Lendvai Sándor : VADVIRÁG
Selymes holdfényből ébredő hajnalon,
Midőn a nap sugarát még nem érzem arcomon,
Állok egymagam s bámulom ahogy lassan éled a világ,
Magányomban társam az erdő, s vele millió vadvirág.
Hűvös még a reggel, huncut szellő cirógat,
Rendületlen állok kutatva a szunnyadó tájat,
Testem meg-megremeg, úgy fázom, úgy fáj,
De szemem semmit - mi szívemnek kedves - nem lát, nem talál...
Tudom, hogy létezik, hogy ott van és várja,
És szomorúan, magányosan áll és szeretetre vágyva
Várva várja, hogy valaki végre megtalálja,
Ki nagyon tud szeretni és álmait, szerelmét valóra váltja.
Tüzes nyári napsütésből született e kicsiny vadvirág,
Kinél tündéribbet még nem látott se holdfény, se napvilág.
Tolvajjá lettek az istenek is érte,
Ellopták az összes tündöklő csillagot,
s elrejtették az ő gyönyörű szemébe.
Simogató pillantását szinte érzem arcomon,
Ez nem lehet valóság, s hiszem, hogy álmodom.
Szemeimbe néz, de sötét szívembe lát,
És remélem, hogy semmi gonoszat nem talált,
se fájdalmat, se halált.
Mert ő a legtündöklőbb az angyalok között,
Születése napján a világra boldogság költözött,
Térdre rogy s porba hull minden gonoszság,
Mosolya megigéz, arcom lassan pirul,
bolondos szívem érzi, ez boldogság.
Talán ezért a félelem, az aggódás, a könny...
Ragyogó csillagok, ti csodásak ott fönn,
Kérlek óvjátok, vigyázzátok e drága vadvirágot,
Mert törékeny szíve nem érdemel szomorúságot.
Felemészt a gondolat, hogy itthagyod a világot,
Ha nem érzed többé a szerelmet, a boldogságot.
Ha úgy érzed elhagytak, és senki sem szeret...
Tévedsz, tündér vagy, és valaki mindig itt lesz veled.
Kommentáld!