Sokan azt mondják, s magam is tapasztaltam, hogy a János nevű emberek élete igen változatos. Egyszer a szerencse szekerén ülnek, máskor pedig makrancos szamárnak a hátán. Ha például nyáron által mezei utakon vagy éppen parlagi földeken járnak, a bogáncsok jobban megragadnak a lábszárukon, mint a Pál vagy éppen Dániel nevű emberek lábi ruháján. Másfelől azonban, mint ahogy mondám is, nemcsak a sors bogáncsai kedvelik ennyire őket. Hanem vidám és kalandos történetek, is gyakrabban esnek meg velök, mint az előbb nevezett személyekkel avagy éppen a Salamon vagy Márkus nevű példás emberekkel.

 

Ennek folytán sohasem tudhattam, s most sem tudom, hogy a szerencse fiának tekintsem-e magam, vagy éppen ellenkezőleg.

 

Mert ugyanis Jánosnak hívnak engem is.

 

Bár ez a név egymagában is nyughatatlan valóság, jelenleg a beszédet mégis meg tudnám valahogy állani, annál is inkább, mert hiszen drága kincs az emberi szó. Hanem egyebütt van a baj. Ott ugyanis, hogy a bennem levő Jánoson kívül még két olyan ember is ösztökél, akit ugyancsak Jánosnak hívnak. Ezek a Jánosok ugyan, testi mivoltukban, jelenleg nincsenek velem, mert hiszen az egyik nem is él már a földön, s bizonyosat a másik éltéről sem tudnék mondani. Ez pedig a baj mellé megint baj. Ugyanis, ha ők élnének s mellettem lehetnének, az ösztökélésről talán le tudnám beszélni; így azonban, mint mások is, akik megülepednek az emlékezetben, makacs természetükkel ők is igen kényszergetnek engem.

 

Ha már így van tehát, hogy Jánosnak hívnak engem, s hogy eme ingatagság mellé Jánosok ők is, hát elmondom, ahogy tudom, ezt a kalandos történetet.

 

De hát hol is kezdjem?

 

Mert kezdhetném akárhol, ha már János vagyok, mert hiszen a nevem mindenre mentség. Így tehát pajzs lenne nekem akkor is, ha a végén kezdeném, és pajzs lenne akkor is, ha nem az elején, hanem az eleje előtt bárhol kezdeném. De hát nemcsak neve van az embernek, hanem a neve alatt takarékosan őrzi az emberi tisztességet is, amely más halandókkal, legalább a közönséges szokásokban, testvériségbe fűzi.

 

Azt teszem tehát én is, amit mások szoktak ilyenkor tenni; vagyis az elején kezdem a történetet.

 

S ezzel, nevezetesen a történet elejével, szerencsém is van. Ugyanis igen erős tél volt akkor, amikor ez a Jánosok története kezdetét vette. Olyan erős tél volt, hogy azt a telet még akkor sem tudnám elfelejteni, ha az emlékezetem, mint ahogy sok embernél látom, igen meggyengülne. Az ilyen szigorú télre mondják az írók, hogy megfagyott a tintájok, szegényeknek; a szűkölködő emberek, hogy a madarakkal együtt dideregnek; és az erdei favágók, hogy igen hegyesen néznek a csillagok.

 

De mit mondjon ilyenkor egy katona?

 

Talányos ez a kérdés, mert egy kicsit a katona is olyan, mint a János nevezetű emberek. Egyszer amott fújja a hidegben a markát, máskor pedig a lányok között kell a melegét apasztania. S ezt nem az ő változékony sorsa miatt mondom, hanem azért inkább, mert abban az időben én is katona voltam. Jobban mondva, már csak úgy voltam katona, mint ahogy a róka téli bundája még bunda tavasszal. A füstnek is van annyi esze, hogy kimenjen a kéményen; az ember eszét pedig a füsttel nem lehet egy napon emlegetni. Tehát a róka bundájáról könnyű kitalálni, hogy én éppen abban az időben vedlettem le a katonaságot. Ennek pedig örvendetes oka volt. Nevezetesen az volt az oka, hogy vége szakadt a háborúnak.

 

Búcsúzásom a hadi világtól egy vidéki városkában történt, melynek Taplóvár volt a neve. Itt székelt ugyanis, ahogy még tudott, annak a hírneves ezrednek a parancsnoksága, amelynek én katonája voltam. Mégpedig elég vitéz katonája, mások szerint; magam azonban inkább szerencsés mivoltomat ültettem a reménységem ágára, s az nem is törött le alattam semmi viharban, mert hiszen János gyanánt úgy szabadultam a háborúból, hogy elöl-hátul épségben voltam. Ennek a szerencsének aztán nemcsak magamat köszönhettem, hanem neki köszönhettem a barátomat is, akiről már annyit említettem, hogy úgyszintén Jánosnak hívták. S nem is olyan egyszerű Jánosnak, mint engem, hanem Soók Jánosnak. Ha meggondolom, hogy ebből a névből egy is elegendő, hát bizony az első időben merő balsorsnak tetszett egy olyan barát, aki egymagában nem egyetlen János volt, hanem sok.

 

De hát a felhőből nem lett eső.

 

Sőt, úgy jártam Soók János barátommal, mint a szerelmesek járnak a csókkal, amiről azt mondják ők, hogy az egynél jobb a sok. Vagyis hamarosan megbarátkoztam vele; s ahogy mostani eszemmel látom, ez nem is lehetett másképpen. János ugyanis mindenben illendő barát volt énhozzám, lévén korban is huszonegy esztendős, akár én magam; azonkívül pedig embernek reményteljes és bajtársnak szilárd. A tudománya ugyan nem volt olyan látványos virágoskert, hogy annak az egyik sarkán a szerelmes lányok s a másik sarkán a szamarak megálljanak, de hát annyit bizonyosan tudott, mint mások. Mármint olyan mások, akiket véle azonegy tudományra oktattak az iskolában. Vagyis tudta nagyjából a nyelvtani szabályokat; tudta, hogy az állatokat csúszómászókra, hüllőkre, madarakra és emlősökre osztályozzák; tudta, hogy a földrészek öten vannak; s mindezeken kívül tudott a torkából tetszetősen énekelni és bátran játszani orgonán.

 

Kérdezzem-e, hogy mi volt hát, a foglalkozását tekintve?

 

Nyilván fölöslegesen tölteném ezzel a kérdéssel az időt; valamint azzal is, hogy ismét a füstöt emlegessem. Mert hiszen úgyis kitalálja mindenki, kérdés nélkül és tüstént, hogy mi volt az én János barátom.

 

Hát valóban az volt, kántortanító.

 

S nem is akármilyen, vagy helyesebben szólva: nem kálvinista módra, hanem a katolikus vallás szerint. S ez bizony nagy szerencséje ennek a történetnek, mert különben nem fonhatnám a szálait szabad akaratom szerint, hanem úgy kellene elbeszélnem, ahogy eleve rendeltetett. Így azonban, a szentek segítségével, kedvem szerint terelhetem a történetet. Kedvem szerint, de hazugság nélkül, amit meg is tehetek könnyen, mert hiszen nem jártunk mi olyan úton, amelyet mások elől rejteni kéne. Nem titkolom hát, hogy abban az időben, amikor a barátságunk javában növesztette a pelyheket, Szemerkéről szomorú hír érkezett. Szemerke egy falu volt, ama falu mégpedig, ahol én megszülettem; s a hír arról szólott fekete gyásszal, hogy a faluban meghalt a kántortanító, akit Barabásnak hívtak.

 

Ismertem Barabást, s szerettem is.

 

- No, ez nagy bánat nekem - mondtam Jánosnak.

 

Nehéz és nagy fekete szemei voltak a barátomnak: igen alkalmasak arra, hogy a szomorúságban valóban szomorkodjék mellettök az ember. Szomorkodtam is a gyászhír napján tiszta szívemből. Másnap azonban olyan gondolatom támadt, ami az angyali sugalmazást és a szamaritánus lelket egyaránt dicsérheti.

 

- Te, János! - mondtam a barátomnak.

 

- No, mondjad! - válaszolt.

 

- Tegyünk próbát!

 

- Tegyünk.

 

Ilyen könnyen folyt közöttünk a beszéd, bár az lehetett volna akadékosabb is. De hát ezzel a könnyűséggel én nem magamat akarom dicsérni, aki mégiscsak tudtam, hogy mit gondolok, s hogy minő szándékkal gondolom azt. Hanem a dicséret egészen illesse Jánost, aki szándékomat nem is sejdítette, s mégis bizalommal szállott rá a szavamra, akár a faág árnyékára valami révedező nagy madár. S igaza volt, ha madár módra, mert abban az órában éppen úgy állott az égen a nap, hogy a faág árnyéka egybekelt az ággal.

 

- Légy kántor nálunk! - folytattam a szót.

 

- Jó volna! - felelte János.

 

Egyszerre úgy meglelkesültem magam is a gondolattól, hagy hevületemben a kántorságot szinte bizonyosra vettem. Már láttam is János barátomat, ahogy bevonul a szemerkei templomba, melyet Nepomuki Szent Jánosról neveztek el; s hallani véltem a szentnek a szavát is, mellyel a Jánosok között egy hosszú életre megalapítja a segítő barátságot. Valamint láttam az orgona mellett a barátomat, amint bugyogtatja vagy csörgedezteti az ájtatos szándék elé az orgonaszót.

 

De hát a buzgalom mellé, gondoltam magamban, valamit tennünk is kellene; s már arról kezdettünk beszélni, hogy a tervünket miképpen vigyük keresztül. János nem tudott egyebet mondani, csak annyit, hogy ő a világon mindent megcsinál, ha megmondják neki, hogy mit csináljon. Ez a jó szándék nem mozgatta meg ugyan a köveket, de azért nem volt értéktelen. Elvette ugyanis azt a haszontalan reményemet, hogy a kántori vállalkozásban két János fog versenyezve küzdeni; s erős hitté érlelte bennem azt a gyanakodást, hogy helyette is nekem kell gondolkoznom. Igen vigasztalónak, sőt bölcsnek láttam ezt az eredményt, mert ennek a fényességében tisztán látszott, hogy legalább veszekedés nem lesz közöttünk.

 

Így hát aggodalom nélkül és tüstént munkához láttunk.

 

Elsőnek azonban nem azt tettük, amit a galambok tesznek, amikor gondolnak valamit, s már szárnyra is kelnek; sem azt nem tettük, amit a balga emberek, akik egyedül csak a hiszékenységgel üldözik a célt. Hanem elmentünk a taplóvári nagy paphoz, akinek elmondottuk, hogy Jánost megfelelő bokorban költötte a Gondviselés, mert ugyanis az édesapja sokáig a püspöki udvarban szolgált, ahol az iratokat hozta-vitte. Adjon hát az iratos ember szépreményű fiának egy hathatós levelet, amivel vonatra ülhetünk, s bizakodással mehetünk el Szemerkére.

 

- A nagy pap adott is.

 

Mi pedig, az említett bizakodással, felültünk ketten a vonatra, s abban a nagy hidegben elmentünk Szemerkére. Pontosabban szólva, csak a szomszédos városkáig tudtunk eljutni a vonattal, onnét pedig gyalogosan közelítettük meg a kívánatos falut. Bár csikorgott a lábunk alatt a hó, olyan nagy hideg volt, bajunk mégsem történt semmi, pedig a János füle is megfagyott, az egyik. Ott aztán, vagyis Szemerkén, a pártfogó levéllel mindjárt megjelentünk a papnál. Kövér ember volt a plébános, de ugyanakkor igen szíves is hozzánk. Megvendégelt magyaros szívvel, majd utána elküldötte a harangozót, hogy a kántori lakban gyújtson tüzet, hátha estére, legalább némileg, meleg lenne ottan. A megyebírót is elhívatta, aki nagy hasú és nagy bajuszú ember volt, de különben elég fukar a szóval. Ott üldögélt velünk az asztal mellett, de mivel a plébános, a mi ügyünk dolgában, sokáig várt a szóval, a nagy darab megyebíró csak a szemével méricskélt minket. Végre azonban mégis felfedte célunkat a pap, s nagy akadozások között megszületett az egyezség:

 

- No, jó - mondta a pap.

 

- Hát akkor holnap - szólt a megyebíró.

 

Bár kurták voltak ezek a szavak, mégis sok mindent jelentettek. Mert először jelentették azt, hogy isten neki, legyen meg a kántori próba; másodszor jelentették azt, hogy már másnap, vagyis vasárnap, történjék meg a próba; s harmadszor pedig azt a szokást is a jövő egére vetítette, hogy a próba után megejtik a gazdák a választást.

 

Vagy igen lesz, vagy nem lesz.

 

Elérkezvén az idő, a János lelkét feltarisnyálta a plébános, vagyis adott neki egy énekeskönyvet és egy olyan könyvet is, amely a mise folyását tartalmazta. Aztán a harangozó oltalmába vette Jánost, akihez hozzátartoztam én is, miképpen a szárnyasodó szél a leveleket, a Jánosok sorsa bésodort minket a kántori lakba. Jajgattak vékony hangon a falépcsők, amikor felmentünk a házba, bent pedig nagy buzgalommal kongottak a falak. De nem vastagon és bágyadtan, mint nyáron szokták kongani, hanem hegyes hangon, és élesen metszve a csendet, mintha a tél mérgesre fente volna őket is.

 

- Hideg van! - mondta János.

 

- Nincs nyár - feleltem én.

 

Ami takarókat hozott a harangozó, azokat én szorgalmasan magamra szedtem, egyet szentelvén Jánosnak csupán. Azt az egyet ő magára terítette, s hol az énekeskönyvvel, hol pedig a misemondó könyvvel járni kezdte a hideg nagy szobát, fennszóval kántorkodva szüntelen. Én pedig meghúzódtam az egyik sarokban, akár egy óriási cseremakk vagy talányos, nagy gubó.

 

Így múlt el az éjszaka.

 

Aztán felvirradott a nevezetes nap, amely az én barátom napja volt valóban. De nemcsak azért, mert a nagymise alatt kántorrá kellett válnia, hanem a Jánosok nehéz sorsa miatt is, mely azon a napon csakugyan méltóvá tette arra, hogy a világ előtt is igazságosan Soók Jánosnak lehessen őt nevezni. Talán keveset mondok, ha annyit mondok, hogy folyton igyekezett és állandóan szenvedett: nyomta lelkiből az orgonát, és eresztette teljes erejéből a hangot.

 

Vagyis vitézül nyomult előre, akár a háborúban.

 

- Ne hagyd magad! - biztattam.

 

- Nem is! - mondta János.

 

Így hát mindent elkövettünk, én így s ő amúgy, csakhogy a szégyenvallást valahogy elkerüljük, és a kántorságot megszerezzük. S ahogy maradoztak a hátunk mögött a percek, egyre nagyobb bizakodással törtettünk tovább a göröngyös úton, melynek a hepehupái között néha megfutamodtak ugyan a szent énekek, hogy rokonok módjára a katonanótákat meglátogassák. De hát azokat János még idejében megtérítette mindig. Kezdtük is már egészen elbízni magunkat, ami nem is csoda, mert hiszen a misének már a vége felé járt a pap, s a mi dicsőségünk bizonyosnak látszott. Hanem akkor, a misének a vége és a legvége között, akkor mégis meglebbent a balszerencse. Nevezetesen azokban a percekben, amikor régi szokás szerint és lelki nyomatékul, a déli imádságot a kántornak kell fennhangon mondania. Hiszen jól van, elkezdte szépen, s mondta is János hiba nélkül, de valahogy történt, a Miatyánk közepén egyszerre megtorpant, s nem találta a szót, amely továbbvezette volna.

 

- Add meg! - súgtam a szót.

 

- Mit? - kérdezte János.

 

Nem tudtam megmondani, hogy "a mi mindennapi kenyerünket", mert olyan bugyuta rémület volt az arcán, hogy nevetnem kellett. Erre a János szeméből még jobban kiserkedt az ijedelem, de annyi esze mégis volt, hogy ne a kátyúban kaparásszon, hanem újra kezdje a Miatyánkot. Elölről kezdte hát ismét, mégpedig olyan ügyesen, mintha nem is szorultságból tenné, hanem csak vastagítaná az áhítatot. Fogyasztotta is hibátlanul a szavakat, de amint elérkezett volna az előbbi szakadékhoz, hát akkor ismét ráugrott az ijedelem, és megtorpant újból. Nagy kínjában megbökte az oldalamat, hogy segítsek rajta. De hát a rémület és a nevetés zagyvaléka úgy megzavart engemet is, hogy segítő barát helyett csupán egy bugyuta János lett belőlem is.

 

Béütött a csend.

 

S abban a csendben mi csak vártunk, fent a kórusban és béhúzott nyakkal, hogy most immár mi lesz. A némaság hulláma elöntötte a templomot, majd lent a padokból kezdtek az emberek reánk fölnézegetni, hogy vajon élünk-e még, vagy talán elsüllyedtünk. S látván, hogy ott ül János, bár egészen elnémulva, egy öregember magához vette bölcsen a szót, és elmondott minden imádságot, amit olyankor szokás volt elmondani.

 

Azt hittem, a kántorságnak ámen.

 

De hát a falu bölcsebb volt az én hitemnél, mert a gazdák számításba vették a három esztendőt, amit János a katonaságnál felejtésben töltött. Vagyis megbocsátottak neki, s kántornak megválasztották.

 

Fényesre derült mindjárt az ég.

 

János piroslott, s a száját sem tudta a nagy örömben összefogni. De csak az első napokban. Mert ahogy telt s múlt az idő, abban a dongó kántori lakásban egyre közelebb jutott az árvasághoz. A színe megfakult, mint a vadalmának, ha föléje nő valami árnyékot vető lombozat; lógott a feje, és a sötét felhők bélepték kedvének egét, amely oly fényes volt azelőtt.

 

- Így nem jó - mondta.

 

- Te tudod - szóltam.

 

De hát, valóban, mint ősszel a madárfészek, olyan sivár volt a kántori tanya. A nyár melege ebből is, abból is égbe szállt, az otthagyott tollakat szél vitte el, a köd mohát költött benne, majd jégborsót a tél.

 

- Egér van! - vigasztaltam.

 

- S denevér - mondta János.

 

Ha macska lett volna, nyilván felderült volna szavamon; de mivel kántor volt, ki az angyalokról naponta énekelt, csak az egeret szárnyasította meg. S a szárnyas egérrel magam is szárnyra keltem, hátha ki tudnám találni, hogy mi adhatna Jánosnak némi nyugodalmat. Kenyere volt, mert hiszen a falu gondoskodott róla, s nem is szűk marokkal. A lakás kőből épült, módos volt és tágas, csűr hozzá és jókora kert. Személyemben egy jó barátot is érezhetett maga mellett, s a lakosságról sem mondhatta, hogy barátságtalan lett volna hozzá.

 

- Mi kéne? - kérdeztem.

 

- Ami Ádámnak - mondta.

 

Egyszerre eloszlott a homály, amelyben eleddig szárnyasan tévelyegtem; s kinyílt előttem a Paradicsom, melynek a bokrai között egyedül ténfergett János, gondűző nő után, hogy vajon nem találnék-e olyant a faluban, akibe a reménység horgát belé tudnók vetni. Tanult lány tudtommal nem volt; s a gazdák szépreményű lányait nem akartam kecsegtető módon felsorolni, mert nem tudtam, hogy milyen bonyodalmat indítok el. A környéken sem ismertem olyan szép és alkalmas személyt, aki a János számára leszakítsa az almát.

 

- Gyere velem! - mondtam.

 

- No, ebből lesz valami - felelte János.

 

Elindultunk ketten, s mendegéltünk az utcán. Nagy hó volt, de mivel az idő megereszkedett egy kicsit, nem csikorgott a lábunk alatt a hó, hanem csak ropogott. Ilyenkor szólni sem kell, mert szól a hó. Úgy mendegéltünk hát, a ropogás fölött némán; bár igaz, hogy János néha-néha reám nézett, hogy vajon mi okból járatom őt a télben. Egyszer egy vénasszony s máskor egy gyermek halad el mellettünk, hétköznap ellenére nagyot köszönve. Végre egy alkalmas embert láttam közeledni, aki köszönés után meg is állt velünk, hogy néhány illendő szót váltani tudjunk.

 

- Hogy s mint? - kérdezte.

 

- Csak, csak - mondta János.

 

Gondoltam, magamra veszem a szót, mint helybéli jó barát; s el is mondtam az öregnek, hogy a kántori megélhetés immár megvolna, de hát Ádám is búsan bolyongott a Paradicsomban, amíg egyedül volt. Nagy megértéssel bólogatott az ember, majd fél szemmel jól szemügyre vette Jánost, Nem tudom, hogy a sóvárgásnak még tűrhető vagy pedig már végső állapotát akarta-e látni rajta, avagy szálában ítélte meg a legényt. Úgy látszik azonban; hogy mind a kettőt megtette, mert eredményül azt mondta, hogy leány dolgában ne sokat gondolkozzunk, hanem menjünk el Hopposra.

 

- Oda kihez? - kérdeztem.

 

- Oda a paphoz - mondta.

 

Ismertem a falut, Hoppost. Nagy község volt, igen jóravaló és módra törekvő emberekkel. De úgy emlékeztem, hogy katolikus hívek lakják; s nem tudtam, hogy kálvinisták is oly számosan vannak ottan, hogy még papjuk is van. De hát, gondoltam magamban, ilyen a világ: ami van, idővel megapad; s ami nem volt, egyszer lesz. Nem is baj ez, hadd forogjon törvényében az emberi világ, amint az időjárás is váltakozva hömpölyög. Csak hát János, az ő állapota eszerint, nem illett a hopposi paphoz, mivel katolikus is volt és kántor is volt, ki a szabályzat szerint csak hitbéli lányra szállhatott.

 

A református paphoz? - kérdeztem.

 

- A katolikushoz! - mondta az öreg.

 

János reám függesztette a szemét, mintha kérdezte volna, hogy itt miféle keverék világ van! Én válaszul csak somolyogtam magamban, majd az öregnek megköszöntem a jó tanácsot, s mintha találkozást soha többé nem remélnénk, nagy körülményesen elbúcsúztunk. Utána még nyomorgattuk egy ideig a havat, majd elmentünk haza, abba a kongó kántori lakba. Ott János leült a katonaládára, mely egyszer széknek, s máskor asztalnak lépett elő; én pedig a tervezés borúsfelhői között sétálni kezdtem a szobában. A lábam alatt néha megnyikkant, néha pedig reccsent a deszkapadló; s valahányszor megszólalt, János mindig reám tekintett, hogy nem én akarok-e valami okosat szólani.

 

- Hát menjünk el! - mondtam végre.

 

- Menjünk - felelte János.

 

Másnap üzentünk is a hopposi plébánosnak, hogy mi, két legényember, elmennénk az ő házához látogatóba, hogy illendő módon tiszteletünket megtegyük.

 

Mint a galamb, úgy jött a válasz, hogy bármikor szívesen látnak, de mégis legjobb lesz, ha szombaton estére megyünk, olyan-amilyen vacsorára. Hát erre meggyúlt bennünk is a fáklya, majd fogadtunk egy fuvaros embert, aki szombaton estefelé egy bakszánnal megjelent a kántori laknál. A két gyapjas lovacska után felültünk a szánra, bégubóztunk a pokrócokba, és a szívünkben egy-egy kérdőjellel megindultunk Hoppos felé. Mire kisiklottunk a faluból, a fákra már leszállt a sötétség, s körül a hómezőkre is leszállott volna, csak nem tudott.

 

- Hogy hívják a papot? - kérdezte János.

 

- Kapitány János - mondtam.

 

A derengésben, melyet a hó lehelt a csendes világba, jól látszott a pára, amit a pokrócok közül szavak helyett fújtunk; s egy-egy pöffentés között a gőz pókhálóját is láttuk, mely a lovacskák gyapjas hátán lebegett. Az erdős hegyek feketén hömpölyögtek, ahogy ide-oda fartatott velünk a bakszán; de a mezők és a lenge gerincek fehér színnel ápolták bennünk a nemes szándékot. A hold sarlója aratást jövendölt, a csillagok pedig nagy buzgalommal tanítottak arra, hogy miképpen nézzük majd Hopposon a pap leányait.

 

- Hát az öreget, a tanácsadót? - kérdezte János.

 

- Demény János - mondtam.

 

Erre már János is elnevette magát, pedig mint a sátoros ünnep, oly ritka volt nála a nevetés. De hát nem csoda, hogy ennyi Jánostól kifutott az ő fazeka is, mert ami sok, az valóban sok. Hogyne, hiszen János volt ő, s János voltam én; János volt a Hopposra igazító öregember, János volt a hopposi pap, s János volt a szemerkei védőszent, maga Nepomuki.

 

Magát hogy hívják? - szólt előre János.

 

- Egyes János - mondta a fuvaros.

 

- Hát erre úgy megijedtem én is, hogy nem szóltam Hopposig egy szót sem. Ott azonban köszönni kellett illedelmesen, sőt a szíves szavakat felsorakoztatni valahányat, mert hiszen a pap, neszét hallván a jövésnek, maga nyitotta ki nekünk a kaput. Minket bétessékelt rögtön a házba, amit tizenhárom kilométer után gyorsan meg is tettünk. Maga pedig elrendezte gondosan a lovakat, s a fuvaros embert is melegre vitte. De hát dobogott is a lábával szaporán, s a kezét is igen dörzsölgette, amikor végtére a szobába lépett, ahol mi immár nagy megbecsülésben üldögéltünk.

 

- Mindenki mindenkit ismer? - kérdezte.

 

- Részesültünk a szerencsében - mondta János.

 

Háziasszonyul egy kedves asszonyt ismertünk meg, akit dús haja őszbe vegyülve koronázott, a termete finom termet volt, és a szemében az értelem vidámsága csillogott. Ott ült begyesen a két leány is, akik inkább még csak leányocskák voltak, a kisebbik ugyanvalóst. Ez barna volt, egy kicsit hetyke, s meg-megvillanó pillantásaival a lelkünk, gyökeréig fúrt. Ha valakire, akkor a ház asszonyára, vagyis az anyjára ütött inkább. A nagyobbik leány azonban nem hasonlított sem a papra, sem az asszonyra. A bőre patyolat volt, és a haja szőke, testben virágzó s természetre házias.

 

- Annuska, teríthetsz - mondta az asszony.

 

- Ó, ne fáradjanak! - szóltam én.

 

Annuska azonban nekilátott, s puha mozdulatokkal ügyesen megterítette az asztalt, úgy lengedezve előttünk, patyolat bőrével és bodros szőke hajával, mint egy hullámzó virágos bokor. Mindjárt asztalra került az étek is, a gerjesztő disznótoros vacsora s nemkülönben az aranyló borital, két metszett üvegben, melynek csillogó tornyos dugója volt, mind a kettőnek. Az asszony az asztal fejénél ült, s szembe véle, a másik végén, a pap. Az asztal hosszán pedig, az asszony jobbja felől, mi Jánossal ketten; velem szemben a kisebbik lány, akit Gizellának hívtak, s Annuskával szemben pedig az én nagy reményű barátom.

 

- Hasznos állat a disznó - szólalt meg János.

 

- Hát csak használja! - mondta kuncogva Gizella.

 

A zavar füstje rögtön megcsípte a szemünket, János pedig bugyuta szorongással s mint a beteg bikaborjú, olyan szemekkel nézett a hetyke kisleányra. Én azonban nem vesztegettem az időt, mint ama nevezetes Miatyánk idején, hanem a nevetség kertjéből rögvest kihajtottam a disznót, felemlítvén a zsidókat és a mohamedánokat, akik a disznó hasznosságáról másképpen vélekednek. Ehhez a pap is okos magyarázatokat fűzött, úgy annyira, hogy a Gizella kuncogását jó mélyen eltemettük, Jánost pedig úgy megcsiszoltuk, hogy a végén példás magyar ember és jó katolikus lett belőle. Hanem ez a baráti munka és a papi tudomány fel is emésztette jól az időt, mert a vacsorának végire jutottunk, s megbontottuk az asztalt.

 

- No, Annuska, zongorázzál egy kicsit! - mondta az asszony.

 

- Ajh, de jó lenne! - nyájaskodtam nyomban.

 

S ránéztem Jánosra, hogy egy kicsit népszerűsködjék ő is, de hát ő csak üldögélt mellettem, s mint két szamarat, legeltette a két szemét. Annuska azonban nem hervasztotta le magát a szótlanság miatt, hanem odaült a zongora mellé, s a két fehér kezét, melyre János igen tapadozott, jártatni kezdte a billentyűkön. A pap nagy gyönyörködéssel hallgatta a tisztelendő muzsikát, az asszony belé-beléjavított a szemével, Jánosnak rózsaszínbe lábadt a két füle, én pedig ide-oda pillangóztam a csörgedező patak fölött. S amint éppen javában szálldostam volna, hát János fészkelődni kezdett, majd odabújt a fülemhez.

 

- Ez a nagyobbik kéne nekem - mondta halkan:

 

- Várj, szólok neki - súgtam vissza.

 

De ugyanakkor, vagyis a súgott szó után, a háziak számára nagyot sóhajtottam, mintha a játékban akkora gyönyörűséget lelnék, ami már nem férne el a kebelemben. A pap arcáról atyai dicséret szállott felém, Gizella pedig egy bizserítő mosollyal borította le a sóhajomat. Ebből megértettem, hogy jobb lenne nekem, ha a muzsikát Gizellánál keresném; s én bizony kerestem is volna szívesen, de a barátom sorsa annyira bennem lakott, hogy a bimbó illata helyett neki kellett virágot hajlítanom. Felálltam hát lassan a helyemről, mintha csak ártatlanul tenném s csupán a játék bűvöletében, majd alvajáró léptekkel az Annuska háta mögé játszottam magamat. Ott álltomban alább és alább hajlottam, míglen elkövetkezett az alkalmas pillanat.

 

- Ez a János barátom szeretne megházasodni - mondtam akkor.

 

- Hát maga nem akar megházasodni? - felelte Annuska, majd pajkos pillantással még hozzátette: - Hiszen maga is János!

 

Egyszerre úgy megzavarodtam, hogy a fülem is kongott. Kongott, és benne a hártya feszült, mintha valami barlangnak az ajtaja lett volna, melyet a Jánosok sorsa feszít. S abban a nagy zavaromban nem tudtam egyebet tenni, csak azt, hogy az eddigi lábamról a másikra álltam.

 

- De ez a János barátom elvenné magát - mondtam.

 

- Előzze meg! - felelte Annuska.

 

Gondoltam, ezt már baj nélkül és mások előtt nem lehet folytatni. Ahogy tudtam, visszavonultam hát a helyemre, ahol a parazsaim hamvadni kezdtek. De a gyenge hamuliszt alatt még forrón sütöttek, amikor a fuvaros ember belépett a szobába. Az ostor is a kezében volt már, s a lovak befogva. S mivel láttam, hogy a borital már fényesre tömörült a két szemében, nagy hálálkodással megejtettük a búcsút, s elindultunk Szemerkére haza. Benn Hopposon még fogta a lovacskákat az öreg, de a falun kívül már nem poroszkálva mentek, hanem röpdöstek valósággal, mintha rajtuk a hosszú szőr tollazattá vált volna, s szárnyakká a vágyuk.

 

- Beszéltél a lánnyal? - kérdezte János.

 

- Igen - feleltem.

 

A hold sarlója búcsúzásra készülődött, a mezők világítottak, mi pedig a pokrócok között a tanulság szoros vértezetében ültünk.

 

- S mit mondott? - kérdezte János.

 

- Nagy a világ - feleltem neki.

 

Megértette János a szót, mert nehezet sóhajtott. Nem is kérdezett semmi többet, s nem szóltam én sem. Csak ültünk, mint az árva csalán virágai, akiket éltet a remény; s a reményt pedig éltette a vigasz, hogy amíg feleséget találunk, legalább megismerjük az egész környező világot.