Úgy tanultuk, de másrészt tapasztaljuk is, hogy az ember értelmes és társas lény. Mivel ebben a felfogásban, tekintet nélkül a bőr színére és az elme csiszoltságára, mindnyájan egyek vagyunk, be is kellene tartanunk egy üdvös kívánalmat. Nevezetesen azt a kívánalmat, hogy senki felebarátunk gondját-baját kellő ok nélkül ne szaporítsuk. Ez a nemes viselkedés, legelőször is, azzal a megtartóztatással jár, hogy rossz hírbe nem keverünk senkit; sőt a kíméletlen bolygatást s még az ártalmat is elhallgatjuk, ha nem a közüdvösséget, hanem csak minket érint a bolygatás, avagy az ártalom.

Tiszta lelkemre mondhatom, hogy én ennek a kívánalomnak, egyébként bármennyire esendő vagyok is, mindig eleget tettem. Sőt azt a kört, amelyen belül ezt a viselkedést valamikor kívánatosnak tartottam, idők folyamán még tágítottam is. Ennek oka az a felismerés volt, hogy nemcsak az emberekkel élünk egymásra szorultságban, hanem a különböző állatokkal is. Ha pedig ez így van, akkor természetes és igazságos, hogy a nemes viselkedés necsak az emberi lények körében legyen honos, hanem legyenek annak élvezői maguk az állatok is.

Azt hiszem, ez helyes.

Bennem legalább semmi kétség nincs aziránt, hogy az eszmét tekintve kívánatos és helyes úton járok. Ez a hitem nagyobb törést nem is szenvedett soha, bár meg kell mondanom, hogy valahányszor megharapott egy kutya, vagy irgalom nélkül megcsipdestek a szúnyogok, magam előtt is védenem kellett az eszmét, és nagy türelemmel ápolgatnom tovább.

De nagyobb baj, egészen az elmúlt ősz farkáig, sohasem történt.

De akkor, november első hetében, egy légy megrendítette bennem a hitet. Ide s tova már hatodik hete ennek, de az izgalom és a megrendülés, ami az említett léggyel kapcsolatos, ma is oly kínzó és eleven bennem, hogy példa nélkül áll. Sőt talán kínzóbb és elevenebb, mint az esemény idejében volt, s mivel attól kell tartanom, hogy idő elteltével lelki válságba sodorhat, sőt az egészségemet is megbomlaszthatja, valamit sürgősen tennem kell.

De mit?!

Mondjam el talán egy tudósnak, ha van olyan tudós, aki az emberi lelket és az állatok világát egyformán jól ismeri? Hosszú utazásban keressek enyhülést, a mai körülmények között? Tárjam ki lelkemet egy papnak, arra gondolván, hogy a pap mindenre tud valami szentenciát?

Nem!

Legjobb lesz, ha férfiasan szembe nézek a dologgal, ahogy máskor is tettem, valahányszor kivezető utat kerestem a bonyodalmak közül, vagy világosságra vágyakoztam a gomolygó ködökből. Hát igen, legjobb lesz, ha szembe nézek ezzel a léggyel; vagyis ha megírom azt a felbolygató eseményt, amelynek egy légy a hőse. Nem könnyű dolog ez, mert egy efféle rejtélyes eseményt jól megírni is bajos dolog, de másrészt, mivel a légyről nem mondok hízelgő dolgot, csorbát ejtek azon a nemes viselkedésen is, amelyet, ahogy mondám, mindig kívánatosnak tartottam.

De hát nem tehetek másképpen.

S ha tehetnék, akkor is egyedül ez volna helyes, mert lám, mihelyt kimondtam, hogy a megírás mellett döntök, máris könnyebbnek érzem a lelkemet. Erő és világosság gyülekezik az agyamba. S ez áldott szerencse, mert így a történet minden mozzanatára emlékezni tudok. Még arra is, hogy derült őszi idő volt azon a napon, s újholdja az éjszakának. Nagyjából békességben múlt el a napom, s este az ágyban, szokásom szerint, olvasásba merültem. Vártam is ezt az elcsendesült időt, mert a könyv, melynek az olvasását már a megelőző napon elkezdettem, nagy izgalomban tartott. Mohón bújtam hát a csillagos ég titkaiba, mert arról szólt a könyv, s éppen a Napról, a mi egünk tűzkirályáról olvastam. Még a mondatra is emlékszem, melynek néma hangzata alatt kezdetét vette a történet. Mert a mondat ez volt: "Amint behatoltunk a Nap belsejébe, és forró tüze teljesen körülvett, hőmérőnk rohamosan szaladt felfelé; nemsokára elérte a millió fokot s most, a Nap középpontjában, negyven millió fokot mutat."

