Hiszen akármelyik cigánnak van.

 

A leány nagy örömmel vágta ki:

 

- Az akkor purdé.

 

- He-he-he! - kacagott Móka. - Mert a purdét erdőn vágják eppen!

 

Zsiga erőltetett vígsággal legyezett:

 

- Panna ne tudná, aki egy kicsi muzsikaszóra kiszökik a bőriből?! Hiszen még azt is kitalálja ő, hogy melyik volna a három közül a nagyobbik baj: az-é, ha minden pap elveszne, vagy az, ha minden menyecske elveszne, vagy éppen az, ha minden szamár veszne el?

 

Egyszerre nagy csend lett. Aztán végtelen boldogsággal Peti mosolyogta el magát, hogy most ő is visszaadhatja Zsigának a csúfságot.

 

- Megmondom én - szólt.

 

- Hadd lám! - pöffeszkedett Zsiga.

 

- Hát - kezdette nagy figyelem között Peti - az volna a legnagyobb baj, ha a szamarak vesznének el, mert a diákokból leszen pap elég, s igen a leányokból is menyecske elég, de szamár csak Márton Zsigából leszen.

 

A kacagástól mindenki lógni kezdett ülőhelyén, csak a Zsiga orra töve sárgult el a méregtől; egyet nagyot nyelt, s szúrósan így szólt:

 

- Könnyű dolog mindent összegalatyolni, de olyan kérdéseket feladni, amilyeneket én adok fel, ahhoz ész is kell.

 

- Tán azt akarod mondani, hogy neked igen sok van? - kérdezte egy játékos fordulattal Móka.

 

- Találtatik egy kicsi - kevélykedett Zsiga -, tán kölcsön akarsz kérni?

 

- Métt ne? Csak éppen jusson belőle.

 

- Jut is, marad is.

 

A hányaveti szóra megfészkelte magát ültében Móka, s szúrósan mosolyogva így szólt:

 

- A kipróbált emberek azt mondják, hogy a tett bizonyít: éppen azért csak azt a küs tételt adom fel neked, hogy: mit nem lát az Isten?

 

- Az aztán mindent lát - nyilatkozott Zsiga.

 

- Ha látna, nem kérdezném.

 

- Pedig lát.

 

- Hát hogy látna, amikor nem lát!

 

- Ejszen téged nem lát - gúnyoskodott a legény.

 

Móka kedélyes biztonsággal felelt:

 

- Nono, közelítsz hozzá, de még messze vagy tőle.

 

- Hát te tudsz olyant, amit Szentfelsége csakugyan nem lát?

 

- Hogy a sújba ne tudnék. Tán kínoználak én téged másképp?

 

- Akkor mondd meg, lám!

 

- Egyszóval nem tudod?

 

- Fogjuk reá - legyintett Zsiga.

 

- Hohó, ápertén beszélj: tudod, vagy nem tudod?

 

- Hát nem tudom.

 

- Akkor hallgass ide - emelte fel a mutatóujját Móka -, az Úristen mindent lát, csak egyetlenbenegyet nem.

 

- Mit?! - torzult el mérgében Zsiga.

 

- Nálánál nagyobb urat - tagolta bölcsen kicsi Móka.

 

Az arcokon derű villámlott át.

 

Mindenki nagyot szusszant.

 

Márton Zsiga ülőhelyébe visszarogyott.

 

- Hát ennek is te látod javát - mondotta Móka az elsápadt legény felé -, mert megtanultad, hogy kölcsönt pénzben is, de észben ugyanvalóst az ígérjen, akinek van - s azzal felállt, s odavetvén egy ropogós köszöntést, kiment.

 

A leány utána.

 

Künn a lányhoz húzódott erősen.

 

Vajon kezdjek-é valamit? - tusakodott a setétben. Szíve erősen vert, a vér rózsaszínűre festette arcát, és elévillant egyszerre a délutáni emlék, s érezte, hogy most, most üti le a lábáról. Szerencsére a falnak támaszkodott hirtelen, s a hűvös érintésre helyrejött egészen. Néhány csipkedő szót odamondott Pannának, s aztán oda engesztelésül egy meleg jó éjszakát, s elment.

 

Künn az udvaron várt.

 

Peti is jött egyszeribe.

 

- Várj! - intett Móka.

 

- Mit akarsz?

 

- Ezt a Zsigát istenesen eligazítók, s most gyere, azt hallgassuk ki, hogy a leány előtt is lerontottuk-é.

 

- Észrevesznek - óvatoskodott Peti.

 

- Ne félj te attól!

 

Körülnéztek.

 

Mókának a szeme egyszerre megcsillant. Mutatóujjával a házra hajló nagy eperfára intett:

 

- Felhágunk a fára.

 

Mászni is kezdtek nyomban. Kicsit nehezen ment, mert vastag és sima volt a fa törzse, de vakartak felfelé, mint a macska.

 

Elhelyezkedtek. Peti az eresz felőli nagy ágon, Móka a tornác felett. Csintalan jókedvükben jóízű szavakat váltottak, és vártak.

 

Egyszer megnyílt az ajtó.

 

- Jőnek! - jelentette Peti.

 

- Csak ne félj semmit.

 

Az ereszben megállt a leány. Zsiga megfogta a karját, s húzta.

 

- Jere, te! Jere no!

 

Csakugyan hátramentek a tornácba. Móka éppen felettük lebegett, s a holdvilágon pompásan kivett mindent.

 

Zsiga a leányt átölelte, s a csendesen piruló fejét a mellére vonta.

 

- Ész nélkül is szereti - állapította meg Móka, s hát éppen akkor látja, hogy javában csókolóznak.

 

- Kháár! - hangzott az eperfáról.

 

Zsiga felkapta a fejét.

 

- Varjú lesz - mondta, - Jere, csókolj meg, Panna.

 

- Khá-á-ár!! - hangzott újra, mire Peti elköhintette magát. A legény rögtön észrevett mindent. Mérgében hamar elbúcsúzott, nehogy Panna is rá találjon jőni a csúf dologra.

 

Dühödten jött ki az ajtón. Az eperfa alatt megállott, s felhorkant mérgesen:

 

- Jertek le, mert száz darabban szedlek le!

 

- Jóhelyt vagyunk - mondta Móka.

 

- Jertek le, mert a fát is kivágom.

 

- Az lesz a legjobb - felelt megint Móka.

 

Sokáig így feleselgettek egymásnak, míg a legény mégis megunta a nyakra meresztő hívogatást, és ledőlt a fa alá.

 

- Majd lejőtök reggelig - mondta mérget nyelve, és kiterült az éggel szembe.

 

Elmúlt egy félóra. El egy egész.

 

- Fogadjunk, aluszik - mondta Móka.

 

- Vagy teszi magát.

 

- A nem aztán. Gyere, szálljunk le!

 

- Hátha megfog?!

 

- Hozzáverjük a földhöz - vitézkedett Móka, és csendesen leereszkedett a fáról. Lábujjhegyen megkerülte a legényt.

 

- Gyere, mert úgy aluszik, hogy fel sem lehetne kőteni.

 

Leszállott Peti is.

 

Közös erővel is megkerülték a legényt. Aztán melléje térdepeltek, föléje hajoltak, mint a doktor, töviről hegyire megvizsgálták, s még az ujjok begyivel is megdöfődték egy-egy kicsit.

 

- Ha ez nem aluszik, akkor senki - jelentette ki Móka.

 

- Eléggé lipinkázik a melle - dünnyögte Peti is, s egyben valamit gondolt, eloldotta a harisnyaszíját, s hát húzza kifelé.

 

- Te mi csinálsz?

 

- Megkötjük a lábát.

 

Tetszett a találmány. Jót kacagtak rajta.

 

- Meg azt, a kezit is - tüzelt Móka, s kivonta ő is a szíjat.

 

Megkötözték istenesen. S Zsiga tűrte, mint a bárány, csak a melle hullámzott nagyokat az illatos légben.

 

Ahogy készen voltak, végignézett még egyszer Móka a legényen, s meglátta a nagy bokrétát a fülre húzott fekete kalapban.

 

- Ezt is vízbe tesszük - szólt, s azzal kivette a bokrétát a fejbeliből, s a Zsiga tátott szájába beléültette.

 

- Ezt felcifráztuk.

 

- Ne mondja, hogy árva szegény.

 

Hirtelen elhatározással az ablak alá lépett Móka, és koppintott. A negyedik zajverésre lelépett a vénember az ágyról, lassú medvegázolásban az ablakhoz jött, s egy laposat pillantva így szólt:

 

- Mia?!

 

- Hallgassa meg kied, valami tolvaj megkötözte Márton Zsigát.

 

- Hol, te?

 

- Ahajt fekszik az eperfa alatt.

 

- Hennye!

 

Hallották, ahogy nyílott az ajtó. Kettőt ugrottak, s már az úton voltak.

 

Ott fél kézzel megigazították korcban a harisnyát, a másikkal pedig megölelték egymást.

 

Boldogan összekacagtak.

 

Aztán nótára zendítettek, hirdetvén, hogy a hajnal szerelmében virágzik immár a legényfa.