Természet: Tamási Áron: VIRÁGZIK A CSEMETE

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 737 fő
  • Képek - 17271 db
  • Videók - 6864 db
  • Blogbejegyzések - 16217 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 737 fő
  • Képek - 17271 db
  • Videók - 6864 db
  • Blogbejegyzések - 16217 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 737 fő
  • Képek - 17271 db
  • Videók - 6864 db
  • Blogbejegyzések - 16217 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 737 fő
  • Képek - 17271 db
  • Videók - 6864 db
  • Blogbejegyzések - 16217 db
  • Fórumtémák - 16 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,
Rádiné Zsuzsa
TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tavasszal pajkos a világ; az ég és a föld egyaránt. Csupa ámulat, hogy az imént is mily titkosan kerekedett egy felhő! Ha lehetne a semmiből valami, az ilyen felhő abból születnék. Így azonban azt kell hinnem, hogy a kékség sűrűjében dióhéj rejtőzködött, melyből a magos fuvalom bontotta ki őt, mint egy szürke köpönyeget. Puha és szeszélyes köpönyeg az efféle tavasz végi felhő, s nem erénye neki a szerénység és az illem. Lám, ez is percek alatt bomlott kicsiből nagyra, s a nagyból óriásra, miközben egyre foltosodott; és közben kiverette magát arany sújtásokkal is, melyek azután morogva kezdtek villadozni.

 

Magamagát bőszítette valósággal.

 

S így csoda-e, ha végre megszakadt benne egy szem, s utána a köpönyeg szálai mind kibomolva kezdtek hullani a földre! Csillanva és indulatosan csapott a rengeteg ezüstfonal a földre, s ott hűs gyöngyökre szakadozott valahány.

 

A fák és a kerítések mind gyöngyösen maradtak utána, s hát még a füvek és a virágok füle! Csak az út pora járt rosszul szegény, ha ugyan sajnálni lehet az anyag férgeit, melyek olyannyira gyávák, hogy a széltől hanyatt-homlok menekülnek, s egy kicsi esőtől feketére válnak.

 

Ily feketén s gyászban összemosódva takarták most is az utat.

 

Már hasztalan volt a hanyatló nap igyekezete, hogy szürkére nyalja fényével őket. Mert a házak sajnálat nélkül temetést jeleztek, kivetvén az árnyékukat rájuk, mint a gyászos leplet.

 

Mégis vidám volt a falu.

 

Mihály különösen.

 

Egyedül tán a fiatal bakkecske szökhetik akkorákat s oly furcsa alakzatokban, mint ő. Gondolata sem igen volt több, mint az efféle baknak. Amikor a kapu megcsattant, s három döngés kelt a tornácon, ő már egy utolsó ugrással a nyitott ajtón keresztül, bent volt a szobában.

 

- Anyám, esső vót! - mondta.

 

Nagyot szusszant utána.

 

- Akasztófa nem hullott? - kérdezte az anyja.

 

Mihály megértette, hogy merre mutat a szó, s a nyaka kurtább lett valamivel. Kenyeret kért, de amit még melléje kérhetett volna, azt elhagyta kegyesen, hadd javuljon egy fokot az anyja szemében. Szárnya azonban így sem lett a kenyérnek. Az asszony szót sem vetett hamarjában a fiúnak, hanem hátrament a tornácba, s onnét eléhozott egy kapát, minek az élét erősen tapogatta.

 

- Előbb fuss átal ide a szomszédba - mondta. - S kérd el Anna nénédtől hamar a reszelőt.

 

- S akkor ad? - kérdezte Mihály.

 

- Adok.

 

- Egy kicsi szalonnát is?

 

Mint egy égő gyufaszálat a puskaporba, úgy vetette el játékosan a szalonna szót. Mire pukkanhatott volna, ő már künn volt az udvaron. Nem a kaput választotta, hanem a kerítést s azon keresztül az egyenes utat a zsenge kerti füvön. Ahol elment, egész pászmában összetörte mind a csillogó gyöngyöket; s amikor megállt a szomszéd kerítésnél, két lábszárát a virágok temetőjében kopjafának lehetett volna felütni. Még a szegény kerítés is megrettenve laposodott meg előtte, s a félelemtől a deszkákon kiütött a penész. Könnyen lehet, hogy reccsenve szakadt volna meg a kerítésben valami, ha irgalom nélkül ugrott volna a tetejére Mihály. Az irgalom azonban egy macskát rendelt oda, ki a vad fiúnak a figyelmét hálójába kerítette, s erejét a fejébe kergette.

 

Akkor pillantotta meg Mihály, amikor már fogta a kerítés tetejét, hogy a szökésben mintát mutasson magának. Szeme egyszerre megsárgult az alkalomtól, s meghuttyanva nézte a macskát, aki gömbölyűre kuporodva merőn figyelt valamit.

 

- Vajon mit nézhet?... - tűnődött Mihály.

 

Valami a tornácban lehetett, a lépcsők tetejében, mert figyelő két szemét oda kötötte ki a macska. Zaj azonban nem hallatszott semmi; talán még Anna sincsen itthon, a fiatal menyecske. Mégis néz a macska! Az pedig hiába nem néz, annyi bizonyos. Ha legalább pillantana egyet-egyet, de nem teszi, csak figyel, s közben gyenge pára száll belőle, mintha labda volna, mely vagy szárad most a napon, vagy robbanni készül.

 

- De ha!... - fülelt élesen Mihály. - Valami csobog, vagy mintha víz csorogna!

 

Ha egyéb nem, egy puha loccsanás egészen bizonyos volt.

 

Ugyanakkor a macskának megremegett a bajsza.

 

- Ennek végire járunk - mondta magában Mihály.

 

Lehúzódott egészen a kerítés mellé, s óvatosan mászni kezdett a vizes fűben, hogy valahol továbbacska, biztos és rejtett szakaszon hághasson által a kerítésen. Csak annyi neszt ütött, hogy többet szellő sem igen üt. S amikor aztán túlfelől leszállt a pajkos szerencse öléből, már bátran csinálhatta a tervet, hogy a csűr védelme alatt miképpen lopakodjék előre.

 

Jó út kínálkozott.

 

A csűr kapuja nyitva volt hátul, s az első kapun is nyitva a kicsi ajtó. Mire a macska bajusza még egyszer megremegett volna, ebben a kicsi ajtóban már megjelent Mihálynak a feje. Ahogy nekibújva egy pillantást vetett előre, fel a tornácba a lépcsők tetejébe, abban a pillantásban kinyílt a szája, és a két szeme megfülledett. Úgy érezte; hogy forró levegő zúdul az arcájába, orra gőzzel telik meg, nyaka megfeszül, füle fullad, nyelve dagad, s a két szeme forró párában fúrja előre magának az utat, fel a lépcsők tetejébe.

 

A mókus jutott eszébe, ahogy egyszer látta: két nagy, fehér nyírfaág között meglapultan pihegve.

 

Aztán a holló, ki röptében némán megállott volt a feje fölött.

 

A mókus és a holló.

 

Majd a piros tulipán.

 

De akkor egyszerre megremegett, mint a macska bajusza; feje előrehúzta, s hogy ki ne bukjék a kicsi kapun, hirtelen megfogott egy deszkát, ami előresietve, ropogva szólt:

 

- Gyere, Mihály!

 

Anna rebbenve ugrott fel a lépcsők tetejében.

 

S a macska suhanva futott keresztül az udvaron.

 

Mihály pedig ott állott négykézláb a kicsi kapu előtt, az udvar mezejének szégyenperemén. A hátát kunkorodva tartotta, mint bősz állapotában a macska; szeretett volna tünemény lenni, vagy akár kámfor, bármennyire büdös is az.

 

De csak kamasz volt, ki vadul és pajkosan gázolt idáig a gyöngyös virágok között, hogy itt végre úszhassék a szégyenben egy kicsit.

 

Anna félrehúzta a csebret, melynek hűs vizében, mint a virág, fürdette vala szárát; aztán megindult Mihály felé, hogy megejtse a vizsgát.

 

- Nem sül ki a szemed, te?! - mondta neki.

 

- Bizonyisten anyám küldött - felelte Mihály, s ahogy a szégyen engedte, bogos mozdulatokkal felállt. - Hogy legyen szíves a kupát adja ide - folytatta felállva.

 

- Mit adjak oda?

 

Tudta, hogy reszelőt kéne mondani, de mégis kupát mondott. Mint valami görcs, mely a lelket fogja meg, valami efféle ejtette hatalmába. Ha akasztófát állítottak volna neki ebben a helyben, akkor sem mondta volna ki a reszelőt.

 

- A kupát! - mondta, és belenézett az Anna szemébe.

 

- Mit mértek véle?

 

- Zabot a csitkónak - hazudta Mihály.

 

S furcsán villant egyet a szeme.

 

Anna úgy érezte, mintha a szemvillanás arcába pírt szöktetett volna. Elfordult hirtelen, bément a házba, és kihozta a kupát.

 

- Nesze! - nyújtotta oda, de mielőtt karját visszahúzta volna, megkérdezte a fiútól: - Mennyi üdős vagy, te?

 

- Tizenkettő - mondta Mihály.

 

- A hitványságtól tizenhat is lehetnél - szólott Anna.

 

Mihály megfordult, és elindult a kerítés felé. Átugrott rajta, s ahogy a vizes fűben ismét gázolni kezdett előre, mintha parázs égette volna arcát, két füle kagylóját és szembogarát. Folyton a füvet nézte, mely tele volt bimbókkal és bomladozó, tarka színekkel. Egyre lassabban lépett, majd megállt és visszafordult. Aztán lehajolt, és szedni kezdte gyorsan a virágokat, belé a kupába.

 

Visszavitte Annához, és nyújtotta neki.

 

- Nem ez kell, hanem a reszelő - mondta.

 

Anna csodálkozva nézte a kupában a virágokat, majd a fiúra tekintett, mintha kérdezni akart volna tőle valamit. Mihály azonban megelőzte.

 

- Az előbb nem jól találtam mondani - szólt nyájaskodva. - Mert tizenhárom vagyok, nem tizenkettő. Hát maga mennyi?

 

- Mi vagy te, anyakönyvvezető? - felelte Anna.

 

Mihály kuncogva nevetett.

 

- Úgy is tudom, mennyi...

 

- Mennyi?

 

- Huszonegy.

 

- Húsz. Csak húsz! - javította ki Anna, s azzal a tornác fáján keresztül a kupából mind az udvarra öntötte a virágokat.

 

Mihály döbbenve nézte a mozdulatot, majd az Anna arcába tekintett. Két szemében mintha tőr hegye villant volna meg. De nem szólt. Csak állott mozdulatlanul. Amikor megkapta a kupa helyett a reszelőt, a méregtől sárga volt az orra töve. De akkor sem mondott semmit.

 

Megfordult és elment.

 

- Hova vesztél vala el, te? - fogadta az anyja.

 

Mihály neki sem felelt, letette a tornác fájára a reszelőt, s indult visszafelé a grádicson. Az anyja nem tudta hirtelen, csodálkozzék-e vagy haragudjék. Oly furcsának találta a dolgot! Ahogy jött ez a fiú, mord ábrázattal, ki örökké pajkos volt és helytelen; ahogy semmibe vette a kérdést, ki addigelé mindig vetett egy bogot a más szavára, s ahogy hang nélkül visszafordult, ki máskor aranynak tekintette a kenyeret s a szalonnát.

 

- Nem kell az étel? - szólott utána.

 

- Most nem - mondta Mihály.

 

Bément a csűrbe, s ahogy álltából nézte a tárgyakat, lassan és sorjában egymás után, ellenségének érezte valamennyit. A villát, mit belészúrjanak; a csépet, mivel fejbekólintsák; s a lajtorját, miről letaszítsák. Egy kicsi megnyugvást szeretett volna, de hol kaphatna vajon? Vagy valami rejtekhelyet legalább, hol csillapodni tudjon, s számadást csinálni a világgal, mely a mókus jegyébe fordult.

 

Felment a lajtorján, s a széna közé lefeküdt.

 

Mint a habos árvíz tetején, ha jönnek s eltűnnek különféle tárgyak, úgy látta ő is, ami véle történt. Az egyik percben irtózat szállotta meg, s a másik percben különös forróság. Csak egyedül Anna állott ijedelem nélkül az árvíz sodrában, szép lábaival, reá nem is hederítve; s ahogy ott állott, a virágokat folyton öntötte kifelé a kupából, belé az árokba...

 

- Anna!

 

Felült a szénában, mert az indulat, mint egy kegyetlen hoppmester, hirtelen felültette. Csak egy kígyófej sziszeghet úgy, ahogy a kegyetlen menyecske neve ismét szípott benne egyet. Megmarta újból; beléje költözött, mint a pusztító féreg.

 

Harcolni kellett véle, megkeresni a fészkiben, s legyőzni valahogy.

 

- Hátha megölném!... - gondolta magában.

 

Lejött a szénából, megkereste a fejszét, s elindult a csűr felé, hol a macskának oly furcsán citerázott volt a bajsza. Elgondolta azt is, hogy a tömlecben fog elrothadni, de nem baj. A kerítésnél azonban, amikor megállott egy kicsit, úgy vélte, hogy a fejsze nem lesz jó. Bárdolatlan kézbeli ez, menyecskéhez nem talál. De akkor mivel? Hátha a bicskával szúrna egyet belé, hogy a vére jöjjön! Lehet, hogy nem halna meg tőle, de legalább jajgatna és sírna, s akkor ő mondaná: no, ugye, mért öntötte ki a vírágjaimot, mit a mókusnak szedtem!

 

Megfordult, s a fejszét a helyére visszavitte.

 

Gondolta, a megszúrás dolgában is számítást csinál még. Egész éjjel ébren sunyított az ágyban.

 

Másnap a bicskát sem javallotta.

 

- Valamit ésszel kéne csinálni! - mondta magában.

 

Még nem tudta, hogy mit, de mint a farkaskölyök, folyton szimatolt; járt-kelt, leskelődött; fondorlatokon törte az eszét. S egyszer, úgy uzsonna tájban, leshelyéből észrevette, hogy egy ember az Annáék csűre mellett kimegy a kertbe, s ott nézelődik. Kicsi fűrész volt a kezében, egyéb semmi. Egy almafa alatt megállapodott, s annak egyik ágát fűrészelni kezdte.

 

- Ez az ura neki! - ismerte meg Mihály.

 

Gereblyét kapott ő is a vállára, mintha tisztogatni menne a kertbe. Itt-ott kaparászott is valamit, majd úgy fordította az útját, hogy az ember közelébe jusson.

 

- Micsinál, Anti bácsom? - szólott oda a kerítés mellől.

 

- Lekapom innét ezeket a száraz ágakat - mondta az ember.

 

Mihály rákönyökölt a kerítés tetejére, s nézte a munkát.

 

- Hát te? - kérdezte.

 

- Tisztogatok.

 

- Leesett a száraz ág. Anti felvette, lépett kettőt, s onnét a kerítés oldalába vetette.

 

- Mikor házasodol meg? - tréfálkozott a fiúval.

 

Mihály sóhajtott egyet, s nagy keserűséggel fennhangon felelte:

 

- Soha!

 

- Ne beszélj! S mért?

 

- Én azért, hogy engem ne csaljanak meg - felelte Mihály. - Csak mást.

 

Halljunk oda, mit tud! - gondolta magában Anti. Egészen kiformálja már a hangot, mint egy nagy kakas! Hiába no, telik az idő, s nőnek a gyermekek... Lám, ez a Mihály is a tegnap még az egyszeregye között bújkált, mint a rigófiú a ciherben, s ma már fejérnép dolgában egészen szakmabéli!

 

Kacagva mondta, miközben új ágra fektette a fűrészt:

 

- A három csoda közül te a negyedik vagy, Mihály.

 

- Hát én mért?

 

- Mert többet tudsz saját magadnál.

 

Mihály felemelte a jobb lábát, s két deszka között helyet keresett neki. S mint a lábával, a szóval is úgy tett éppen: felemelte szándékából, az Anti fejében helyet keresett neki, s biztos célzással odatette, mondván:

 

- Önmagát senki sem szárnyalhassa túl. De Anti bácsomnál többet tudok biztosan. Ebben a dologban.

 

- A megcsalásban-e?

 

- Abban.

 

- Hát akkor taníts meg engemet is! - szólott Anti. - Ne légy olyan magadnak való.

 

Szeme és arca egyaránt meghegyesedett Mihálynak.

 

- Az én tudományom magának szívfájdalom - mondta.

 

A fűrész megállott, úgy mondta, szikrát foganva, az Anna férje:

 

- Valamit a szádra teszek!

 

- A szememre kellett volna - felelte Mihály.

 

Eleresztette Anti a fűrészt, minek a nyele úgy kezdett hintázni, puhán, mint a fának az ága, ha megriadva elszáll arról a madár. Eleresztette, odament egyenesen a kerítéshez, s két vállán megmarkolta Mihályt.

 

- Láttál valamit?! - kérdezte.

 

A fiú megrettenve meredett rá. A halál jutott eszébe, mit egy képen látott volt, csontból állott az egész, a forgói is mind látszottak; s szinte hallani lehetett, hogy a tíz ujja nyikorog, miközben ragadozásra meggörbíti. A rémület megtámadta agyában a bosszú tervét; recsegett az egész, mint viharban a fa, mit pedig nagy céllal ültettek; s már éppen úgy volt, hogy kiszakad tövestől, s Anna nem sírhat árnyéka alatt... De akkor a rémület viharával szembecsapott vérének a vihara, s a kettő között Anna jelent meg, s fürösztött lábát már nyújtotta, hogy a Mihály fejére lépjék.

 

Megfeszítette két vállát a fiú, s a szeme az ember szívébe villant.

 

- Láttam! - mondta.

 

- Mit láttál?

 

- A maga feleségit.

 

- Kivel?

 

- Azt nem üsmertem meg.

 

- Hol?

 

- A csűrben. Annak a főggyin. A szénán!

 

- Mikor?

 

- Tennap. Az esső után.

 

A férfi levette a Mihály válláról a kezét, s két lába mellé leejtette. Olyan sárgásfehér volt már az arca, mint a kitelelt lép tavasszal; s gyér bajuszú feketébb sokkal, mint máskor. De nem szólt a világon semmit, hanem tapogatva, mint a vak, kivette a fából a fűrészt, s megindult béfelé, a háza felé.

 

Alig ment néhány lépést, a szerszámot beléeresztette a fűbe.

 

Mihály a kerítésre bújva nézett utána. Ernyedten lógott a deszkán, két térde mögött rándult egyet-egyet a horgas ina. Csak akkor ereszkedett a talpára egészen, amikor elvesztette szeme elől a férfit.

 

De erősen remegett a lába, mindegyre meg akart huttyanni, hol az egyik, hol a másik. Jobbnak vélte hát, ha azonhelyből beléereszkedik a fűbe. Roggyanva kuporodott meg, két térdét álla alá húzta, s a térde fölött előrebillentve tartotta a fejét. Arca suta volt, öreg és nyirkos.

 

Így ült, kimeredve az időből, mint a beteg szem a maga üregéből.

 

Nem látott.

 

S nem is hallott semmit, távoli zajt vagy közeli mozgást, csak egyszer valami rekedtes hangot:

 

- Gyere!

 

Mint a kísértet, mely bokrából visszatér, Anti állott a kerítés mellett, túlfelől. Már nyújtotta a deszka fölött a két karját, amikor hangjára felriadt a fiú. Nem érte el, csak a levegőben kaparászott. De a másik pillanatban leszakította a felső deszkát, egészen áthajlott, s a nyakszirtje alatt megragadta Mihályt, ruhájánál fogva.

 

Úgy emelte át, mint gyapján a kutyát.

 

- Gyere... Lám, igazat mondtál-e?... - morogta.

 

Csak annyit tudott Mihály, hogy most a halál biztos. Nem szólt, s nem ellenkezett. De ami legkülönösebb volt: tisztulni kezdett az agya, lépésről lépésre, egyre jobban. Mintha túl lett volna már a halálon, ahol nincs mitől félni. Bévitte Anti a csűrbe, s ott megkérdezte:

 

- Hol láttad?

 

Mihály bökött egyet az ujjával, s habozás nélkül mondta:

 

- Itt.

 

A férfi nem kérdezett egyebet, hanem egyenesen bévitte a házba. Az ajtónál lódított egyet rajta, hogy Mihály szinte hason érkezett meg a szoba közepébe. A szégyen vörösre torzította az arcát, hogy így bukkantják őt Anna elébe, de az asszony szerencsére nem volt a szobában.

 

A pincéből kiáltotta fel az ura.

 

Ahogy belépett a küszöbön, rögtön rászólt a férfi:

 

- Vedd elé a gyertyát!

 

- Milyen gyertyát? - kérdezte Anna.

 

- A szentelt gyertyát.

 

S maga kivette a pad alól a fejszét.

 

- Tedd az asztalra, s gyújtsd meg! - mondta.

 

Az asszony színe már a gyertya színéhez kezdett hasonlítani. Nem mert kérdezni semmit, hanem az asztalra tette a gyertyát, s meggyújtotta. Piros szalag volt a gyertya derekán, egyetlen öröm a házban. Azt nézte Mihály, s mintha el akarta volna rágni, úgy kocogott össze a foga.

 

- Térgyepelj le s esküggyél! - hangzott a parancs.

 

Mihály letérdepelt.

 

- S mongyad utánnam!

 

S mondta, ahogy hallotta:

 

- Esküszöm az Istenre s melléje a szentekre, hogy amit elmondtam, az tiszta és szín igazság. Esküszöm arra is, hogy soha senkinek többet el nem mondom, éljek bár akármeddig. Isten engem úgy segéljen!

 

Intett Mihálynak, hogy álljon fel, s húzódjék hátrább. Akkor a felesége felé fordult, s neki mondta:

 

- Térgyepelj le s esküggyél!

 

Mint egy meglapult kérdőjel, Anna esdekelve nézett rá, s csak annyit tudott szólni:

 

- Anti?!

 

Mintha tűz csapja meg, ami robbanhat, olyan volt a férfinak is a szó. A kezében villanva szökött magosba a fejsze, s az asztalt úgy kettőbe vágta, hogy a négy lába kétfelé fordult; s közben a gyertya a földre esett. Az asszony melléje borult rögtön, megragadta mind a két kezével a kialudt gyertyát, s restkedve tartotta maga elé, kiáltván:

 

- Esküszöm!

 

S mondta tovább az ura után:

 

- ...az Istenre, hogy szánom-bánom, amit hites uram ellen paráznaságban vétettem, s ezt a vétket soha többet elkövetni nem fogom. Isten engem úgy segéljen!

 

Ahogy a szó, mint a lehullott madár, beléesett a csendbe, Anti kinyitotta az ajtót, s ráintett Mihályra:

 

- Lódulj kifelé! - mondta.

 

Az állat osonhat úgy, a csapdából valahogy megszabadulva, ahogy a fiú vakarodott kifelé. Még utoljára kapott egyet a fejsze nyelével, de serényen vitte azt is a tomporáján. Hamar átugrott a kerítésen, s nehogy valaki ember megláthassa, fától fáig lapokodott előre, majd ügyesen bésurrant az istállóba. S gyorsan a két ló fara mellett, egy kicsit megkucorodva, előrefutott, s már ott volt a jászol sarkában, a pókhálók alatt, a jóféle és leplező sötétben.

 

Megzsugorodva ült, mint a sün.

 

Gondolata sem támadt sokáig, mintha a gondolatok is megvetették volna őt. Aztán, örök titok útján, egyszerre az jutott eszébe, hogy Jézus jászolban született! Jézus Jászolban született! Elmondta magában kétszer, háromszor. Aztán lassan rázni kezdte a hideg, s a hideg után forróság öntötte el.

 

Még nem tudta szegény, hogy a térképen "szerelem" név alatt kereshetné a tűzhányót, melynek a tetején most kucorgott. De már a füstjét tegnap és ma folyton érezte; most pedig valósággal ömlött belőle forrón a füst.

 

Anna jutott eszébe.

 

S akkor egyszerre, nagy bőségben és erővel rázni kezdte a sírás.

 

Tavasz volt mindenképpen.

 

S tavasszal vajúdik a világ; az ég és a föld egyaránt.

Címkék: novella

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Miclausné Király Erzsébet 1 órája új blogbejegyzést írt: Tamási Áron: ŐSZI SZELLŐ

Miclausné Király Erzsébet írta 1 órája a(z) SZÉP VERSEK fórumtémában:

Reményik Sándor: ÁTOK Most átkot mondok! Ez a föld a...

Rádiné Zsuzsa írta 23 órája a(z) Időjárás és ember kapcsolata – HUMÁNMETEOROLÓGIA fórumtémában:

SAJNOS SZERDÁN IS LEHETNEK PANASZOK… ...

Rádiné Zsuzsa írta 23 órája a(z) MAI NAPI KALENDÁRIUM fórumtémában:

OKTÓBER 23. – AZ 1956. ÉVI FORRADALOM ÉS ...

Rádiné Zsuzsa írta 23 órája a(z) IDÉZETEK fórumtémában:

„Az 1956-os forradalom megőrizte a nemzet öntudatát, ...

Rádiné Zsuzsa 23 órája új képet töltött fel:

Antalfy_istvan__1956_2107662_5262_s

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu