Természet: Tamási Áron: EGYENES TÓBIÁS

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz, Szeretettel köszöntelek a Természet baráti kör közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz,s máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 775 fő
  • Képek - 16510 db
  • Videók - 6952 db
  • Blogbejegyzések - 16746 db
  • Fórumtémák - 13 db
  • Linkek - 34 db

Üdvözlettel,

TERMÉSZET BARÁTI KÖR vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

network.hu

 

Abban az időben, amikor étel és ital nélkül még nekem is jól megjárt, mert a születésemmel még hátralékban voltam, élt az egyik faluban egy becsületes szegény asszony. Kicsi jóakarattal még fiatalnak lehetett volna mondani, de ő özvegységben élt mégis, mert az urát egy kutya sírba döntötte harapás által. A házikóján kívül nem is volt egyebe, csak az igazságosan és ékesen szóló nyelve és szorgosan dolgozó két keze. Volt még két titkos kincse is, de arról senkinek nem szólott, s így nem lehetett tudni, hogy micsoda titokzatos kincsek voltak.

 

Így éldegélt egyetlen fiával együtt, akit Tóbiásnak hívtak.

 

Amikor ez a Tóbiás már kijárta a szükséges iskolákat, és jó ügyes legény cseperedett volna belőle, az édesanyja azt mondta neki:

 

- No fiam, Tóbiás! Eddig neveltelek, ahogy tudtalak, de most immár állj a magad lábára, s élj meg, ahogy tudsz.

 

Tóbiás meglepődve tekintett fel, mert a könnyű életet megszokta volt.

 

- Én sem mondanék egyebet, ha saját magamnak az anyja volnék - felelte, hogy tréfásan üsse el, ami bekövetkezett. De az anyja megfogta erre Tóbiásnak az állát, és annál fogva úgy igazította a fejét, hogy pontosan az egymás szemébe nézhessenek.

 

- Mi célból térengeti a fejemet? - kérdezte Tóbiás.

 

- Útravalót akarok mondani neked - felelte az anyja.

 

- Kicsiből kitelik-e?

 

- Ez elég kicsiből, mert amit én mondani akarok neked, az rövidén ennyi: a kérdésekre, amiket a világ vagy az emberek feladnak neked, azokra felelj mindig egyenesen. S ha még ennél is többet és jobbat akarsz művelni, akkor az egyenes beszéd mellett gyakorold mindig az igazságot, s legyen a becsület s a bátorság a legnagyobb ékességed.

 

- Ha felakasztanak érte, úgy is? - kérdezte Tóbiás.

 

Az asszony nyelt egyet, és azt mondta:

 

- Úgy is.

 

Jól van, Tóbiás a fejébe vette, amit az anyja mondott; s készülődni kezdett, hogy elinduljon a világba. Felvette az ünneplő ruháját, hogy a szolgálatkeresésben tetszetősebb valakit mutasson, s egyébként is csinosította magát. Amíg ő ezzel töltötte az időt, addig az édesanyja is belétett a tarisznyába egy cipókát és három fej vereshagymát, s az eleség mellé egy bogos pálcát is a kezébe adott Tóbiásnak, hogy a harapós kutyáknak mutogassa meg.

 

Ilyenformán egyéb nem volt immár hátra, csak a búcsúvétel, de Tóbiás azon is hamar keresztülesett, mert így szólt:

 

- Édesanyám, az Isten mindent megtehet, ugye?

 

- Ő meg, amit éppen akar.

 

- Akkor maradjon magával, s jöjjön velem is.

 

Azzal el is indult, s szinte alig érte a lába a földet, úgy haladott. Mire alkonyodott, már egy nagyerdő és három falu volt a háta mögött. De amikor nem messze ment volna ettől a harmadik falutól, egyszerre gyenge sírást hallott. Csak úgy emberi természetből szétnézett maga körül, de mivel sem a földön, sem pedig a levegőben síró teremtményt nem látott, ismét folytatta az útját. Hiába azonban, mert a sírás nem maradott el tőle. Most már megállott Tóbiás, és még egyet se moccant, úgy hallgatódzott. Annyit megállapított, hagy a sírás hátulról jön valahonnét, s ahogy ezt megállapította, meg is fordult hirtelen. De akkor is a háta mögül jött, akárcsak azelőtt; s hiába kezdett forogni, s hiába lett valóságos szerencsekerék belőle, mert a sírást semmiképpen nem tudta szembefogni.

 

Nagy csodája volt ez Tóbiásnak, s feltette magában, hogy addig el nem hagyja ezt a helyet, amíg a titkot meg nem fejti. Úgy határozott, hogy forgás helyett gondolatokba fog merülni, s ebből a célból le is ült az egyik közeli halom tetejére. De mielőtt leült volna, a tarisznyáját elékanyarította az ölibe, hogy a leülésben ne hátráltassa. Amint ezt éppen megtette volna, hát a sírás egyszeriben az öléből kezdett jönni. Tóbiás erre rögtön kitalálta, hogy a tarisznyában lesz a titok fészke, s hamar kibontotta a tarisznyát.

 

Hát az egyik vereshagyma sírt!

 

- Mi bajod van, te buksi? - kérdezte Tóbiás.

 

- Azért sírok, mert te éhes vagy, s mégsem akarsz megenni - felelte a hagyma.

 

Tóbiás hamar segített a veres buksi bánatán, mert abban az ültében megette. S jól is lakott vele, s utána még heverészett, mert éppen kellemes tavaszi idő volt. Majd amikor jól kinyugodta magát, ismét elindult, mert jóllakva azt gondolta, hogy a szerencse nincsen messze.

 

Az út fogyott, de a szerencse helyett reggel a második hagyma jelentkezett nagy sírással. Tóbiás elvette ennek is a bánatát, s amikor az útját tovább folytatta, és elkövetkezett a dél, akkor a harmadik vereshagyma kezdett pityeregni. Nagy kérdés volt azonban, hogy most miképpen cselekedjék, mert ebben a harmadik hagymában az utolsót kellett tisztelni. Mégis úgy határozott, hogy a felszólításnak engedelmeskedni fog, s mivel az orra előtt éppen egy híd volt, annak a karfájára telepedett. Itt nagy szomorúan látott neki a dolognak, de amint éppen fejtette volna le a hagymáról a burkolathéjat, hát a híd alól eléjött egyszerre egy meglett szamár, akinek kétágú farka volt.

 

Köszönt a szamár, és azt kérdezte:

 

- A héját nekem adod-e?

 

Tóbiás örvendett, hogy legalább egy szamár barátságot mutat hozzá, és azt felelte:

 

- Én neked szívesen.

 

Nagy illedelemmel a tenyeréből nyújtotta a héjat, minek az ereje úgy felcsigázta a szamárnak az orrát, hogy jó nagyot tüsszentett.

 

- Egészségedre! - mondta Tóbiás.

 

A szamár megköszönte a jókívánságot, majd ebéd végeztével odaállott Tóbiás mellé, és azt mondta neki:

 

- Ide a hátamra ülj fel, né!

 

- Nem tudod, mit beszélsz - felelte Tóbiás.

 

- S miért ne tudnám?

 

- Azért, mert hosszú útra kell mennem, úgy lehet.

 

A szamár legyintett a kétágú farkával, és így szólt:

 

- Ne fontoskodjál, hanem ülj fel! Nem kell minden kicsiségből nagy dolgot csinálni. A minap is el akartam vinni egy jóféle öregembert a szomszéd faluba, de a vén tutyi addig gondolkozott, hogy felüljön-e a hátamra, míg odajött a halál, és gondolkozás nélkül földhöz ütötte.

 

Ahogy meghallotta Tóbiás a halál dolgot, egyszeriben felugrott a szamár hátára, hogy túlfelől szinte lesuppant. Nagy buzgóságán olyan jól nevetett a szamár, hogy még az úton sem tudta sokáig abbahagyni.

 

- No, kimulatád-e magadat? - kérdezte későbben Tóbiás.

 

- Én ki, hát te?

 

- Én is ki.

 

- Akkor édesegyek vagyunk - mondta a szamár, majd azt kérdezte Tóbiástól, hogy ő a szívével szokott-e mulatni vagy az elméjével? Tóbiás azt felelte, hogy ő bizony nem tudja, hogy máskor a szívével mulat-e vagy az elméjével, de jelen esetben inkább az ülő részével mulat, mivelhogy olyan jólesik egy ilyen nagy szamárnak a hátán az ülés.

 

- Hát te mivel mulatsz? - kérdezte azután.

 

- Én az elmémmel mulatok - mondta a szamár -, de ez nagy baj, mert ilyenformán csak a hátulsó részemmel tudok helyetted gondolkozni.

 

Így és hasonlóképpen töltötték az időt, míglen elérkeztek valami nagy udvarháznak a kapujába.

 

Itt megállott a szamár, és azt mondta Tóbiásnak:

 

- Ezt a kaput látod-e?

 

- Hogyne látnám, hiszen óriási! - felelte Tóbiás.

 

- No hát, ha látod, akkor azt is megmondom neked, hogy ebben az udvarban egy Hujki nevezetű gazdag uraság lakik, aki a tréfát nagyon szereti. Mivel pedig úgy látom, hogy te is nagy barátja vagy a tréfának, azért most szállj le szépen a hátamról, és indulj bé elöl a kapun, hogy én is mehessek utánad. Amikor pedig bent lehetünk, mondd azt Hujki uraságnak, hogy ezzel a jódolgú szamaraddal beállanál hozzá szolgálatba.

 

Úgy is lett, ahogy a szamár mondta; Tóbiás elindult elöl, s el a szamár is utána.

 

Hujki uraság éppen ott állott a barátjával a kastély előtt, s azzal vidította vendégeit, hogy egy kicsi kővel folytonosan ütögetett egy nagy követ.

 

A szamár mindjárt felismerte a helyzetet, s mivel tudta, hogy ilyen helyzetben miképpen kell beszélni, súgni kezdte Tóbiásnak: "Ó, be csodálatos! Nagy világot bejártam már, de ilyen okos játékot nem láttam még soha!" Tóbiás azt súgta vissza neki, hogy ezt semmiképpen nem mondhatja, mert őt az anyja egyenességre és igazságra tanította, márpedig az nem igaz, hogy ez a játék olyan nagyon okos volna. Amikor a szamár azt súgta erre, hogy az egyenességet és az okosságot nagyobb dolgokra kell tartogatni, akkor Tóbiás is meggondolta magát, összeütötte nagy ámulattal a tenyerét, és felkiáltott:

 

- Ó, be csodálatos! Nagy világot bejártam már, de ilyen okos játékot nem láttam még soha!

 

A vendégek mindjárt arra fordultak, Hujki uraság pedig felkérdezte Tóbiást:

 

- Hát te itt mit keresel?

 

Tóbiás azt felelte, hogy ezen a világon mindenki keres valamit; a bolond az eszét keresi, amint a sok példa mutatja, ő pedig szolgálatot keres, s ezzel a jódolgú szamarával bé is állana szívesen a magosan tisztelt úrhoz.

 

Mialatt ezeket a szavakat mondotta Tóbiás, úgy nézte őt Hujki uraság, mint valami mulatságos személyt. Amikor kigyönyörködte magát, folytatásképpen a szamarat kezdte kerülgetni, aki illedelemből még a farkát is fölemelte, hogy a gazdag uraság mindenütt jól láthassa. Ezzel a cselekedetével sokat lendített a szamár a dolgon, mert a vendégek igen jól kacagtak, maga Hujki uraság pedig így válaszolt Tóbiásnak:

 

- Szerencséd van, mert a szamarad kétszeresen tetszik nekem. Fel is fogadlak mindjárt, ha megfelelsz egy kérdésemre.

 

- Rajta hát! - biztatta Tóbiás.

 

Hujki uraság vizsgálódni kezdett, majd a nagy kőre és a kicsi kicsire mutatott, amiket ütögetett volt össze, s azt kérdezte Tóbiástól, hegy melyik kő fog eltörni előbb, ha ő ismét ütögetni kezdi azokat.

 

- Ha az úr ütögeti, akkor a kisebbik - felelte Tóbiás. - De ha én ütögetném, akkor a nagyobbik.

 

Nagyon meresztette a gazdag ember a szemét, hogy értelmét vegye a szónak, de azt mégsem találta ki.

 

- S azt te mért mondod? - kérdezte.

 

- Azt azért, mert az úr gazdag ember, és a nagyokat pártfogolja; én ellenben szegény ember vagyok, és a kicsiket pártfogolom.

 

A bátor felelet annyira megtetszett Hujki uraságnak, hogy helyből felfogadta Tóbiást. Azt a kötelességet rótta neki, hogy szamarának a hátán mindennap hajtsa dologra a munkásokat, és vigyázzon is fel azokra. Meg is kezdte Tóbiás a szolgálatot mindjárt, s abban nem volt fennakadás semmiféle. A hetedik nap azonban szinte megtörtént a nagy baj, mert Hujki uraságnak a barátai megint egybegyűltek, hogy valami mulatságot űzzenek újból. Ittak és lakmároztak egész nap és egész éjjel; jó hajnalban pedig, amikor nagy részegségükben már nem tudták, hogy mihez foghatnának, a nagy gazda eléhívatta Tóbiást, és azt kérdezte tőle:

 

- Melyik az én legpéldásabb munkásom, te szamaras fickó?

 

Tóbiás megmondotta, hogy ez és ez, mire Hujki uraság parancsot osztott. A parancsban az volt, hogy az illető munkást rögtön teremtsék elébe. Amikor elhozták a példás szegény embert, a gazda nagy tüzet tétetett a kertben, majd a házi szakácsot is odarendelte, de nagy alabárddal a kezében. Amint a szakács megérkezett, nagy ceremóniába állította a barátait, kiknek színe előtt lehúzatta a munkás lábbelijét, s amikor ez kedve szerint jól megtörtént, akkor felszólította Tóbiást:

 

- Olvasd meg pontosan, hány lábujjkája van ennek a munkásnak!

 

Tóbiás megolvasta és jelentette:

 

- Tíz.

 

- Most gyere, olvasd meg az enyimet is, hadd lássuk, nekem hány van.

 

Az uraságnak jó puha sárga csizmája volt, azt lehúzta Tóbiás mind a kettőt, az olvasást is megejtette, és ugyancsak tíz lábujjkát jelentett. Amikor a gazdag ember ezt meghallotta, háborgással és fennhangon kezdett szólani:

 

- Igazság-e az, kedves barátaim, hogy ennek a munkásnak is annyi lábujjkája legyen, mint nekem, akit ő szolgál?

 

- Nem igazság! - kiáltották a jóbarátok.

 

Erre Hujki uraság odaintette a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy a nagy alabárddal vágja le a munkásnak egyik lábujjkáját, és az igazság emlékére azt áldozza fel a tűzön.

 

Tóbiás, amint meghallotta ezt a rendeletet, mindjárt lábujjka védelmére akart kelni, de a szamár egyebet súgott neki. Ennek folytán nem cselekedett semmi olyant, ami vesztét okozhatta volna, hanem elvonult hallgatagon a szállására, és magában háborogva töltötte reggelig az időt. Reggel felkelt, és a szamarat elindította, hogy napi szokás szerint a kútnál megitassa. Ahogy mentek volna el a kastély mellett, a szamár betekintett az egyik ablakon, pedig azt sohasem tette azelőtt.

 

- Mért néztél bé az ablakon? - kérdezte Tóbiás.

 

A szamár nem felelt, hanem intett a kétágú farkával, hagy nézzen bé Tóbiás is.

 

- No, mit láttál? - kérdezte azután.

 

- Én a gazdámat.

 

- Mit csinál?

 

- Aluszik az ablak mellett a földön.

 

- Hány füle van?

 

- Nyilván kettő.

 

Tóbiás csodálkozott, hogy miket kérdez a szamár, de nem szólott semmit. A szamár sem folytatta tovább, hanem haladott szép léptiben a kút felé, hogy igyék. Neki is állott, ahogy máskor szokta; de egyre csak döjtötte magába a vizet, s nem akarta abbahagyni. Tóbiás türelmesen várt, de végül mégis belétekintett a kútba, s hát a vizet mind kiitta abból a szamár.

 

- Mit csináltál? - kérdezte ámulattal.

 

- Még semmit, csak ittam - felelte a szamár.

 

Jól van, nem firtatta tovább Tóbiás a dolgot, hanem azon igyekezett, hogy induljanak vissza. Mentek is, mint máskor, de amint ahhoz az ablakhoz érkeztek volna ismét, ott a szamár megállott, és jól körülnézett. Amikor pedig látta, hogy sehol nem jár az égvilágon senki, akkor a nagy fejét bedugta hirtelen az ablakon, és olyan árvizet zúdított ki magából, hogy annak az árvíznek a nagy ereje rögtön elvitte az uraság egyik fülét.

 

- Mehetünk, mert az igazság helyrebillent! - mondta gyorsan a szamár.

 

Igaz, hogy az igazság helyrebillent, de helyette a nyugalom és a békesség felborult az egész uradalomban. Mert amikor Hujki uraság a fülén kívül kiszabadult az árvízből, a birtokait őrséggel vétette körül, hogy senki elmenekülni ne tudjon, azután pedig nagy vallatásba kezdett. Hét napig folyt az emberek vallatása, de a szamarat nem vette emberszámba az uraság. Amikor a hetedik nap sem látta senki, hogy micsoda balvégzet vagy vihartünemény vitte el a gazda fülét, akkor Hujki uraság ismét nagy tüzet tétetett a hetedik nap éjjelén, s az udvari népet és a munkásokat mind a tűz mellé rendelte.

 

Ő maga azt csinálta, hogy felhágott egy nagy emelvényre, s amiképpen Mózes egykoron, ő is mennydörögve szólott, csakhogy nem olyan nevezeteset. A fülét kérdezte most is, hogy az miféle módon ment vajon veszendőbe! Amikor látta, hogy most sem akar felelni senki, megparancsolta az őrségnek, hogy állítsa sorba mind az egész népet, hogy az udvari szakács kiszúrhassa mindenkinek az egyik szemét.

 

Tóbiás nagyon felháborodott a kegyetlen parancs hallatára, s nem lévén mellette a szamár, aki helyesebbet súghatott volna, nagy nyersen csak ennyit kiáltott közbe:

 

- Nem fogadjuk el!

 

Mindjárt láthatta, hogy nem szavazott helyesen, mert Hujki uraság őt fogatta el legelőször, s nem a szemét szúratta ki, hanem a nyelve kivágását parancsolta meg. Hiába hősködött és taszigálta el maga mellől a fegyveres őröket, mert végül mégis megfogták, és kivágták irgalom nélkül a nyelvét.

 

Azután odaadták a szamarát, és mutatták neki a kaput.

 

Szegény Tóbiás felült a szamárra, és hazáig le sem szállott róla.

 

- No, mit szolgáltál? - kérdezte az anyja.

 

- Mú, mú, mú! - felelte Tóbiás, majd kitátotta a száját, és mutatta, hogy a nyelve helyén egy szabad térséget szolgált.

 

Amikor az asszony meglátta ezt a fogyatkozást, egy szikrát sem jajveszékelt, hanem egyenesen odament az almáriomhoz, s annak a legrejtettebb rekeszéből elővett egy ezüsttartályt. Azt odahozta, s Tóbiás előtt kinyitotta, s hát egy gyönyörű, piros emberi nyelv volt benne; olyan, mint a tulipán. Tóbiás nagy és hirtelen örömében két kézzel kapott a nyelv után, hogy azt magának felszerelje, de az asszony visszahúzta az ezüsttartályt, és azt mondta:

 

- Várj a mohósággal, mert törvény alatt van a nyelv. Isten azzal a feltétellel adta volt nekem ezt az első titkos ajándékot, hogy senkinek semmi kincsért nem adhatom oda, de egy olyan szamárért, amelyiknek kétágú farka van, akárkinek odaadhatom.

 

Mint egy bakkecske, akkora nagyot ugrott Tóbiás erre, s így kiáltott fel:

 

- Hu-hu!

 

Az anyja azt mondta, hogy ne búgasson, mint a bolond, hanem induljon el ismét a világba, és keressen egy olyan szamarat, ha kap, amilyent mondott. Tóbiás most nem készülődött sokat, hanem egyenesen kiment az udvarra, és az alkalmas szamarat falusi szokás ellenéve bevezette a házba; és mindjárt a hátulsó felével fordította az anyja felé, hogy a kétágú farkát késedelem nélkül látni lehessen. Amikor az asszony ezt meglátta, s még a kezével is megfogta, nehogy valami csalás legyen, akkor a nyelvet odaadta Tóbiásnak, aki nemcsak beszélni tudott azzal a nyelvvel, hanem sokkal ékesebben szólott általa, mint az eredetivel.

 

Ahogy ez szerencsésen elintéződött, ismét felkészült Tóbiás, hogy másodszor is a világba menjen. A bogos pálcát és a három fej vereshagymát most is rendesen vitte, de nagy bánatára a szamarat otthon kellett hagyni. Nem baj, így is lesz valahogy, azt gondolta magában, de olyan furcsa szerencsére mégsem számított, mint amilyen nemsokára érte. Ez a furcsa szerencse akkor esett meg véle, amikor egy ciheres erdő szélén leheveredett, hogy a harmadik vereshagymát megegye. Mert amint ennek is megbontotta volna a héját, az erdőből előtűnt hirtelen egy kecske, akinek a két szarva között volt a tőgye.

 

- A héját nekem adod-e? - kérdezte a kecske is.

 

Tóbiás elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy vajon mi lenne, ha a héját most nem adná oda. A kecske azt gondolta, hogy az ő különös viseletén kacagott a tőgyire nézve; azt válaszolta emiatt, hogy Tóbiás immár megsütheti a hagyma héját, mert neki csúfolódás mellett nem kell. Hiába erősítette Tóbiás, hogy nem a különös viseleten kacagott, mert a kecske nem akart engedni a szóból. Végül mégis megegyeztek abban, hogy ha Tóbiás négykézláb megkerüli százszor a kecskét, akkor a békét meg lehet kötni. Négykézlábra állott tehát a meggondolatlan legény, mert a nyilvánvaló szerencsét nem akarta elszalasztani, de már a hetvenedik fordulaton túl bezzeg nem kacagott, hanem inkább sírt volna. Valahogy mégis felvitte kilencvenkilencig, de mászva, mint a béka, s békában is csak olyan, amelyik halálos betegségben szenved. Többet egyet sem tudott mozdulni, hanem eltepsenve feküdt a földön. Most a kecske kacagott, nem Tóbiás, de a jóféle állat végre mégis megsajnálta, és odatartotta neki a tőgyit, hogy huzintson egy kicsi tejet belőle. Tóbiás úgy erőre kapott egyszerre a tejtől, hogy a négykézláb való megkerülésben a második százat is felajánlotta. A kecskének azonban több esze volt, és azt mondotta Tóbiásnak, hogy most induljanak el inkább, és keressenek megélhetést.

 

Az úton elmondta Tóbiás, hogy Hujki uraságnál miképpen járt volt előzőleg, s egyúttal azt a gondolatát is kifejezte, hogy lehetőleg most nem menne gazdag és istentelen emberhez, hanem éppen megfordítva.

 

- Jó, hogy mondod - felelte a kecske -, mert ismerek nem messze egy szegény papot, s ahhoz megyünk.

 

El is mentek a szegény paphoz, akit foltos reverendában találtak, amint éppen száraz kenyeret morzsolgatott. Köszönt neki Tóbiás, ahogy illik, de mielőtt egyebet is szólhatott volna, a pap kitartotta maga elé a kenyeret, s így szólt:

 

- Úgy menj el, ahogy jöttél, mert én is ezt a száraz kenyeret eszem.

 

Ha egy szegény papra lehetne haragudni, akkor Tóbiás is megharagudott volna, amiért koldusfélének nézték. Azonban sértő szó helyett előadta csendesen a szándékát, hogy ő nem kéregető, hanem becsületes szolgálatot keres, mégpedig szegény és istenfélő embernél. A pap azt felelte neki, hogy fel is fogadná szívesen, ha módja volna hozzá, de módja nincsen.

 

- Nem baj - mondta Tóbiás -, mert a fizetésre nézve könnyen megegyezünk, mivel én semmiféle fizetést nem kérek, csupán száraz kenyeret a hasamnak s a magam számára pedig emberséges viseletet.

 

Ebbe a pap szívesen beleegyezett, mert azt gondolta, hogy a haszon, amit Tóbiás a munkájával fog hajtani, sokkal többet megér a száraz kenyérnél. Ilyen feltétel mellett fel is fogadta tehát, és mindjárt munkát adott neki. Tóbiás rendesen végezte a munkát, de a pap egész nap elfelejtette, hogy legalább száraz kenyeret adjon neki. Este is kenyér nélkül hagyta meg neki, hogy hajnal előtt talpon legyen, mert munka nélkül nem lehet megélni. Tóbiás nem szólott semmit, hanem lefeküdt, és azon gondolkozott, hogy vajon ez az étlenség mire fog vezetni. A kecske jól látta, hogy micsoda dolog kezdődött ennél a háznál, ahova ő vezérelte Tóbiást; éppen azért odament hozzá még hajnal előtt, és tejet adott neki.

 

Így ment ez már kilenc napig; s a papot ölte meg a csoda, hogy ez a legény semmit sem eszik, s mégis mindegyre jobban füstöl a keze alatt a munka. Nem szólott azért semmit, hanem azon gondolkozott, hogy micsoda munkát adhatna olyant a legénynek, amihez nagy erő kívántatik. Volt neki egy kicsi kertje, amiben a fák gondozatlanul vadoskodtak, s amit a bokrok is befolytak volt egészen. Azt parancsolta tehát Tóbiásnak, hogy azokat a bokrokat irtsa ki tövestől, de egy szikra se maradjon. Tóbiás odament a kertbe, de nem vitt semmi kézbelit, hanem puszta kézzel úgy kitépdeste a bokrokat a földből, akár a lenge és haszontalan burjánokat. A pap nagyon felhevült magában a csodálattól, de most sem szólott semmit, hanem rámutatott egy szilvafára, amelyik már egészen ki volt száradva.

 

- Azt is ki kéne vágni - mondta csak úgy, a foga hegyiről.

 

Tóbiás megfogta szépen a fát, és egy huzintással kihúzta tőből.

 

- Van-e még? - kérdezte.

 

Nem volt, aki feleljen neki, mert a pap úgy megijedt a Tóbiás erejétől, hogy befutott a házba, és az ajtót magára zárta. Egész nap ott főtt a feje a jó hűvös szobában, de mégsem tudta kitalálni, hogy a Tóbiás erejének mi lehet a magyarázata. Reggel azután fordított a dolgon, mert alázatosan odament Tóbiáshoz, s könyörögve esdeklett neki, hogy árulná el a titkot. Érdemtelen volt rá, de a jólelkű legény mégis megmondotta, hogy mitől nyerte nagy erejét. Amikor a pap meghallotta a dolgot, még jobban kezdett könyörögni, hogy a kecske tejéből ő is kaphasson. Jól van, adott neki abból is Tóbiás, de hamarosan láthatta, hogy rosszul cselekedett, mert a pap nagyon elbízta magát, és az erejét arra használta, hogy mindenféle módon gazdagodjék. Nagy fákat hordott össze és óriási köveket, hogy a kicsi háza helyébe azokból palotát építsen. Csakhogy a tejet igen mohón itta volt, s attól az esze úgy elferdült, hogy mindent oktalanul csinált, s még a palotája is összedőlt, amikor majdnem fel lett volna építve.

 

- Hát az eszedet honnét vetted? - kérdezte Tóbiástól, amikor a palota áment mondott.

 

- Én azt a fejemből - felelte Tóbiás.

 

Ismét rosszul cselekedett, hogy útbaigazította a papot; sokkal rosszabbul, mint bármikor az életében, mert a pap immár nem ismert egyebet, csak azt, hogy gazdag és okos lehessen. Éjnek idején felkelt tehát az ágyából, s szegény Tóbiásnak, amíg javában aludt, a fejét ügyesen megfúrta, s azon a likon keresztül az eszét mind kivette.

 

Reggel Tóbiás fel akarta húzni a csizmáját, s mindkettőt a két kezére húzta, a kalapját a szájába fogta, s a nadrágját pedig a nyaka köré tekerte, mint a pántlikát. Így, amikor kiment az udvarra, s meglátta a pap, nagyot kacagott esztelenségén, de annyi emberség volt benne mégis, hogy felöltöztette rendesen, s úgy bocsátotta útra.

 

A kecske hazavezette szépen, Tóbiás pedig bement az anyjához, és vartyogott valamit, de ember azt nem értette meg. A vartyogáson kívül a magaviseletéből és a bambaságából is látta az asszony, hogy szegény Tóbiás elvesztette valahol az eszét. Gyorsan odafutott hát az almáriomhoz, s annak a legeslegrejtettebb rekeszéből elővett egy aranytartályt, amiben a tartomány legokosabb esze volt elraktározva. Éppen mutatni akarta Tóbiásnak, de akkor jutott eszébe, hogy ezt a legdrágább második kincsét csak egy olyan kecskéért adhatja oda, amelyiknek a szarva között van a tőgye. Istenem, most már mit csináljon, gondolta a szegény asszony, s nagy bánatában szinte elment az ő esze is. Végre azt gondolta fel, hogy ő bizony elmegy ki a szamárhoz, s tőle megkérdi, hogy hol és merre lehetne vajon egy ilyen kecskét kapni. Amint ment volna kifelé, hát az udvaron ott áll a szamár, s a kívánt kecskével éppen arról beszélget, hogy bizonyosan háború lesz nemsokára, mert az emberek nagyon rosszak. Az asszony nem szólott belé a tanácskozásba, hanem visszafutott hamar a házba, és a likon, amelyik szerencsére még nem forradott volt be, a tartomány legokosabb eszét a Tóbiás fejébe eresztette.

 

Olyan lett Tóbiás egyszeriben, mintha emeleten ébredett volna fel. Szépen megköszönte az anyjának minden jóságát, és helyből megfordult, hogy ismét a világba menjen. A bogos pálca helyett most egy ceruzát vett magához, a három fej vereshagyma helyett pedig három zsebkönyvet, amelyekbe írni lehetett.

 

Az első nap nem csinált egyebet, csak ment és gondolkozott, ellenben a második nap reggelén leült egy réten, hogy eddigvaló gondolatait írásba tegye. Amint éppen elővette volna a ceruzát, odarepült egy varjú, és azt kérdezte:

 

- Mit akarsz azzal a ceruzával és a zsebkönyvvel?

 

- Leírom a gondolataimat- felelte Tóbiás.

 

- Kár, hogy azzal töltöd az időt - mondta a varjú, és okosan elmagyarázta, hogy manapság az emberek úgyis semmibe veszik az okos gondolatokat, s még csúfolódás és börtön is lehet a jutalma, ha netalán igen igaz és okos gondolatokat írna le.

 

Tóbiás elgondolkozott a tanácson, s mivel most neki is volt esze jócskán, eltette szépen a ceruzát és a zsebkönyvet.

 

- Hát te mit tudsz? - kérdezte a varjútól.

 

- Én varázsdoktor vagyok - felelte a varjú.

 

Tóbiás nagyon megörvendett, hogy éppen varázsdoktor a varjú, s azt az indítványt tette, hogy induljanak el ketten, járják be a falukat, és ahogy tudják, gyógyítgassák a szegény betegeket. A varjú egy kicsit sandítva nézett, de azért ő is megfogadta a Tóbiás tanácsát, s nyomban el is indultak.

 

Már az első faluban meggyógyítottak igen sok beteget, s a másodikban még többet. A hírnevük is úgy elterjedt hamarosan, hogy Tóbiást mindenütt küldöttség várta a falu végén, s olyan tiszteletben részesítették, mint egy apostolt. Így történt, hogy amikor éppen a kilencedik faluban gyógyított volna, odajött hozzá egy nyári reggelen a falusi tanács, s arra kérte Tóbiást, hogy a mai nagy és emlékezetes napon legyen a falu szószólója.

 

Hát mi történik ma? - kérdezte Tóbiás.

 

- Jön a király őfelsége - mondták a tanácsosok -, s a falu neviben fel kéne őt köszönteni. Úgy méltó, hogy ezt a tisztességet a legokosabb és legnevezetesebb ember cselekedje meg a királlyal.

 

Tóbiás nem akarta elvállalni a nagy megtiszteltetést, de a varjú azt súgta neki, hogy csak vállalja el. No, jól van, ebben meg is egyeztek, s mikor következett a dél ideje, elindultak a falu vége felé, hogy ott fogadják a királyt. Útközben azt mondta Tóbiásnak a varjú, hogy vegye a vállára, mert valamit szólani szeretne. Amikor Tóbiás ezt megcselekedte, a varjú azt súgta a fülibe, hogy álljon ki ugyan a király elejébe, de szólani egyet se szóljon, mert ő azt a felit elintézi. Miután azonban ő a szótlanságot pótolni fogja, a többit intézze Tóbiás a maga fejéből, ahogy tudja, hiszen okos ember.

 

Úgy is lett, ahogy a varjú akarta, mert amikor szép ünneplőben mind felállottak, és a király is megérkezett a díszes kísérettel, Tóbiás kiállott a menet élére, ahogy a szószólónak azt csinálni kell. Mindenki csendben és alig szuszogva várta a szót, s amikor éppen legnagyobb volt a csend, a fejük felett megszólalt a varjú a fán:

 

- Kár, hogy a fejed fennáll!

 

Egyszerre nagy riadalom lett, mert mindenki azt hitte, hogy Tóbiás mondotta ezt a köszöntőt, s különösen a király hitte azt. Rá is mutatott mindjárt Tóbiásra, és harsányan azt parancsolta, hogy meg kell a gyalázót fogni. A parancsra többen eléugrottak a díszes kíséretből, de két ember ugrott elé a legjobban: az egyik Hujki uraság volt, a király frissen szegődött játékmestere; a másik pedig a szegény és nagy erejű pap, mint udvari káplán.

 

A király rámutatott Hujki uraságra, és azt mondta neki:

 

- Vágd ki ennek a gyalázó embernek a nyelvét!

 

Tóbiásnak felrémlett a nagy veszedelemben is, hogy a varjú mit mondott volt, s az eszét gyorsan munkára serkentette, valamiképpen a maga fejéből is helyesen tudjon cselekedni. Támadt is egy gondolata rögtön, mert abban a percben, amikor Hujki uraság közeledett a késsel, gyorsan a szájához kapott, s kivette onnét a nyelvét, és a zsebébe rejtette. Azután kitátotta a száját, és várta, hogy mi lesz.

 

- Nincs ennek az embernek nyelve! - jelentette a játékmester.

 

- Vágd ki, mert különben a halál fia vagy! - felelte a király.

 

Szegény Hujki uraság is feltalálta hamar magát, mert gyorsan kivágta a maga nyelvét, csakhogy a haláltól megszabaduljon, s azt a kivágott nyelvet egy ezüsttálcán felmutatta a királynak, aki bólintott, hogy jól van. S a bólintás után, mint akinek az első falat után jön meg a legnagyobb étvágya, ráparancsolt a papra, hogy a gyalázó embernek vegye ki a nyelve után az eszét. Ahogy ezt hallotta Tóbiás, rögtön lehajolt, mintha a halál előtt görnyedne össze, de a kalapját a feje alá tartotta, s abba mind belérázta az eszét, mert a lik még nem forradott volt bé.

 

- Nincs ennek az embernek esze - jelentette a pap.

 

- Vedd ki, mert különben halál fia vagy! - felelte a király.

 

A szegény pap is meg akart menekülni a haláltól, s ezért inkább kivette a maga eszét, s egy aranytálcán felmutatta a királynak, aki ismét bólintott, hogy jól van. De erre a második bólintásra a varjú is lerepült a fáról, felkapta az ezüsttálcáról a nyelvet, és egy szép fiatal leánynak, aki éppen a király mellett állott tátott szájjal, olyan ügyesen ejtette a szájába belé, hogy az a lány egyszeriben felkiáltott:

 

- Édesapám, beszélni tudok!

 

A király olyan boldog lett egyszerre, amilyen sohasem volt, mert a leány, aki most megszólalt, az ő néma leánya volt. Ki is derítette mindjárt, hogy ebben a dologban a fő érdem Tóbiást illeti meg.

 

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a király.

 

Tóbiás intett, hogy várjon egy cseppet a király, mert a zsebéből a nyelvét és a kalapjából az eszét vissza akarja tenni. Vissza is tette mind a kettőt, ahogy kell, s akkor így szólt:

 

- Kettőt kívánok, felséges uram.

 

- Mi az első?

 

- Az első az, hogy a leányát adja nekem feleségül.

 

A király odaadta, s a leány szívesen ment, mert Tóbiás szép legény volt, s így bátran gondolhatta, hogy a nyelve után a boldogságát is megtalálja nála.

 

- S mi a második? - kérdezte a király.

 

- A második az, hogy a király őfelsége vegye el feleségül az én édesanyámat.

 

Jól van, gondolta a király, ez a legény biztosan nem akárkit ajánl nekem, s igent bólintott a második kérésre is.

 

No, készülődni kezdtek, hogy menjenek hamar az asszonyhoz lakodalmat ülni, s amint készülődtek volna, meglátta a király, hogy az aranytálcán ott van a gazdátlan ész.

 

- Hát ezzel mit csináljak? - kérdezte Tóbiástól.

 

Tóbiás mindjárt ráfelelte:

 

- Elvisszük magunkkal, mert a kormányzáshoz még szükséges lehet.

 

El is vitték, s otthon olyan lakodalmat csaptak, hogy még a kecske is négyágúnak látta a szamár farkát, aminek itt a vége.

 

Címkék: novella

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu