Zsuzsikám! Újra lelkes iskolásnak érzem magam. A macskámmal az ölemben boldogan, izgatottan olvasom a még friss, ropogós, illatos tankönyveimet. Előttem az élet! (Az, hogy mögöttem, még véletlenül se jut eszembe.)

Előzmény

Válasz

A Spártai nevelés:

Spártától néhány kilométerre létezik egy hely a Taigetosz lejtőin, melyet Apothati-nak, vagyis lerakónak hívnak. A visszautasítás helyének is nevezték, mert ott dobták a mélybe azokat az újszülötteket, akik nem feleltek meg a spártaiak elvárta fizikai ideállnak.
A gyermekgyilkosság viszonylag gyakori volt az ókori Hellaszban, a nem kívánt csecsemőket - főleg a lányokat - kitették a hegyoldalba. Gyakran kosárba tették, vagy kis tetőt készítettek föléjük, legalább esélyt adva arra, hogy a gyereket valaki megtalálja és magához vegye. Persze Spártában, mint minden ez is másképp történt. Inkább a fiúk estek áldozatul, és nem a szülők, hanem az állami elöljárók döntöttek életről, vagy halálról. Arra még esély sem volt, hogyha valakit onnan ledobtak, egy jó lelkű asszony, vagy egy pásztor utánamenjen. Az elöljárók döntése egyszeri és végérvényes volt.

Az Apothati túlélése még csak a kezdete volt a fiúk kálváriájának. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben, sírniuk sem volt szabad.

7 éves korukban kellett elhagyni családjukat, és bekerültek az agogi-nak nevezett rendszerbe. Az agogi nevelést jelent, de ne a klasszikus görög nevelésre gondoljunk; itt a gyerekeket csak kicsivel tartották jobban, mint az állatokat. A városon kívül, a hegyekben lévő táborokban éltek, a paidanomosz (gyermekfelügyelő) felügyelete alatt és úgynevezett tabui-kba szerveződtek, ez volt a csorda szó spártai megfelelője. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké (eirén) a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették, ők feleltek a csoport fegyelméért, és a büntetésekért. A többiek pedig zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik.
Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban. Ezekben a táborokban a hangsúly a túlélésen volt, miközben az együttműködést a minimumra csökkentették.

Minden gyermek egyetlen ruhát kapott egész évre, ami nyáron még csak-csak megfelelt, de télen akár tartósan is nulla fok alatti hőmérsékletek uralkodtak. A hajukat lenyírták és mezítláb járatták őket. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kézzel nádat. Az ennivaló szándékosan kevés volt, a táplálék kiegészítéséhez lopásra bíztatták a gyerekeket. Ha elkapták őket, akkor korbácsot kaptak, de nem a lopásért, hanem az ügyetlenségük miatt. Az egész inkább egyfajta próbatétel volt, semmint nevelés.
A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a lakonikus beszéd kifejezés, ami Spárta államának eredeti nevéből - Lakónia - származik.) A lakonikus beszéd nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy ezzel, vagy ezen." Azaz: Vagy ezzel térj haza, vagy ezen hozzák haza holttestedet.
A klasszikusnak mondott költészet és zene szintén alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan műveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, ugyanakkor szidalmazták a gyávákat.

12 éves korukban elvitték a fiúkat egy helyre nem messze Spártától, ahol Artemisz-Orthüa szentélye állt. Itt egy brutális beavatási szertartás révén kerülhettek a fiúk kiképzésük következő lépcsőfokára.
Egy oltárra rengeteg sajtot pakoltak, a cél; annyi sajtot lopni, amennyit csak tudnak. Azonban az oltár előtt idősebb fiúk állnak, kezükben korbáccsal. Az ő feladatuk az, hogy az oltárt mindenképpen megvédjék. A 12 éves fiúk már beleszoktak a nehézségekbe, és neveltetésük része lett a kitartás, ráadásul szeretnének sikert aratni a nyilvános eseményen, szüleik és rokonaik előtt, ezért újra és újra rohamra indulnak. A korbácsok az arcukba csapnak, gyakran életreszóló sebeket okozva, de volt olyan is, akit a források szerint halálra vertek.
Ezután a fiúk kiképzése, ha lehet még szigorúbbá vált. Szinte minden nap edzették testüket; futottak, távolugrottak, bírkóztak, dárdát- és diszkoszt vetettek és mindezt télen-nyáron, esőben, hóban, szélben, az időjárás viszontagságainak kitéve.
Bár Spárta támogatta a kollektivitás szellemét, az egyéni teljesítmények is nagy becsben álltak. A fiúk állandóan vetélkedtek egymással, és egyéni teljesítőképességük határaival.

Válasz