Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

 

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

 

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötét színű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

 

- Állítsd elém Durumót!

 

Durumó a leghíresebb ördög volt, s szerfelett eleven vérű, hiszen híre járt az egész pokolban, hogy szép feleségét, ki rútul egy vámossal megcsalta, csóréra vetkeztette s beléölte a Szent Anna-tóba.

 

- Szolgálatra béosztottalak, s Csíkországban leszel halálig - rendelte neki az Úr.

 

- Nagyon jól van - mondta az ördög, s nyomban belészökött az űrbe, s mint egy fekete macska, Felső-Csíkban talpra esett a földön. Vette az irányt mindjárt Madaras felé, s ahogy jóreggelre a végibe ért, hát csontos ábrázatú székely jő szembe véle. Szúrósan egymásra néztek s továbbmentek, hanem igen feltűntek egymásnak, s nem tudták megállani, hogy néhány lépésről vissza ne nézzenek.

 

Az ördög elvigyorodott, a székely csúfságnak vette, s belékötött.

 

- Jere visszábbacska, te rusnya béka!

 

- Hehe - kacagott Durumó, s már tellegette szőrös lábait arrafelé.

 

- Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka? - kérdezte a székely.

 

- Örmén vagyok - hazudott a csúf.

 

- Bizonyosan a füstről jősz - csúfondároskodott a másik.

 

- Én jövök, s te hova mész ilyen ékesen? - felelt tömötten az ördög.

 

- Gyónni indulék, s neked sem ártana, ha belsőd is ilyen ijesztő.

 

- Jere hát! - állott rá a ravasz, s már aprítottak a csikorgó havon.

 

A székely csak pislogtatott arra hunyori fél szemével, s mondogatta magában: no, nézz oda, ez az örmén eppen olyan, mint egy kan-ördög.

 

- Hiszed-é az idvességet? - kérdezte a templom előtt az ördög.

 

- Hogy a békába ne hinném, tán avvégből romlottam ide.

 

- Én nem hiszem - ellenkezett a másik.

 

- Heába is hinnéd, úgysem idvezülsz.

 

- Ha akarnám, igen.

 

- Biza nem, mert ha ilyenekkel töltenék meg a mennyországot, akkor nem hínák úgy.

 

- Hát hogy?

 

- Éjország.

 

Az ördög már látta, hogy bajos dolga lesz ezzel a székellyel, azért bolondul rázni kezdte a fejét, hogy frissüljön az esze.

 

- Mit csinálsz? - kérdezte ámulva a madarasi.

 

- Meleget fejlesztek.

 

- Bolond is vagy, látom.

 

- Hát te mi vagy?

 

- Én székely vagyok.

 

- Hunn-eredék, úgyé? - kacagott tudománya mellett az ördög.

 

- Nem eredék, hanem ember, te bolond.

 

A szenteltvíznél megmártotta az ujját a csíki ember.

 

- Üsd belé te is! - tanácsolta társának.

 

- Én nem tudok úszni - húzódozott a gonosz.

 

- Monddsza a papnak, mert ő egyszeribe megtanít.

 

A gyóntatószék előtt egyezkedni kezdtek.

 

- Menj te előbb! - mondta a székely.

 

- Mennék, de vizsgálatlan még a lelkem.

 

- Nohát, láss neki! - biztatta az atyafi, s azzal bément a szentillatú fülkébe. Sokáig suttogtak. Az ördög hegyezte a füleit, s hallotta jól, amint a pap korholja a székelyt, s a lelkére köti, hogy a feleségin kívül a többi asszonyembertől férhessen el.

 

- Fogadom a jobbulást - fejezte bé végre, áhítatosan jött, de nem tudta megtagadni magát, s az ördög mellett hátrafelé biccentett a fejével:

 

- Éppen jókedviben kapod.

 

Durumó is bésompolygott, de óvatosságból arcát tenyerével, hol tehette, fedezte, nehogy ráismerjen a pap.

 

- Nem tudok gyónni - kezdte kereken.

 

- Mit beszél? - lepődött meg a madarasi pap, s átkukkintott a rácson. Így is nézte, úgy is nézte a furcsa embert: valami vén szénégető, gondolta, s már szelídebb lett.

 

- Káromkodott-é? - kezdte.

 

- Nem én.

 

- Böjtölt-é?

 

- Igen én.

 

- Fajtalan volt-é?

 

- Vén vagyok.

 

- Valamit csak vétett?

 

Az ördög lesütötte a fejét, mintha nagy bűne volna.

 

- Tán valakit megöle kend?!

 

- Szegény örmén vagyok, embert nem ölök - hárította el a nehéz kérdést.

 

- Ha nem bűnös, mért jött ide?

 

- Az angyalokat bosszantottam sokszor.

 

- Ezt nem értem.

 

- Akkor nincs egyéb.

 

Végre kiegyeztek, s így eresztette el a pap:

 

- Kend az első angyal Csíkban, menjen Isten hírivel! De valamit mondok: máskor mosdjék meg, ha gyónni jő.

 

Vígan jött az ördög, hiszen már tudta, mivel kell kísérteni a madarasi embert: csupa fejérnéppel, s nem egyébbel.

 

Megállt a székely előtt, s dicsekedni kezdett:

 

- Kérdezd meg a papot, mi vagyok én.

 

- Hát mi vagy?

 

- Hát én vagyok az első angyal Csíkban.

 

- Ragyogsz is azonmódúlag.

 

- Nem üsmerek mókát! - uraskodott tovább.

 

- Jere, s ne ágálj, hanem legyünk el szeretetvel.

 

Kijöttek a templomból, s a Nemere szembecsapta velök a havat. A madarasi ember fülire húzta sapkáját, s mentek szótalan.

 

Végül mégsem tudta megállni a székely, hogy egyet-mást szóvá ne tegyen.

 

- Milyen szőrös vagy! - kezdte.

 

- Jól fog a hidegben.

 

- Így jöttél a világra?

 

- Így.

 

- Borzasztó.

 

- Mi borzasztó?

 

- Beretválni tégedet.

 

Aztán újra:

 

- Szarvad is van, mint nálunk a bihalnak.

 

- Neked is van, csak befelé nőtt a fejedben.

 

- Beszédnek megjár.

 

- Ha nem hiszed, nézesd meg a doktorokkal.

 

- Okos vagy, mint a hengeredő kő.

 

Tovább megint kezdte a székely:

 

- Farkad is van, mint a bak-nyúlnak.

 

- Ez nálam a barométer.

 

- Akkor csalás, mert az nincs egy méter.

 

- Te megháborodtál.

 

- Hol ész van, ott a háborodás.

 

Immár kezdettek összemelegedni. Az ördögnek igen tetszett ez a székely, s feltette magában, hogy addig nem tágít mellőle, amíg meg nem kísérti, s ki nem tanulja egészen.

 

A szörnyű hidegben sűrűn fújta markát a székely, s dörzsölte össze ujjait.

 

- Még úgy járok, mint a karczafali legén - magyarázta közben.

 

- Megint költesz, látszik, hogy székely vagy.

 

- Ez tiszta igaz.

 

- Mi igaz?

 

- Hát az, hogy a karczafali legén összefagyott volt valakivel.

 

- Kivel?

 

- Ne vétkezzél, no! Mert csak az ujjai fagyának kezeihez.

 

(Pedig csakugyan költött a székely, mert úgy történt, hogy csípős éjjel a szeretője hóna alá dugta két kezét a legény, szépen ottfelejtette, s ami ujja hegyeiből túlfelől kilátszott, azt vette el csupán a hideg.)

 

Amint javában mentek, az ördög egyszer megállt egy kocsma előtt.

 

- Én ide bémegyek melegítőre.

 

- Kezd eszed lenni - helyeselte a székely, s béfordultak serényen.

 

Bent szép menyecske fogadta: valahogy volt, de már a látása is kívánság volt.

 

- Hojzál fodormintást! - rendelkezett a székely.

 

Az ördög addig fondorkodott, míg gyónótársát helyben kísértésre szánta, s valamit tett látatlanul, de égni kezdett az asszony is, mint az eleven szén, furt a székelyt kerülte, valami úgy gyötörte. Egyszer aztán odasúgta:

 

- Jöjjönsze utánam!

 

- Forgósatta... - csodálkozott az ember, de ment sebesen, s ahol eltűntek, a szoba ajtaját magukra is húzták.

 

Hamar odaugrott az ördög, s fél szemét a kulcslyukhoz találtatta, hogy lásson is mindent.

 

- Szűvem-lelkem emberem! - kezdte melegen a menyecske.

 

A székely tempózott, mintha nem értené a dolgot!

 

- Ha beteg vagy, főtt burjánnak levit idd...

 

A menyecske vállára esett:

 

- Bár ne fogná még ilyen helyzetben is a csúfság... Édes eggyem!

 

- Erős üdő! - pöffeszkedett a csíki ember, de érezte, hogy valami lesz, mert nem nyughatik az ő vére sem már.

 

Az asszony kerülgette tovább kigyúlt arccal:

 

- Jaj, nem tudom, mi fele, de szeressen kend, ahogy győzi!...

 

S kezdte győzni a székely.

 

Az ördög lázasan izgett-mozgott a kulcslyuknál, s felindultan szidta magát, hogy odaadá ezt a drága asszonyt, s tehetetlen izgalommal mondogatta:

 

- Mégiscsak több esze van a madarasi székelynek...

 

Mikor az atyafi visszajött az asztalhoz, erős pír égett az arcán, és somolygott édesen, mint a gyermek, aki titokban mézet evett.

 

- Lángol az orcád! - célzott az ördög.

 

- Tüzet ettem - költött a másik.

 

- Jere, mert meggyúl a ház.

 

Kijöttek, s mendegéltek szótlanul.

 

A madarasi ember megállott a háza kapuja előtt.

 

- Hazajövénk, örmén testvér.

 

- Módos házad vagyon, hallod-é?!

 

- Miből s hol lehetett, ügyekeztem.

 

Az ördög emelgette helyben a lábait szaporán:

 

- A hideg mindjárt megveszen.

 

- Gyere bé s fűttőzzél meg, barátságval mondom.

 

- Köszönettel fogadom - állott rá a csalfa, mert éppen ezt akarta.

 

Mikor belépték, az asszony egy könyvet kínozott, de amint meglátta a rusnya ördögöt, nyomban leejtette saját állával együtt.

 

- Az örmén cimborám, együtt tisztulánk - ajánlta bé az ura.

 

Az ördög elevenen viselkedett, kacagott is folyton az asszonyra, ki már állhatta őt egészen.

 

Fejérnépnek való ember ez az örmén - gondolta a székely, s meleg arcvonásokkal ült.

 

- Fogyogat-é magiknál a kóst? - érdeklődött az asszony.

 

- Szépvizen még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még - felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-likát ismerné.

 

A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskaját kiemelte.

 

Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon.

 

- Biza úgy van, s vársza: itt a pénz, s hozz két éveg bort! - de amint pénze után nyúlt, a szava megállott.

 

- Mi találá kendet?

 

- Elszédülék e nagy melegben... Levegőre!... levegőre!... Hozom a bort is... - iramodott el a székely, s futtában mondogatta:

 

- Hét tízes bankó vala... vagy tán nyolc is. A menyecske lopott meg nyilván...

 

Közben az ördög kézhez vette otthon az asszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.)

 

A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta s úgy nem látta a pénzt, s szedte a sok átkot magára.

 

- Nem tiszta dolog - pusmogott a székely, s hitelbe két üveg bort vett, mivel megindult kárvallottan vissza.

 

- Vagy az örmén csúfola meg - futott erre az esze, s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vajon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj.

 

- Ó, Krisztus, hát hagyod ezt! - meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmén elég szégyentelenül folytattak bent.

 

- Majd megorvoslom őket egyenkint - tervezte hirtelen, s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre, s öltsenek ártatlan ábrázatot.

 

Öltöttek is egész hibátlanul.

 

Aztán itták a bort, gyűlt a kedvük, s köszöngettek egymásra.

 

- Segítsen a Jézus, örmén sógor!

 

- Házad tisztelője vagyok, testvér.

 

Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely:

 

- Igyál, szép vijolaszál!

 

A vége felé szólt a székely:

 

- Átütöm magamot a szomszéd faluba.

 

Akkor az ördöghöz fordult:

 

- Jere velem, sógor!

 

- Hogyne mennék!

 

Elindultak a fénylő havon.

 

- Szeretted-é nálunk? - kérdezte egyszer a csíki ember.

 

- Meleg, tiszta háztáj - ájtatoskodott a másik.

 

- Jó, hogy hozék egy kicsi bort.

 

- Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged.

 

Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvétette, s "mejbekapta" az ördögöt.

 

- Meghótál! - mondta szikrázó szemekkel.

 

- Jóízű ember vagy - csillapította az ördög.

 

- Kell-e még a más felesége?! - s vette a bicskáját.

 

- S hát neked az enyém?

 

- Nem is láttam, te példa örmén.

 

- Hát a kocsmában?!

 

- S az a tiéd vót?

 

- Éppen az enyém, s ne tedd magad!

 

- Akkor visszaadtad, suvadj meg... - csendesedett el a székely.

 

Megindultak ismét békével.

 

Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent: hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúf állat! Valami az eszébe futott: megbosszulom "észvel", mondta magában.

 

Mikor az Olt hidjához értek, egyszerre megállott a székely.

 

- Így nem megyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen.

 

- S miféle szégyen?

 

- Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi.

 

- Megint megháborodtál.

 

- Csakugyan meg, mert tiszta ingyen adok egy nadrágot.

 

Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat.

 

- Még felhúzni sem tudom.

 

- Ne búsulj, felhúzjuk ketten.

 

- S hogy gondolod?

 

- Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belészököl a karfáról.

 

Végre megegyeztek.

 

Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot.

 

- Szökjél, sógor! - vezényelte a székely.

 

- Hopp! - lendült az ördög, s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a madarasi.

 

- Láddeg, a direkciót nem vevéd jól - vigasztalta a székely.

 

Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással:

 

- Jaj, de sajog, s be hideg a jég!...

 

- Hideg biza, mert azt az Isten úgy adta vót - bölcsködött a székely, közben megindult, s hidegen és tempósan tanácsot mondott:

 

- Légy csak nyugton, majd meggyógyulsz, amíg elolvad a jég alólad.

 

Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép fehér havat.

 

Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett.

 

S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörű szépre vetkezve heverésznek előtte a havon, s szüntelenül szép kezek simogatják, s szerelemre buzdítják.

 

Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög.