Még hajnal sem volt, amikor otthagytam a nádkunyhót, amelynek ajtaját sem kellett becsukni, mivel nem volt ajtaja.

Nem volt még világos sem, de a csillagok már nem látszottak, mert a keleti égen, messze, valahol Kenese mögött, valami megbízhatatlan, kis derengés ígérte a napot.

A kunyhó fölé hajló égerfának levele sem mozdult, de én nem azt néztem, hanem gondolatban leltároztam földi javaimat, nehogy valamit otthon hagyjak és helyette a bosszúság üljön a nyakamba.

A Zala-folyó partján volt ugyan valami gyalogút féle, de ezt látni nem lehetett s így lábamra bíztam, hogy menjen, ahogy tud, ez végtére is az ő dolga.

A folyó sötét vize loccsanás nélkül hordta magát a Balaton felé s a Zala által kettévágott Kis-Balatonon most kezdtek ébredezni a madármilliók, mintha sürgették volna a sötétséget, hogy tisztuljon már a pokolba vagy ahova akar, mert elég volt az éjszakai félelemből és reszketésből.

Mert - igen - ez az idő még az éjszakai vadászok ideje volt. A baglyoké, a vidráké, a rókáké, nyesteké, görényeké, menyéteké... akiknek vadászjegyét a Sötétség adta ki és veszi el majd hajnal előtt, amikor a kenesei dombok mögött ébredni kezd a világosság.

Jó lenne sietni, de nem lehet, mert lábam csak tapogatja a gyalogutat - mint a vak a hajnalt -, a part elég meredek és a Zala legalább két méter mély és én csak száznyolcvan centi vagyok... Igen-igen... úszni is lehetne...

- Hátizsákkal? Kenyértarisznyával? Horognyelekkel? Megőrültél?... - szidom magam és nyakló nélkül érkező gondolataimat, és közben nekimegyek a „Kilátó" egyik lábának, amiről teljesen megfeledkeztem.

- A rosseb egyen meg! - mérgelődöm, de közben eszembe jut, hogy ez a terület már alighanem Zalához tartozik és a Rosseb - tulajdonképpen - csak Somogyban illetékes...

A Kilátó - egyébként - azoknak a naiv lelkeknek, főleg nőknek készült, akik ingatag létráját hősi módon megmásszák és „kilátnak", de lefelé már csak férfisegédlettel mernek lejönni, miközben a lovagias férfi vigyorogva és kellő szakértelemmel leltározhatja a bátor hölgy alsó fehérneműit.

A kilátó után azonban vigyázni kell, mert itt már járatlanabb a gyalogút és a Kis-Balaton nádasa még olyan sötét, hogy a magas partról lejáró gyalogutat úgy kell kitapogatni, aztán - félig fenéken ülve - lecsúszni a csónakba, amelynek hátulja a sárban hasal. Elő hát a csáklyarudat és vízre nyomni a dögnehéz csónakot, miközben a derék szentek tetemes hányadát emlegetem...

Végre, a vízen!

Nini! Majdnem kivilágosodott. A parti nádasok ugyan őrzik még a maradék éjszakát, de a hajnali szellő már apró hullámokkal játszik, amelyek itt-ott megcsillannak és valami vén gácsér szinte erőszakos hápogással követeli a virradatot.

Most már evezővel kanalazok, mintha puhán simogatnám a vizet, s a nádas kis öble úgy jön felém, mint a tegnapi nap folytatása s a mai ígérete. A nádasnak egy kis rothadásszaga leng felém, ami majdnem kellemes, ha valami nagy hal vagy madár enyészetére gondolok.

Közben egy kis szél érkezik nyugat felől és kelet felé gereblyézi a tenyérnyi kis hullámokat. Később már suttogni kezd a nádban, amely szelíden, alázatosan hajol meg kelet felé, és - bár nem kelt még fel a nap - már ragyogni kezd a világosság.

(Dátum nélküli gépelt kézirat)

**

Megjelent az Öreg naptár (2001) c. kötetben, majd az Útra kelünk (2008) – ben. 

Vízen címmel pedig az Emberpor (2003) c. kötet tartalmazza.

**

Az illusztráció Takács Ferenc (1942- ): Hajnal a folyón c. festménye.