S abban a pillantásban, a mondat utáni ponttal együtt, a két szemem közé röppent egy légy. Nem tudom, hogy honnan jöhetett oly egyszerre s minden előzetes zümmentés nélkül, s ha már jött, miért annyira vakon és hevesen. De hát jött, s úgy nekiütődött a homlokom csontjának, hogy csak szédelegve tudott tovább evezni valahogy. Okos volt azonban, mert okulván a hevesség veszélyén, néhány mondat után óvatos zümmögéssel ereszkedett irányomba vissza. A csendes fényben körüldongta szépen a fejemet és a vállam környékét, majd rászállott a könyv nagy fehér lapjára, ahol kereső bolyongással sétálni kezdett.

Nem bántottam.

De hát hamarosan fordítanom kellett volna a könyvben, s légy uram még ott sétált javában. Mit csináljak? Nem volt ez könnyű kérdés, mert hiszen ősz volt, az ő idejének végső napjai. Maga az élet szelleme, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk, az a nagy szellem esdeklett érte.

- Kérlek, menj el innen! - mondtam neki.

Türelmesen vártam, a könyvet sem mozdítottam, magam sem mozdultam. A nemes viselkedés szabálya szerint. Figyeltem, hogy miképpen és merre sétál, de sohasem okszerűen választott utat, hanem csatangolt inkább. Néha nekiiramodott, majd a két első lábát előre rezgette, a másik néggyel pedig biztonságosan terpeszkedett. Mohón szimatolt, és meg-megkefélte a betűket, miközben lüktettek az ízei és fénylett a két hatalmas szeme, amelyek ellepték a fejét, és összeértek a homlokán. Igen, egészen összeért a két szeme, amiből megbizonyosodtam, hogy nem vénasszony a legyek között, hanem büszke férfiú.

- Menj el! - szóltam megint.

Biztattam azzal is, hogy ártalmas talán a festék, majd rémítettem a Nap rettenetes hőfokával, de légy uram ügyet sem vetett reám, sőt hízelgő mutatványokat végzett, és törleszkedett, mintha rá akart volna bírni engem, hogy télen által eb helyett őt tartsam a lakásban.

Végre megelégeltem a dolgot és kíméletesen, lassan fordítottam a könyvben, Akkor sem röppent el mindjárt, gondolván magában bizonyára, hogy ő nem akárki, hanem szárnyaló légy, okos és csodás teremtmény, kinek szolgálatára állanom kötelesség. Végre azonban, mikor a könyv lapja már meredeken hajlott volna balra, hát akkor duzzogva tovaröppent.

Nyilván meg is haragudott reám, mert azon az este nem jött vissza. Reggel sem láttam sehol, bár ügyelgettem a lakás minden részében; keresgéltem, mert hiszen ilyen magabiztos, sőt már-már pökhendi legyet mulatság is látni. Mivel azonban nem akadtam rá, egyéb dolgom után láttam. S bizony el is felejtettem őt. Csak délután jutott ismét eszembe, bár nem az ő érdeme folytán, hanem egy látogatás kapcsán. Olyan ismerősöm látogatott meg, aki naponkint szeret a korral haladni, s látván fekvő helyem mellett az esti könyvet, magabiztosan rálegyintett, hogy a Jeans világelmélete ma már maradi elmélet. Nekem bizony válasz helyett a légy jutott eszembe, s bármilyen különösen hangzik is, némi türelmetlenséggel vártam a vendég távozását s az esti lefekvés idejét.

Nem is csalódtam.

Néhány perc múlva ugyanis, ahogy a könyvet ismét olvasni kezdtem, légy uram megjelent. Valahonnét a fejem mögül zümmögött elő, az ablakos ajtó felől, mely az utcára szolgál. Egy ideig a fejem fölött keringett, de látván, hogy a tegnapi könyvet olvasom, melynek a lapját alóla elfordítottam volt, büntetésre határozta magát. Vagyis nem a könyv lapjára szállott, hanem a kezemre, mellyel a fordítást végeztem. Kis ideig dölyfösen futkorászott a kezem hátán és az ujjam félszigetén, majd az ujjam völgyében megállt, és valósággal toporzékolni kezdett. A rezgettyűi remegtek, és a csápját vadul forgatta, miközben pengette valósággal a szőrből való sarkantyúját, s járatta ki-be szívó fegyverét.

Aztán mintha tűvel szúrtak volna meg, hirtelen úgy megcsípett. Érezte azonban, hogy túlment a határon, mert rögtön elrepült. S ezt jól is tette, mert hirtelen indulatomban, bármennyire is béketűrő vagyok, gorombán riasztottam volna el. Így azonban, hogy gyáván elmenekült, mindjárt megbocsátottam neki, mert hiszen nem tehetett róla, hogy légynek született. Ilyen nemes érzületben vártam, hogy mi lesz. Hát ismét visszajött, de már nem merészkedett elevenre szállani, hanem kérkedve a könyvet kerülgette, s majd némi megvetéssel is a szerző iránt, mert hosszas körözés után nem a könyv lapján pihent meg, hanem a falon.

- Hüh, ennek véleménye van! - gondoltam magamban.

Hamar egy másik könyvet vettem a kezembe, régi nagy költő verses könyvét, hátha az jobban megfelelne az ő ízlésének. Hanem a költővel semmi sikert nem arattam, mert légy uram meg sem mozdította a szárnyát. Hát jól van, véltem magamban, ismerek én az emberek között is oly derék egyéneket, akik a verset nem nagyon szeretik. Letettem hát a verses könyvet, és egy barátom regényét vettem a kezembe, mert a történtek után valószínűnek tetszett előttem, hogy légy uram a regényt fogja kedvelni. Fel is röppent mindjárt a falról, de a várakozásom nem egészen teljesült, mert egyenesen a könyv felé repült ugyan a légy, de nem az írásra szállott, hanem csak a könyv táblájának az ormára. Ott az ormon elmélyedve gondolkozott egy ideig, majd elszállt a könyv lapja fölött, és a fejem mögött eltűnt.

Másnap, mely az ismeretségünk harmadik napja volt, már nemcsak számtalanszor gondoltam a légyre, hanem lelkiismeretesen készültem is az esti találkozásra. Mint Noé valamikor az állatok közül, én is úgy válogattam a könyvtáram könyvei és az újságjaim közül. Minden fajtából egyet-egyet, hogy a vers és a regény, a tudomány és a kritika, a régi és az új, nemkülönben a változó világnézetek művei mind kéznél legyenek este.

Tudni akartam, hogy mi a légy véleménye.

Egy kis asztalkára mind halomba raktam a kiválasztott könyveket, és a különböző hírlapoknak is egy-egy számát. Az asztalkát oda állítottam a fekvő helyem mellé, hogy a kezem ügyébe essék az emberi elme változatos terméke. Aztán lefeküdtem és vártam.

Tudtam, hogy jönnie kell.

S nemsokára meg is érkezett a légy. Ismét onnét jött, valami rejtekből, a fejem mögül. Egy népköltési gyűjteményt tartottam a kezemben, mert arra számítottam, hogy az effélét talán leginkább fogja kedvelni a légy. De hamarosan csalódnom kellett, mert a könyvnek még a közelébe sem akart repülni. Így jártam jóformán a többiekkel is, kivéve az Aristoteles "Ethika" című könyvét, amelynek lapjára egyetlen pillanatra rászállt a légy, s kivéve még a Catallus összes költeményeinek kötetét, melynek hetvenegyedik versén, bár ama vers az Aristoteles szellemétől nagyon messze esik, kis ideig szintén időzött.

A hírlapokat még említenem sem érdemes, mert kezembe akarván venni közülük az elsőt, a légy búcsút mondott nekem és eltűnt.

Már nemcsak kérkedőnek és szemtelennek tartottam őt, hanem haszontalan teremtménynek is. Némi bosszankodással gondoltam végig a kettőnk háromnapos ismeretségét, s bizony a szemem elszomorodva időzött a fehér falon, amikor ottan egy pókot pillantottam meg. Hirtelen olyan érzés villant meg bennem, amiben félelem is volt, de valami furcsa megnyugvás is. Egy ideig bizonytalankodva néztem a pókot, hirtelen borzongásomban talán meg is akartam ölni, de aztán legyőztem magamban az indulatot, és azt gondoltam bölcsen, hogy aki nem tud pókot teremteni, az ne ölje meg a pókot.

Elfordultam hát tőle, a másik oldalamra, s nemsokára el is aludtam. S úgy látszik, hogy nem cselekedtem helytelenül, mert reggel könnyű szívvel, vidáman ébredtem. Szokásom szerint mindjárt odamentem az üveges ajtóhoz, ami az utca felé szolgál, s rátettem a kezemet a kilincsre, hogy kinyissam az ajtót. S amint éppen kinyitottam, hát az ajtó sarkánál valami fekete pont szúrta meg a szememet. Közelebb hajoltam, hogy jobban meg tudjam nézni.

Egy kis pókháló volt, közepében a léggyel.

El kellett pusztulnia, mert nem lévén véleménye, fölösleges volt a világon.