Természet: Tamási Áron: LÉGI SUGALLAT /IDŐJÁRÁS/

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

Mielőtt leborulna az este, szokásom szerint széjjeltekintek mindennap a földön, mintha szívem szerint gondviselője volnék a világnak. S amit ilyenkor látok, azt néha elmesélem azoknak, akik nem érnek reá széjjeltekinteni soha.

 

Azon a nyári estén is, amelyen elkezdődött ez a történet, meghordoztam szememet a világon. Mosolyogva és majdnem együgyű módon esteledett. Nem is hittem volna, hogy másnapra béfelhősödik az ég, és naphosszat nyargalásznak az apró szelek. Tisztán ereszkedett a szendergő alkonyat, a fák tele voltak lelki tartalommal, és a virágos füvek gyöngyösen hevertek. Ennél többet nem is igen vettem észre a világból, mert ahogy ott álltam figyelő helyemen, egy jámbornak tetsző és termetes legényt pillantottam meg. A derengés rámájában valósággal óriásnak látszott. Gazdag bajusza volt és dús hajzata; s a mellét is busás szőrzet borította, akár egy óriási, gyönyörű majomét.

 

Ott állott az udvaron a legény, a csűr jobbik szárnyánál. A háta mögött nyitva volt az istálló ajtaja, melyen keresztül két hatalmas és hasznos ökörhöz lehetett jutni. A gyapjas legény a nyugati ég peremét nézte, amely szelíd pírban szenderedni látszott, miközben az esti csillag, a messzi égen, már fütyörészett. Szeme az ég peremét nézte; a két füle azonban, mint a lusta, nagy madár szárnya, kinyúlva lebbent hátrafelé, a fülek hegye pedig lustán himbálódzott a zajra, melyet az ökör evés közben mindig felidéz.

 

Sokáig figyeltem a legény tekintetének vaskos nyugalmát, s úgyszintén az ő két fülének pajzán lebbenéseit. Jó ideig figyeltem, de aztán, bizony én meguntam. S levettem róla a szemem. De a következő pillanatban már úgy jártam, ahogy jár más közönséges ember is, aki nem becsüli meg a látványt, amelyből gazdag és biztató jövendőt lehetne jósolni. Vagyis az erős és derűtermő legény helyett egy vénembert pillantottam meg, aki a ház bejáratánál üldögélt, a második lépcső fokán. A két tenyere között tartotta öreg fejét, amely úgy hasonlított a legény fejéhez, ahogy az őszi levél hasonlít a tavaszihoz.

 

A látvány felhőt sodort a kedvem elé.

 

Talány, hogy miért.

 

Nyilván azért, hogy a lét órájára találtam tekinteni, amely az idő múlását jelezte. Vagy talán azért, mert visszásnak véltem, hogy apa és fiú egyaránt dologtalanul töltik az időt; s abban a dologtalanságban még az sem jut eszükbe, hogy szóljon bár egyet valamelyik a máshoz. Szívem szerint, melyet a lét órája amúgy is felhevített, szerettem volna tüzet lobbantani az udvar közepén, vagy vigyori ördögöt lógatni alá a szunnyadó légből. Hadd riadjanak fel az esti tespedésből. De hát nem jutott arra időm, mert mielőtt cselekedni tudtam volna, az eresz ajtajában megjelent egy öregasszony, és azt mondta:

 

- János, gyertek vacsorázni!

 

Hát mégis jobb lett volna a lobbanó tűz vagy a vigyori ördög. Mert az öregasszony szavára nem mozdult senki. Sem a legény, sem az apja.

 

Engem azonban még jobban elöntött az ingerület.

 

- Öntse ki! - szóltam közbe.

 

De hát a vénasszony, viseltes fülével, nem fogta fel a szót.

 

- Nem hallottátok?! - rendelkezett újból.

 

Erre az öreg csakugyan megmozdította a fél bajuszát.

 

- Kit hívtál? - szólt oda.

 

- Kit, kit!

 

- Mert Jánosok itt ketten vagyunk.

 

- Hát akkor jöjjön a harmadik: a szolgabíró!

 

No, erre az öreg János mégis felállt a lépcső fokáról, és odaszólt a fiához:

 

- János, nem láttad a szolgabírót?

 

Megmozdult erre az ifjú János is, s menten elindult a ház felé, nehogy a szolgabíró jönni találjon csakugyan, s megegye a vacsorát. A hasznos léptekhez csatlakozott az öreg is, s bémentek mind a ketten a házba, és nagy szorgalommal elköltötték az eledelt. János nagyot nyújtózott a végén, s utána megnézte az ágyat.

 

Mint máskor is, vacsora után.

 

S ahogy ezt látta az öregasszony, felriadt mindjárt a szeme, mint a dongó, s úgy tekintett a fiára. Micsoda dolog ez! Hát már sohasem fürkészkedik a lányok után, hanem csak eszik, utána nyújtózik egyet, s már veti is a pillantásával az ágyat?

 

- Micsoda legény vagy te? - szólt rá.

 

- Én ilyen álmos - mondta János.

 

- Hát én házasodjam meg helyetted?!

 

Nagyon hirtelen jött a szó; s bozontosan is, mint a bokorból a medve. János meglapult előtte, mintha úgy tett volna, hogy ő nincs is.

 

- Nem hallottad? Járj a lányok után!

 

- Kicsoda? - kérdezte János.

 

- Te, magad!

 

Közéjük vigyorgott a vén János.

 

- Ne félj, engem nem is küld! - mondta.

 

Utána szétfolyt a csend a szelíd falusi házban, s a csend tetején, mint az olaj, úgy úszott vastagon az anyai parancs; hogy járjon a lányok után, és házasodjék meg.

 

- S aztán kit vegyek el? - kérdezte nagy későre János.

 

- Vedd el Hadnagy Rózsát!

 

- Jó - mondta János.

 

Aztán lefeküdt.

 

Elmúlt a hét, s megérkezett a vasárnap. S azon a vasárnapon úgy történt éppen, hogy Hadnagy Rózsával szembetalálkozott János. Karcsú leány volt Rózsa, gyöngyszemű és pezsgő. Abban az álló helyben el lehetett volna feleségül venni, de mivel akkor is langyos és szelíden szép idő volt éppen, hát János csak így szólott hozzá:

 

- Anyám azt mondta, hogy vegyelek el.

 

Megvillant Rózsának a szeme, és nagyon furcsán nézte Jánost.

 

- Anyád mondta? - kérdezte hegyesen.

 

- Anyám.

 

- S hát te?

 

- Én gondoltam, szót fogadok neki.

 

Begyesre húzta magát a lány, és nagyon kedvezőtlenül nézte Jánost. Nézte a lábát, a derekát s majd a fejét. De a legény nagy nyugalommal állta a nézést; valahogy olyanformán, mint egy nehéz épület a csipdeső szelet.

 

- Hát mondj te is valamit! - biztatta János.

 

- Én?

 

- Te, te.

 

- Végy el egy farsangi jégcsapot! - adta meg Rózsa a választ.

 

S azzal úgy rebbent tova, mint egy barázdabillegető.

 

János pedig hazament, leült a kályha mellé, megtörölte szelíden a száját, s így szólt:

 

- Édesanyám, beszéltem Rózsával.

 

- No, s mit mondott?

 

- Azt mondta, hogy vegyek el egy farsangi jégcsapot.

 

A jégcsapra nevetni kezdett az öreg János; s úgy nevetett, hogy nagy mulatságában még a padlót is ütögette a két sarkával. De éppen akkor szél kerekedett, valami hirtelen forgószél, s az egyik ablaknak a tábláját egyszerre kivágta. Abban a pillantásban, mint akinek szél a társa, János is felugrott a kályha mellől, s olyant süvített, mint a társa, a szél.

 

- A kutya mindenit! - mondta utána.

 

De a következő percben, amikor tovanyargalt már a szél, és a nyomában szétfolyt ismét a csend, János visszaült megint a kályha mellé, s olyan szelíden tekintett széjjel, mintha az előbb nem a mindenit szidta volna a kutyának, hanem csontot vetett volna neki. S annak a szelíd tekintetnek a derűjében az öreg János is elrendezte a bajuszát, s így szólt:

 

- Te János, tudok én egy mesét.

 

- No, s hogy szól? - kérdezte gyermeki szívvel János.

 

- Az úgy szól - felelte az öreg -, hogy volt egyszer egy ember, s annak volt egy nagy erős fia. Az a nagy erős fiú együtt járt az idővel. Vagyis, amikor szél volt; akkor a széllel együtt süvöltött; szép időben azonban még egy rózsát sem tudott leszakítani magának.

 

- Akkor imádkozzunk romlott időért! - szólt belé János.

 

- Hadd legyünk jó gazdák, ugye? - mondta az öreg.

 

S nevettek mind a ketten.

 

A vénasszony elhallgatta, hogy miképpen bölcselkedik a két férfiú, de jól tudta, hogy nemcsak a beszéd, hanem az élet is félremegy ezen a módon. A figyelmüket kérte tehát, és azt mondta:

 

- Sokat tudtok olyant is, ami haszontalan. Egy meg egy, az kettő: vagyis János házasodjék meg. Mert ha megházasodik, abban benne lesz minden mese, amit csak ember ki tud találni.

 

- Meg, meg, de hogyan? - kérdezte János.

 

Erre az öreg felemelte az ujját, hogy ő tudja; s így szólt:

 

- Mondd meg, amit én mondok!

 

- S maga mit mond?

 

- Én azt, hogy csókold meg Rózsát.

 

János szót fogadott, s amikor ismét szembetalálkozott Rózsával, azt mondta neki:

 

- Állj meg egy kicsit.

 

Rózsa megállt, s nevetve kérdezte meg:

 

- No, elvetted-e a farsangi jégcsapot?

 

- Nem vettem el - felelte János.

 

- Hát akkor?

 

Nagyon szerencsétlen idő volt ismét, vagyis derűs és nyugalmas. A legény így folytatta tehát:

 

- Apám azt mondta, hogy csókoljalak meg.

 

Megvillant Rózsának a szeme, és hegyesen nézte Jánost.

 

- Apád mondta?

 

- Apám.

 

- S hát te?

 

- Én gondoltam, szót fogadok neki.

 

Begyesre húzta magát a lány, s így szólt:

 

- Csókold meg a farsangi jégcsapot!

 

S azzal úgy rebbent tova, hogy még az orra is kukra állt.

 

János pedig hazament, és szomorúan jelentette az öregnek:

 

- Édesapám, beszéltem Rózsával.

 

- No, s mit mondott?

 

- Azt mondta, hogy csókoljam meg a farsangi jégcsapot.

 

A vénasszony úgy kezdett nevetni, hogy még a ráncok is kifeszültek az arcán. Látta az öreg János, hogy egyenesen őt neveti a felesége, s azért csendesen így szólt:

 

- Okosat mondott az a Rózsa, te! Mert néha én is úgy gondolom, hogy jobban tettem volna, ha magam is a jégcsapot csókolom meg legény koromban.

 

- Növesztünk magának egyet a farsangon - felelte a vénasszony.

 

János nem szólott semmit, hadd törlesszenek egymáson az öregek. S azon a kedves törlesztésen kívül nem is történt egyéb békétlenség a házban. Így aztán, akár a langyos és illatos nyári este, ők is nagy derűben borultak meg éjszakára. S úgy múltak az éji órák is, nyugtató álomban és puhán. Hanem hajnali pirkadáskor arra serkent János, hogy zúg a levegő az ablak alatt, és morog az ég. S ahogy a zúgás és az égi morajlás a fülébe ömlött, egyszerre az ő arcán is meggyúródtak a vonások, sőt némelyik ingerkedve meg is kunkorodott. A szemét delejesség szállotta meg, az izmai pedig megfeszültek, miként odakünn a növények és a fák gyökerei. Aztán egyszerre felugrott az ágyból, s olyan magas volt abban a megbolydult nagy erejében, hogy szinte a gerendát érte forró fejével. Kifeszítette nagy erős mellét, s még a kicsi ház is ijedten lapult meg, ahogy megdördült a hangja:

 

- Házasodik a világ!

 

Egyszerre felült az öreg János is az ágyban, s odaszólt a fiának:

 

- Hát oroszlán vagy te, János?!

 

A vénasszony is megszólalt, nagy intelemmel:

 

- Hallgassatok, vihar van!

 

János a szoba közepén állt, s onnét recsegte:

 

- Az van, vihar van!

 

Kinyitotta az ablakot, s ahogy bézúdult azon a hajnali erő, így folytatta a szót:

 

- Gomolyog az ég, s recsegnek a fák! Beszél a világ, s nem azt tanácsolja, amit a szülők! Hanem azt mondja, hogy meg kell ragadni Rózsát! Villámlani kell, és ropogtatni a lányt!

 

Az öreg János nagyot sóhajtott, hogy jaj, istenem, mit mulasztott; majd csendesen mondta:

 

- Eredj, fiam. Eredj, s ropogtassad Rózsát; s csapkodj a kertjébe a villámaiddal!

 

A vénasszony ismét inteni akarta őket, de a két férfiú már egyre csorbult, mert János kicsapta az ajtót, és az udvarra rontott, hogy az ég viharát összeházasítsa a maga viharával.

 

Félóra múlt, mire visszajött.

 

De akkor fáradt és szelíd volt már, mint a kiszolgált ágyú. Igaz, az idő is reggeli fénybe derülve mosolygott már, és a madarak énekét olyan gyöngéden babusgatta, mintha a hajnali haragja nem is lett volna igaz. Jámbor és lomha volt János, s leült az ágy szélére. Megbékélt arcát szelíden nézte az apja, majd csendesen megkérdezte:

 

- Adtál-e enni az ökröknek?

 

- Adtam.

 

- Akkor semmi sincs rosszul.

 

- Nincs - mondta János.

 

Az anyja odament hozzá, és megsimogatta a füle mögött.

 

- Ennél-e valamit? - kérdezte.

 

- Igen.

 

- S mit?

 

- Édes tejet - mondta János.

 

Adott is neki friss, édes tejet az anyja; s majd feljött a gyönyörű nap is, hogy a teremtett lényeket megajándékozza fénnyel, megmutatván ugyanakkor azt is, hogy mily békességes család az olyan, ahol a férfiak mind szelídek!

 

Így múltak a napok, míglen az egyik vasárnap délután János ismét szembetalálkozott a lánnyal. A nagy mamlasz legény azt sem tudta hamarjában, hogy szóljon-e Rózsához; s ha igen; mit. Talán el is ment volna mellette, ha Rózsának több esze nincs. De neki több volt, s azt mondta:

 

- Állj meg egy kicsit, János!

 

János megállt, és olyan szelíd volt, mint a tapló. De annyit mégis mondott:

 

- Szívesen, ha örömödre szolgál.

 

Rózsa nevetett, és azt felelte, hogy János ugyan nem úgy született volt, hogy neki bármivel is örömére szolgálhatna. De azért, ha éppen úgy kívánná, egy kicsit elmehetnek a határba, hogy ott messze legyenek egymástól. János bambán állott ismét, mert a két farsangi jégcsap után a harmadik jutott eszébe.

 

- S ott mit csinálunk, a határban? - kérdezte idétlenül.

 

- Megnézzük, hogy a búzánkban nincs-e konkoly - felelte Rózsa, majd nem éppen szőrmentire, még hozzátette: - S azután lessük az eget, hogy valami szózat nem hallatszik-e onnét.

 

- Hát nem bánom - mondta szelíden János. - A konkolyt meg kell nézni, de szózatra nem lehet számítani.

 

S megindultak a határ felé, ketten. Hanem a fényes levegőben olyan szépen fürdött az út, hogy János semmit nem tudott kitalálni, ami egy lánynak kedves és jó lehet olyankor. Ahogy azonban kiértek a faluból és a földekre tértek, a nyugati égen egy fodros felhőt pillantott meg. S akkor egyszerre megállott János, és úgy nézte a gomolygó felhőt, mintha ama galambot pillantotta volna meg, amelyik az olajágat hordozza néhanapján.

 

- Mit látsz? - kérdezte Rózsa.

 

- Én felhőt! - mondta János.

 

Nevetni kellett rajta, s nevetett is a lány, mert olyan volt a legénynek az arca, mintha az üdvössége tündöklött volna fel.

 

- Szereted az esőt? - kérdezte Rózsa.

 

- Azt az egyet igen - felelte János.

 

- S még mit szeretsz?

 

- Ami véle jár, mind!

 

Ezzel a rüggyel tovább mentek, s mentek. De a felhő jobban sietett, mint ők; s nőtt is közben a felhő, és a színe egyre sötétebb lett. Aztán már dagadozva, duzzogva és gyúródva jött feléjük az égen. S ahogy jött, a János egén is gyűlt és tömörült egyre a felhő, majd a homloka mögött érezni kezdte a forró feszülést is.

 

- Te, hát te? - kérdezte.

 

- Mi az, hogy hát te? - szólt vissza a lány.

 

- Te mit szeretsz, azt kérdem!

 

Rózsa csodálkozva tekintett Jánosra, aki nem lágyult semmit; de sőt, nyersen szólt a lányra:

 

- Felelj ebben a percben!

 

Rózsa megfogta a legénynek a karját, és vizsgálódva nézett a szemébe.

 

- Várj egy kicsit! - mondta.

 

- Mért várnék? - kérdezte János.

 

- Hadd nézzelek meg, hogy csakugyan te vagy-e!

 

János a felhőre pillantott, amely haragosan száguldott; s már forró szelet is gyúrt maga előtt.

 

- Én vagyok! - mondta.

 

- Beh nagyra vagy magaddal.

 

- Nagyra vagyok, mert ma megfogok egy pillangót!

 

- Hát akkor gyere - mondta Rózsa -, s keressünk egyet!

 

Mentek is, lábbal és szemmel, hogy keressenek hát csakugyan egy pillangót. De csak alig valamicskét űzhették a célt, mert nagy erővel megérkezett a szél, s a felhő is kezdett lefelé nyomulni. A búzatáblák ijedten hajladoztak, a madarak pedig kósza módon a torony felé repültek. Vinnyogtak a magányos fák, s az elhagyott úton megbolondult a por.

 

- Állj meg, Rózsa! - kiáltott János.

 

- De még nincs meg a pillangó! - kiáltott vissza a szélben a lány.

 

János közelebb lépett.

 

- Én megtaláltam! - mondta parázs szemekkel.

 

- Hol van?

 

Megfogta mind a két karját a lánynak.

 

- Itt! - lobbant a szeme.

 

- Jajj, ne szoríts! - mondta esdő szemmel a lány.

 

- Ne jajgass!

 

- Hát mit csináljak?

 

- Repdess, amíg tudsz.

 

- De nem tudok.

 

Abban a pillanatban villám hasította át a felhőt, és a mennydörgéssel zúdulni kezdett a zápor. János pedig derékon ragadta Rózsát, felemelte a levegőbe, és olyant kiáltott, mint egy boldog és óriás égi majom:

 

- Akkor a feleségem leszel!

 

Fent a János feje fölött, néhány pillanatig, táncolt és lobogott a Rózsa ruhája. Aztán, mint egy szép piros madarat, kit a levegőből fog el a szerencsés madarász, a vihar tanácsára úgy fektette János a búza közé a lányt.

 

A vihar lassan elvonult.

 

S majd kiderült ismét az idő.

 

János és Rózsa, mint a mátkák, úgy ballagtak hazafelé.

 

S amikor láttam, hogy mily szerelmesen andalognak, odamentem hozzájuk, és azt mondtam nekik, hogy az esküvőn én szeretnék lenni a násznagy. Mind a ketten elfogadtak násznagynak engem; én pedig ki sem mondhatom, úgy örültem ennek.

 

S örültek ők is.

 

Különösen Rózsának esett jól az én ragaszkodásom. Ennek a karcsú és kedves mátkaleánynak, aki kedvelt engem, különben is. Kedvelt, mert én kiszakadtam már félig-meddig a csodálatos természetből, s így nagyon jól tudtam, hogy az asszonyoknak szép és derűs időben sem elég a puszta beszéd.

 

 

 

Címkék: novella

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu