Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.

 

Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki.

 

De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.

 

Fapiac egy székely városkában.

 

Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja, s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgy is locsogtatná. Két inas is feltűnik. Vállukon vasat visznek hosszú rúdban. Ők tréfálnak, és a vas nevetve hajlong, mint a husáng. Nem valami magosan varjak repülnek nagy családdal, és úgy kárognak, mintha nagyobbak volnának az inasoknál. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya mennek átal. Futnak, s mégsem haladnak. A kicsi féloldalt kaptat elöl, folyton hátranéz, és félve csodálja a nagyot. A nagy őt nem csodálja, hanem szagolja.

 

Reggeli élet ez tél elején.

 

Nem sok, de néha ez is megszűnik, s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd.

 

A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul, és végül is győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bő hamuszín végtelen rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen, és ontani kezdi magát.

 

A székelyek a tűzifát kezdik ontani.

 

Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból béfelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszú derekú szekerükkel, máshol egyenként döcögnek, mint a koldus.

 

A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge, tömzsi lovai vannak, és szerfelett gyapjasok, mint a berbécs. Véle van a fia is, Vilmos, fent ül egy zsákon a fa tetején, és kedvvel lovadzik. Maga a szekér megett jön. Hetyke fülű törpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát, s így jó közepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zúzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyűk, egy nyakba vetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett.

 

Természete vérmes.

 

Különc is egy kicsikét.

 

A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel, és a térdéhez cuppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben, és átszólnak neki:

 

- Aggyon az Isten, Kalandos!

 

- Fogadjad, te! - szól rá Kalandos a sapkájára, és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat, s szénát vet nekik, szivart sirít lassan, s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek.

 

- Hát maga vót-e csatában, János bá? - kérdi tőle az egyik.

 

- Én igen, többször is - feleli Kalandos, és átmutat Vilmos felé: - Ez a fiam is abból kifolyólag született.

 

Félreértik a szót, és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy úr a téglagyártól, és nézni kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel, és elhajtatja.

 

Kalandos nincs közöttük.

 

Tíz perc múlva egy nagy, magos, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagy nehezen megvesz öt szekérrel az is, és elhajtatja.

 

De Kalandos nincs közöttük.

 

Idő teltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét, és a lerakodás helyét is bemondja nekik.

 

És Kalandos ismét nincs közöttük.

 

- Ma csupa vak veszen fát - jegyzi meg, és forr. Újra szivarat sirít, és taszigálja a fején a sapkát.

 

- Szinte megvevék a fáját, János bá! - hergeli valamelyik.

 

Az öreg nem pattan fel.

 

- Hadd érjék - feleli könnyedén.

 

- Hát nem eladni hozta?

 

- Minden megeshetik.

 

Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekéréhez büllög, s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának átal:

 

- Édesapám, kérik a fát!

 

- Ki kéri? - szólal meg az iparos.

 

- Hát maga nem azért kopogtatja?

 

- Én nem.

 

- Hát?

 

- Csak.

 

Kalandos arra fordulva, egyhelyből nézi a dolgot:

 

- Az úrnak nem eladó! - szól oda végre.

 

A sánta odajön, és duzzogni látszik.

 

- Ingyen sem kéne - mondja.

 

- Hát akkor mért tapogatja?

 

- Szórakozásból.

 

- Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövin van.

 

- Né-né, beh bölcs! - mondja a városi. - Ebben a nagy sapkában mind fej van, ugyé? - emeli fel a botját, és egy ügyes mozdulattal letaszítja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban, és szaladni kezd.

 

Vinnyogva, csorbán szalad.

 

Valahonnan egy kutya is eléugrik, űzőbe veszi.

 

Mindenki nevet.

 

Maga Kalandos is tréfának minősíti a dolgot, s csak annyit jegyez meg, felemelvén a sapkát:

 

- Játszi vevő vót.

 

Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön, és egy nagy hős képében így szól:

 

- Máskor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg, hanem mi. Ugyé, édesapám?

 

Apai intelemmel válaszol Kalandos:

 

- Ne dógozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez.

 

- Úgysem jőnek a vevők, édesapám.

 

- Eredj, ne tudj annyit! Ha látják, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek.

 

S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mindjárt jön egy bőrkötényes ember.

 

- Mennyi ez a fa? - kérdi.

 

Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon:

 

- Kérik a fát, édesapám!

 

- Hadd el, hadd kérjék.

 

A bőrkötényes látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz:

 

- Mennyi az a fa, bácsi? - kérdi.

 

- Egy szekérrel raktam vót - mondja Kalandos.

 

- Én azt látom, de az ára mennyi?

 

- Ahhoz mérten, amilyen a fa.

 

A vevő türelmét veszti, és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végigcsiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti.

 

Már nem is maradnak eladók, csak valami tízen. S a vételár is sokat hanyatlik.

 

- Gyenge vásár van - jegyzi meg Vilmos ebéd után.

 

Az urak ilyenkor heverésznek - menti az öreg a dolgot. És várnak.

 

Négy óra körül megélénkül ismét a forgalom. Egymás után öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt ketten Kalandostól kérik első ízben a fát. Ő azonban kifigurázza, és elveszti ezeket is.

 

Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon.

 

Egy ideig vár és leskelődik, majd egy hirtelen gondolattal így szól a fiához:

 

- Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát!

 

Vilmos csodálkozik az első percben, aztán kuncogni kezd, mert nagyon furcsának találja a dolgot.

 

- Tégy úgy, nem érted?! - szólt rá megint az apja.

 

A fiú eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul, és jőni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekeret, és megkérdi nagyosan:

 

- Hát aztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám?

 

- Nem helyes! - rázza Kalandos az ujját - mert hogy a sújba lehetek én édesapád, ha te úgy jössz hozzám, mint egy idegen vevő?

 

- Az is igaz - ismeri be Vilmos, és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz, és úgy jön.

 

- Jó napot kívánok! - kezdi.

 

Az öreg nem akarja megzavarni mindjárt az első szóval, s illően fogadja:

 

- Aggyon az Isten.

 

- Mit teccik kérni ezért a fáért? - folytatja Vilmos.

 

- Kétszáz.

 

- Az sok egy kicsit.

 

- Sok a nyavalyát! Egy akkora szekér fáért!

 

- Elég jól meg van rakva - dicséri Vilmos -, de a közepiben csutakok vannak, s revesek.

 

Kalandos tiltakozik:

 

- Ott aztán egy sincs!

 

- Mert azt én tudom, hogy van!

 

- S hát azt honnét tudja?

 

- Én onnét, mert együtt raktuk vót.

 

Az öreg is elkacagja magát.

 

- Bár ne tudnál olyan sokat... - mondja, és végét veti a játéknak.

 

Ketten két keréknek az agyára ülnek, és várnak.

 

Már szürkül.

 

Vevőknek híre sincs.

 

Már esteledik.

 

Kalandos forr. Pusmog. Az arca fintorog. Egyszerre, hirtelenül feláll, a szekeret megbontja, és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát.

 

Vilmos tátja a száját.

 

- Mit csinál, édesapám? - kérdi.

 

Kalandos felelet nélkül rakja a fát. Csak amikor kész van, akkor szól oda neki:

 

- Hozz egy öl szénát hamar!

 

Amikor elhozza, a rakás alá téteti véle. Maga gyufát lobbant és alágyújt. Aztán ostort vesz, és felül szépen a rakás tetejébe.

 

Vilmos még jobban tátja a száját.

 

- Szaladj az utca felé - rendeli neki az apja -, s kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember!

 

Vilmos megrémülve topog egy helyben.

 

A füst gyúródni kezd fel Kalandosnak.

 

- Eredj! - kiáltja haragosan, és prüszköl.

 

Vilmos szaladni kezd sebesen az utca felé, és húzza a vészharangot, nagyokat kiáltván:

 

- Sül egy ember! Sül egy ember!

 

Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Körüljárja a rakást, megszítja a tüzet is, és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki.

 

A láng átkúszik a szénáról a fára, és eloszlik a füst.

 

Három szaladó ember körvonala látszik.

 

Kalandos felhág a rakás tetejébe megint, és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti, és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó.

 

- Maga megbolondult, bácsi? - kiált rá az egyik megérkezett csodalátó.

 

- Éppen hogy nem - feleli Kalandos, és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki húzni.

 

- Szálljon le! - kiabálnak feléje.

 

Újabb csodalátók csődülnek oda.

 

Vilmos még mindig futkos, és szaporán kiáltja:

 

- Sül egy ember! Sül egy ember!

 

A tűz ropog alól, és csiklintja Kalandost.

 

Már csődületben vannak az emberek körötte.

 

- Szálljon le, bácsi!

 

- Ma nyersen nem!

 

- Hát meg akar sülni?

 

A rakás négy oldalán kúszik már fel a láng.

 

- Fát vegyenek! - kiáltja Kalandos, mint a bolond.

 

A nők sikongani kezdenek. Az egyik térdre állva kéri:

 

- Édes bácsi, szálljon le!

 

- Vagy eladom a fát, vagy meghalok! - hirdeti Kalandos.

 

- Megvesszük! - lelkesednek többen is.

 

- Össze kell adni a pénzt! - kiáltja valaki.

 

Egy úr rögtön megajánl száz lejt.

 

Egy másik is százat.

 

Gyűl a pénz szaporán.

 

De a láng is fűti már Kalandost, hogy alig bírja.

 

- Négyszáz elég-e? - kérdi egy úr, a markában a pénzzel.

 

Az öreg leugrik, és elveszi tőle.

 

- Elég, mert immár csípött - mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek a szekérre, és elindulnak.

 

Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm.

 

Aztán ők is elszélednek lassan.

 

Csak az ínségesek s a koldusok maradnak ott. Derülten melegszenek az ingyen tűznél, és tiszta szívből dicsérik az Urat.