Bekenem friss vízzel a homlokomat.

 

Készen vagyok.

 

Látom a falumat. Olyan, mint egy hatalmas kóberes szekér. Valami hegy van eléje fogva, mint egy mérhetetlen fekete gebe. Hűvös éjszaka van. Hűvösebb is lehetne, mert koros őszt mutatnak a fák, a magas ég is ki van derülve. A hold süt, nem versenyképesen, csak szelíden süt. A mérhetetlen gebe lomhán abrakolja sugarait, miközben éjfélt mutat a farkával, mint egy különös szerkezettel.

 

Valami vénasszony kopogtat a csendes utcán. Mindig azt a lábát nézi, amelyiket előreteszi. Látszik rajta, hogy a kopogást nem szereti, pedig ő csinálja. Egyszerű lelkével szeretné, ha láb nélkül lehetne járni. Jóval előttem halad. Aprókat lépik: negyvencentiseket. A távolság közöttünk száz méter lehet. Hamarjában számítani kezdem, hogy hány lépéssel érem utol, ha én hetvencentisekkel haladok. Alig veszem fel azonban a tempót, meghallja lépteimet, megáll és visszafordul.

 

Egy kissé bosszúsan megállok én is.

 

- No, jól elrontotta a játékomat - szólok előre neki.

 

A nagy csend fülembe ömlik, mint a tengerbe a víz. Egy pillanatig rettentően érzem a föld vonzóerejét, de aztán látom, hogy az öregasszony keresztet vet, s ez az ég felé húz egy kicsit.

 

- Ne féljen semmit! - mondom, s valami különös könnyedséggel szinte úszom, ahogy feléje sietek. Minden lépésnél jól látom, hogy nagyobb s nagyobb lesz az öregasszony. Biztos vagyok benne, hogy az égig nőne, ha kilenc hónapig folyvást így mehetnék feléje.

 

- Hát maga az, Régina néni?

 

- Én biza, lelkem.

 

- S hol hányódik ilyen öreg éjjel?

 

- Virjasztani voltam.

 

Ebben a pillanatban egy macska ugorja keresztül az árnyékomat. És bennem, mintha csak lámpát gyújtott volna az őrangyal, megvirrad rögtön egy emlék. Érzem, hogy elsápadok, s hogy a szó megakad gurultában a torkomon.

 

Régina néni az arcomon csüng.

 

- Valami szerencsétlen hír? - kérdi.

 

- Annál sokkal nagyobb dolog.

 

- Halálozás?

 

- Az is kicsiség ehhez képest.

 

- Hát?

 

- Csoda, de meglehetős. Avval állunk most szembe.

 

Az öregasszonyt nem lepi meg a szavam.

 

- Akármi volna, ebben a világban nem volna csoda - mondja.

 

Megindulunk, s hát jön a hold is a fejünk felett.

 

- Ugyanbizony nem emlékszik? - kérdem.

 

Úgy néz rám, mintha nem jutna semmi az eszébe.

 

- Gondoljon csak vissza, hogy ezen a helyen s pontosan ebben az órában s pontosan ezzel a macskaugrással s ezzel a holddal együtt én még találkoztam magával. Mégpedig a forradalom idején, amikor a földrengés volt. Jusson csak eszébe!

 

- Hiszen az most van! - csodálkozik Régina néni.

 

- Mi van most?

 

- A földrengés ideje.

 

- Hát az hogy?

 

- Az úgy, hogy ami most van: az most van!

 

- Ne beszéljünk kétfelé, Régina néni, mert a mi találkozásunk akkor volt, amikor azt a jámbor életű papot a föld magából kidobta.

 

- Hát azt most dobta ki! Ma este!

 

- Maga mit beszél?

 

- Hiszen onnét jövök.

 

- S maga azóta örökké jő?

 

- Mióta?

 

- Hát a forradalom óta.

 

- Én biza most indulék el, egy fertály órája sincs.

 

Látom, hogy itt nincs kivel beszélni. Ez a vénasszony valósággal megmerevedett az időben. Ittrekedt, a forradalomnak ezen az éjszakáján, ezen a helyén. Nem halad soha átal a következő napra. Megállott. Nem öregedik.

 

Örök életű lett.

 

- Hát maga nem nézi meg? - akasztja reám a szemeit.

 

- Mit?

 

- Hát a mumus-papot.

 

- Azt, amelyik felszínre került volt a templom mellett?

 

- Azt.

 

- S még azóta örökké ott van?

 

- Mióta?

 

- A forradalom óta.

 

Egy éles lövés a szavam végére sivít. Idegeim megrezdülnek, pillantok egyet, s hát az öregasszony nincs sehol a világon. Különösnek találom. Talán ő szólott, s nem a puska. Kilőtte a föld a csillagok felé. Dermedten állok néhány percig. Nincs. Sem elöl, sem hátul. Kételkedni kezdek abban is, hogy volt. Talán az sem igaz, amiket mondott. Ennek utána fogok járni! Alkalmas éjszaka van.

 

Rögtön irányt veszek, s megindulok a templom felé, hogy megnézzem a mumus-papot.

 

Csend van. Nem lő senki. Barátságos hozzám a világ, érzem. A hold sem ment a vénasszony után, hanem velem tart. Jó hangulatot hintek magam elé, s úgy megyek szép csendesen. Az iskola sárga falait éppen most hagyom el. A torony már látszik. Mint egy kövéren és magasan felszökött, nagy fehér sugár, úgy kiáltja, hogy: vagyok! Egy kicsit kihívónak találom ezt a viselkedést. Annál inkább, mert az az érzésem, hogy csak akkor van ő, ha én látom; máskor odalesz valahová. Hirtelen ki is próbálom: elnézek ellenkező irányban, s hát csakugyan nincs a torony sehol.

 

Hiába, ilyen a világ!

 

Kedvesen mendegélek, s jólesik. Szinte el is felejtem a célt. Csak azt érzem egyszerre, hogy valahonnan delejesség árad. Valami jelt is látok ott: egy kereszt fénylik a föld felett, a két szára egyenlő: olyan, mint egy pluszjel, amellyel össze akarja valaki adni az eget és a földet. A delejességet egyre érzem abból az irányból. Mindenesetre pozitív elektromosság lesz, a jel hirdeti ezt. Tehát valaminek lennie kell ott. A jobb karomat kinyújtom rögtön, mint egy mínuszjelt: s ebben a pillanatban úgy odaránt a delejesség, hogy a fejemet jól belévágom valamibe. Elszédülök és felbukom. Azért nem haragszom. Végre felülök, s megnézem a holdvilágon, hogy mibe vertem a fejemet belé. Megtalálom a keresztet. Írás van a függőleges szárán:

 

Itt nyugszik Jakab Ábrahám.

Szentéletű, magos, jámbor pap vót.

A haláltól félni oka nem vót,

Legyen példája ehelyt szemelőtt,

Mert ő feltámad mindenki előtt.

 

Jó szagú, bölcs szavaknak érzem. Lelkembe szöknek puhán, s úszkálnak benne, mint a játszi halak. Derű is érkezik e percben valahonnan, és lefekszik a két arcomra. Lassan elfordítom a szemeimet a keresztről.

 

- Ki az?! - kiáltom önkéntelen.

 

Nem felel senki. Pedig egy emberi figura fekszik előttem, tetején a göröngyös hullámnak, amit a föld vetett. Szigorú alak, horpasz, merev, ijesztő. Az alapszíne okkersárga a holdvilágon.

 

Nyomorult nyugalmában irtózásra ösztökél, de mint a felgyújtott lámpa, eszembe jut hirtelen az öregasszony, aki megjövendölte nekem a mumus-papot.

 

- Ő lesz az! - ugrik ki szavam, és próbálok felállani lassan. Úgy érzem, mintha az Isten fogná a karomat, hogy segítsen. Nagy szavak morajlanak bennem e világszép, felséges pillanatban. Valami olyan gondolat akar dicsőn megszületni, ami az életet és a halált összeköti. Olyan fényes mondat, amelynek betűit dicsőséggel a szívemen viselhetném, mint a monogramot.

 

De nem sikerül.

 

Két lépésre fekszik az okkersárga emberi forma. Mozdulni akarok feléje, de a nyugtalanság árama fut keresztül rajtam. A homlokomhoz kapok: persze, a nevit elfeledtem! Megnézem újból a sírfelírást: "Itt nyugszik Jakab Ábrahám."

 

- Jó estét, tisztelendő Atyám! - köszönök neki, és meghajlással üdvözlöm, mert a kalapomat valahol elvesztettem. Majd odalépek nagy ügyelettel hozzá, s nézni kezdem. A magosból nézem, először két szemmel, aztán egy szemmel. Úgy forgatom a fejemet, ahogy a varjú szokta; az orromat is mozgatom, mint a nyúl.

 

Játszom, hogy ne féljek tőle.

 

És nem is félek, bátran mondhatom. Még melléje ereszkedem, mint a komám mellé.

 

- Hogy van? - kérdem.

 

Nyugodtan fekszik, és nem szól. Csak ragyog a holdvilágon, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy ilyen jól még sohasem volt. Megérintem az arcát: s érzem, hogy hideg és izzadt. Sorra vizsgálom egyebütt is. Hajzata nincs sehol. A feje és az arca mégis nagyon férfias. Határozott, erős karaktere van. Egészen előnyére válik, hogy a bőre rá van tapadva sárgán a csontjaira, amelyek csalhatatlanul és tökéletesen hirdetik az ő formáját. Az is meglep, hogy nála a szín és a forma a legnagyobb harmóniában ölelkeznek; szorosabban, mint bárki a kedvesével. A húst, a bűnnek és minden olcsó érzelemnek ezt a csodás emberi melegágyát, kiküszöbölte róla a föld. A termékeny, drága anyaföld, amelyben nyugodtan munkálkodhatik az Isten, mert a motorok és a civilizáció számtalan más termékei nem zavarják.

 

Határtalan öröm önt el.

 

Tudom, hogy egy ilyen felfedezés igen nagy dolog. Mert itt nincs hazugság, sőt a megtisztult igazságnak kútfeje ez a mumus, ez a szent életű pap, aki szellemileg és testileg egyaránt tökéletesen leegyszerűsödött. Szemei sincsenek már. A látás két fészke mélyre esett csontjai közé. A fülei olyanok, mint a fennakadt novemberi levél. A szája előreugrott, és makacsul áll. Bizonyos, hogy prédikálni nagyon szeretett. A nyaka vékony, de izmosnak látszik, mint a kötél. Azonban a melle domború még: jellemes ember volt, és a fizikai munkát is szerette. A karja már ösztövér, s mint a kicsi gyermek játékorsói, olyanok az ujjai. Csípője elég gyenge. Férfiúi hiúságát pedig éppen nem tartotta meg, úgyis csak bajt szerzett életében is neki.

 

Egészben véve nagyon rokonszenves. Nem alakoskodik, nem hiú, és nyugodtan fogadja az ember megjegyzéseit. Nem akar félrevezetni egy-egy alattomos mozdulattal vagy vállveregető szóval. Egészen néma, és mégis többet mond, mint a legnagyobb szónok. Kétségtelen, hogy nagy hálával tartozom neki. Gondolkozom is, hogy miképpen fejezzem ezt ki, de ekkor beszédet hallok valahonnét. Gyorsan otthagyom, és a kerítésnél meglapulok. Várok.

 

Két katona jön. Fegyverük csöve villog a holdvilágon.

 

- Aztán te lövöd meg! - szól az egyik.

 

- Lődd meg te!

 

- S te micsinálsz addig?

 

- Én elrabolom a pénzt s az aranyóráját neki.

 

Óvatosan közelednek a temető felől. Fürgén jár a szemük. Már csak három lépésre vannak a mumus-paptól. Akkor az egyik észreveszi, s megáll.

 

- Jáj, mi van itt?!

 

- Mi?

 

- Meghót ember.

 

- Csontvázs, te!

 

Megismerem őket. Cigány mind a kettő. Falumbéliek. Pillogtatás nélkül figyelek. Látom, hogy az egyik lehajol, megfogja a múmiát vállban, felemeli, s aztán elereszti.

 

- Bétörik a feje, te!

 

- Akkor sóljon.

 

Megint felemeli, s egészen átkarolja. Kacag, és indul emígy felszerelve. A kopogós lábakat kegyelet nélkül a földön húzza.

 

- Mit akarsz véle, te?

 

- Megmutatjuk a papnak. Azt gondolja, hogy kísirtet.

 

- Tedd le, mert nem érünk célt. Jobb lesz, ha igyenesen agyonlőjük azt a papot.

 

- Gyere csak! Feldugjuk neki az ablak alatt, s a nyavalya kitöri.

 

És mennek. Az egyik röhögve viszi jámbor Ábrahámot, a másik egy kicsit hátramarad, s úgy nézi vaksi szemekkel.

 

- Emeld fel a lábát, te! - biztatja egy idő múlva.

 

A nyomukban vagyok. Nem is tudnék elmaradni ettől a szent életű múmiától. De izgat a dolog is, mert vettem észre, hogy ez a két katona meg akarja ölni a papot.

 

Csendes, derült éjszaka van. Teli a levegő delejes holdvilággal, faluval, hegyekkel, fákkal, fegyverekkel, cigányokkal, múmiával. És velem. Velem, aki csodálatosan nesztelenül tudok járni. Nesztelenebbül, mint ahogy repül a kecses pillangó. És tele vagyok erővel s bátorsággal mégis. Megyek a gonosz katonák után. Jól látom minden mozdulatukat. Az egyik átszökik a papi laknál a kerítésen. A másik átadja neki a mumust. Odakullognak csendesen az ablak alá. Megállnak a fal mellett, és összesúgnak. Aztán katonasapkát nyomnak Ábrahám fejébe, csontvállára fegyvert akasztanak.

 

Ketten támogatják, és kuncognak.

 

Ábrahám hegyesen áll, még hetyke belé, ahogy a vállán lelóg a fegyver.

 

- Üzsd az ablakot!

 

- A nyavalya ki fogja törni! - röhög a másik, majd megveri az ablakot, és bekiált: - Kelj fel, hogy vigyelek el!

 

- Nízzed már, mit csinál!

 

- Fekszik az ágyban.

 

- Bújj neki, s zörgesd jobban, te!

 

A cigány erősebben megveri az ablakot, s újra kiált:

 

- Kelj fel, hogy vigyelek el!

 

Alig nyeli el a csend a szavát, lehúzódik a fal mellé, és így szól:

 

- Mozog.

 

A másik feldugja magasra a mumust.

 

- Mozgasd! - biztatja a társa, és benéz az ablakon megint.

 

- Mit csinál? - kérdi a másik.

 

- Idenéz.

 

- Hát most?

 

- Leugrott az ágyból.

 

- Vigyázz te, mert lőni talál.

 

- Nem lő.

 

- Hát?

 

- Bébújt az ágy alá.

 

Nagyon tetszik nekik, hogy bébújt a pap az ágy alá. Leeresztik a mumust a földre, maguk is melléje kuporodnak, és úgy röhögnek.

 

- Mára elég vót szeginnek.

 

- Hát nem lepjük meg?

 

- Majd máskor.

 

Egy kutya az udvaron ugatni kezd. A hangja mély. A cigányok kapják a mumust, és futnak. Átugranak a kerítésen, és mennek az úton. Két székely legény egyszerre szembejő velük. A csodálat hangján kérdi az egyik:

 

- Hát ez mi az ánti?

 

- Kísirtet, istálom.

 

- Hova viszitek?

 

- Felesiget keresünk neki, istálom.

 

A két legény összenéz. Az egyik hunyorít, és így szól a cigányok felé:

 

- Csináljunk vásárt!

 

- Pinzzel?

 

- Evvel a száraz tátival.

 

- De pinzben?

 

- Pénzben, pénzben.

 

- Tíz korona, hogy legyen nagyon olcsó.

 

- Fele.

 

- Hol a pinz, istálom?

 

A legények kifizetik Ábrahámot, s viszik felfelé az úton. Az egyik a nyakát fogja, a másik a lábát. Mókásan lógatják, s nem győzik eleget nézni.

 

- Elég sovány - szól az egyik.

 

- Főddel élt, ne felejtsd el.

 

- A csimmasz is főddel él.

 

- De a csimmasz nem ember.

 

- Hova tesszük?

 

- Elvisszük vizitába valahova.

 

- A jó lesz.

 

Egy kapunál megállnak. Az ablak szabad és világos. Sokan vannak a házban, rágyűltek az ügyes leányra. Egy-két percig tanakodnak, aztán rászánják magukat, s bévonulnak a kapun. Az egyik hátramarad "száraz tátival" együtt az ereszben, a másik kopogtat, és kinyitja végig az ajtót. Valaki rászól:

 

- Tedd bé, mert a meleg nem odaki van, hanem idebé.

 

- Igende elhozám a komámot is a szomszéd faluból - egyengeti a kísérteties tréfát a legény.

 

- Hát lépjék bé!

 

- Gyere, komám, mert szüvesen látnak - szól vissza a legény.

 

Mindenki a küszöböt lesi. És a szemekben egyszerre megfagy a fény, az arcok megmerevednek, a szájak megrándulnak.

 

Felnyögnek és felsikoltnak.

 

És ott áll Okkersárga Ábrahám a küszöbön. Ott áll szem előtt, mint ahogy meg van a sírversében írva.

 

Végre a legény elébújik kacagva a háta mögül, és bélógatja a szobába.

 

- A barnát szereti - mondja, és beteszi az ajtót.

 

Magam az udvaron egy csutakra ülök és várok. Békesség van és nyugalom. Minden áll. Nem moccan a ház sem, sem a csűr. A hold és a csillagok szolgálják az eget. Én a csodálatos Ábrahámot szolgálom. Idevetett valami titokzatos kéz, mint egy horgot. Most már meg tudom érteni a követ és csutakot, amely, örök nyugalommal ott marad, ahová tétetett. Azt hiszem, hogy nincs nappal, örökké csak éjszaka van. Nincs más égitest, csak a hold és a csillagok. Ember sincs több a világon, csak én vagyok egyedül. Megesküdném, hogy ez a puszta igazság. De akkor megzavarodik hirtelen a levegő, és összedől bennem a hit. És a hit helyébe leül kedvesen, elnéző mosollyal egy különös figura, amely az első pillanatban éhes disznó, a másodikban makkal teli fa, a harmadikban forrás, a negyedikben kárász, az ötödikben hűvösség, a hatodikban emberi hang: jönnek a legények az udvaron át. Ügy látszik, betelt a kedvük, mert hozzák "száraz tátit" is magukkal. A csűrbe viszik, és a hátsó bal sarokban elfektetik, szénával betakarják: elrekkentik, hogy máskor is legyen.

 

Aztán énekelve hazamennek.

 

Egy ideig ott állok tanácstalanul. Majd megnyílik előttem egy út, ragyog és odacsúszik a lábam alá, amely kedvre derül, és velem elfut. Néhány perc múlva egy ház előtt megállok, s megzörgetem az ablakot. Régina néni kidugja öreg arcát:

 

- Fusson a paphoz! - mondom.

 

- Mért kéne futni?

 

- Ellopták a mumus-papot! Fusson és mondja a következőket: két cigány meg akarta őt ölni az éjjel, de a mumus megóvta a haláltól. Erre a cigányok eladták a mumust két legénynek, akik elvitték Balla Gergőékhez vizitába, s most ott van eldugva a csűrben, a bal sarokban, a hátsó kapunál. Fusson és jelentse!

 

Dicsérje mindenki az öregasszonyt!

 

Én is a legszebb jelzőkkel illetem, mialatt igyekszem vissza őrt állani Ábrahám mellett. Bémegyek csendesen a csűrbe, a lajtorja tetejébe mászom, és gubbasztani kezdek. Hajlékony körmeim vannak és puha tollam. Nagy kerek, sárga szemeim, amelyek pompásan látnak az éjjeli színben. Bagoly vagyok, selymes pillantású, és igen szép példány a hímek közül.

 

Gubbasztok és várok.

 

A papra gondolok, és megjelenik. Egyenesen a sarokba megy, elsöpri két kezével a szénát, magához öleli jámbor elődjét, és viszi. Félelem nélkül viszi. Két arcáját a kegyelet két szirmának látom. A szemem örömmel nyugszik rajta, szép dolognak tartom, ha az egyfoglalkozásúak legalább összetartanak. Vele tartok és figyelem.

 

A templom előtt megáll, kizárja az ajtót, a sekrestyében fehér karinget vesz és szentelőbotot a kezébe. Aztán ismét magához öleli kedves elődjét, és megindul a temető felé.

 

Bemegy mélyen a keresztek közé, egy tágasabb helyen megáll, kegyesen elfekteti Ábrahámot a földön, aztán az égre emeli szemeit.

 

Ekkor két angyalt látok leszállni az égből. Ásót és lapátot hoznak magukkal, és ásni kezdik serényen a sírt. Amikor kész van, a pap megnyitja dallamosan a száját:

 

- "Oremus!"

 

Ahogy elnézem hosszan eme kegyeletes dolgot, eszembe jut a Törvény, amelynek értelme szerint vissza kell térnie mindenkinek a maga országába.

 

Csak kirándulások tehetők.

 

És jól is van ez így.

 

- Legyen harmónia!

 

Nagyon tetszik nekem ez a két szó. Újból kimondom, és újból. Az az érzésem, hogy bé is teljesednék, ha számtalanszor ki tudnám mondani. De csak háromszázhuszonegyig vihetem fel, mert a pap a zsebébe teszi a szentelőbotot, és elindul.

 

Csendben követem. Siet a templom felé vissza. Egyenesen az ajtónak tart, amit nyitva felejtett. De a küszöbön megáll. A szemei rémülettel telnek meg, a lábai reszketnek.

 

- Rablók! - kiáltja, és Isten nevére támaszkodva, előresiet. Bátornak látszik, szinte vakmerőnek.

 

Az oltárnál égnek a gyertyák. Két alak a fal mellé bújik.

 

- Ki az? - szól a pap.

 

Nem felel senki.

 

Közelebb megy. Két fegyver emelkedik feléje lassan.

 

- Merevedjetek meg! - emeli fel a karját, aztán odamegy egyenesen, és így szól: - Isten cselekedte.

 

Nyugodtan az oltárhoz megy, megnézi az Úr szent testét, és rendben találja. Aztán megfogja jobb kezével az egyik alakot, ballal a mást, kihurcolja, és a templom mellett a földre veti. És mereven, arccal az ég felé ott fekszik a két katona, aki meg akarta ölni ezt a példamutató papot, és eladta szent életű Ábrahámot.

 

A bátor férfiúra mutatok, és így szólok:

 

- Majdnem kész a harmónia.

 

Nem felel. Ünnepélyes és misztikus. Bezárja az ajtót, férfiasan hazamegy, a kulcsot a párnája alá teszi, keresztet vét, és példásan elalszik.

 

Aztán virradni kezd.

 

És az én kedves, szomorú-mókás székely falumat elönti végre a reggeli fény.